Najiba Noori filmje nem menekülttörténetnek indult: édesanyjáról akart forgatni, megörökíteni, ahogy megvalósítja az álmait. Nem rajtuk múlt, hogy a "Hawa asszony és talibán" fókusza idővel máshova került. Filmajánló.
Egy éve ilyenkor lelkesedéssel vegyes aggodalommal figyeltük a számítógépünk képernyőjét. Aztán rákattintottunk, és bejött az oldal. Elindult az utazás a világ körül. És valljuk meg, nem akármilyen év volt.
Egy újságíró kolléga nem is olyan rég a világ legabszurdabb turistalátványosságának nevezte Bámijánt - mondván, amiért mennénk, az már 23 éve nincs ott. Ez igaz, de Bámiján ennek ellenére, vagy éppen ezért olyan hely, ahová mindenképpen el kell menni.
"Egyáltalán minek mentetek oda?" Ez a kérdés sokakban felmerült akár a kedves olvasók közül is Afganisztánnal kapcoslatban, és szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem, nem katasztrófaturisták voltunk, és nem a nyomorpornó érdekelt minket.
Vannak a világban "hol jó és rossz nőnek lenni" felmérések - amelyekben Afganisztán rendre az utolsó helyen végez. Okkal. A turistanő viszont inkább turista, mint nő - egyfajta harmadik nemű lény, a helyi nőkhöz képest hatalmas előjogokkal, de persze azért kínos kötelességekkel is.
A jelenlegi afganisztáni hatalom is meglehetősen ambivalensen áll a turistákhoz - egy részről mintha szeretnék megmutatni, hogy az iszlám emirátus is tulajdonképpen egy "rendes ország" - másrészről viszont nem mindig képesek a rendezett "államszerű" működés látszatát sem fenntartani.
Aki Afganisztánba megy, az olyan élményben részesül, amit élete végéig nem felejt el.
Természetes alapanyagokból adalékok nélkül, hagyományos módszerrel, kézzel készült fagyi -...
El tudjuk képzelni, hogy ötven évvel ezelőtt Afganisztán az európai hátizsákos turisták kedvenc országa volt? És hogy ma újra lehet menni turistáskodni? Pedig mindkettő igaz.
