“Egyáltalán minek mentek oda?” – Ez a kérdés sokakban felmerült akár a kedves olvasók közül is Afganisztánnal kapcsolatban, és szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem, nem katasztrófaturisták voltunk, és nem a nyomorpornó érdekelt minket.
A sorozat előző részeiből egyértelműen kiderült, hogy Afganisztán nem éppen a klasszikus turisztikai célpont. Bejutni se nem könnyű, se nem élvezetes, bent utazgatni sem éppen egyszerű, a női utasoknak pedig néha kimondottan kellemetlen. Mégis mennek oda külföldiek – ráadásul egyre többen – és nem is feltétlenül, ahogy sokan sejtenék, katasztrófaturistáknak. Közép-Ázsia ugyanis nem volt mindig ilyen elfeledett, szegény, és veszélyes része a világnak – akár szüleink-nagyszüleink korosztályában is szegény, de menő helynek számított, korábban pedig határozottan világi hely volt. Ennek pedig itt-ott máig látszanak maradványai, ha nem is feltétlenül kiváló állapotban. De kezdjük azzal, ami egyértelműen sokkal látványosabb, mint amire bárki számítanak Afganisztánban – a természettel.
Afgán táj
Azt persze az ember minimális tájékozottsággal tudhatja, hogy Afganisztán hegyes vidék. Ennek a negatív oldalát hamar meg is tapasztaljuk: ha elindulunk bárhová az országban, szinte járhatatlan hegyi utakba botlunk. A hegyek viszont – közben – elképesztően látványosak. A magasztos kopár hegyek előterében megbúvó dúsan zöldellő völgyek, bennük a gyorsfolyású hegyi patakok, amelyek lusta folyóvá szélesednek, kiváló fotótémát nyújtanak, így elviselhetőbbé teszik az amúgy bántóan lassú utazást.
A látványhoz jelentősen hozzájárulnak a hagyományos apró falvak, amelyek agyagtégla házaikkal mintha egy ókorról szóló történelmi film díszletei lennének. Valójában úgy hiszem, az afgánok vidáman egyeznének ki kevésbé festői, viszont sokkal komfortosabb lakókörnyezettel, hiszen láthatóan a festői falvak jelentős részébe nincs bevezetve a villany sem. Igaz, sok helyen látni már napelemet.
A falvakkal ellentétben a városok nagy része a legkevésbé sem mondható festőinek. Sőt. Általában – mint minden harmadik világbeli kisebb-nagyobb városban – rém lepusztult, mocskos garázssorok, meghatározhatatlan termékeket árusító zavaros bazárok és szegénységtől bűzlő, túlzsúfolt lakónegyedek között kell menni jó hosszan, mire egy akármennyire is a festőihez közelítő részhez érünk.
Ha viszont ott vagyunk, akkor akár meglepően szép és tiszta helyekre jutunk. Ami igazán meglepő, hogy Kabulban még amolyan rendes turistás bevásárlós majdnem sétáló utca is van. A helyi folklórban csak Chicken Street néven emelgetett helyen ma már nem élő baromfit árulnak – egykor állítólag erről kapta nevét a külföldiektől – hanem mindenféle ajándéktárgyat. A készleteket láthatóan még a köztársasági kormány idején töltötték fel – amikor még, ha másutt nem is, de Kabulban mindenképpen fordultak meg nagyobb számban külföldiek. A pólókon és más ajándéktárgyakon még a fekete-piros-zöld köztársasági zászló virít, ami amúgy már szigorúan be van tiltva. Lehet kapni minden mást is – a szőnyegtől a szárított magvakon át egészen majdnem valódi 19. századi pisztolyig.
Van utcai szuvenírárus…
…cukornád-szörp
…és régiségbolt is.
Meg néhány egészen abszurd látványosság.
A főváros másik fő látványossága Bábur kertje. Timur Lenk ötödízigleni leszármazottja, az indiai nagymogulok őse, fontos szerepet játszik Kabul történetében. 1501-ben, miután gyakorlatilag földönfutóvá tették közép-ázsiai rokonai és ellenségei (e kettő gyakran fedte is egymást), ő volt az első, aki nem csak elfoglalta a várost, de fővárosává is tette. Bár később sikerült meghódítania nem csak a mai Afganisztánt, de Észak-India jelentős részét is, ám – ahogy csagatáj török nyelven írott önéletírásában írja – végig Kabult kedvelte a legjobban. Már 1504-ben elrendelte egy elegáns kert építését, halálakor pedig úgy rendelkezett, hogy ide temessék. A sírkertet 1628-ben Dzsehangir nagymogul – Bábur leszármazottja – igazi fényűző mogul kertté építtette át. Kötelező eleme minden kabuli városnézésnek – az afgán állam pedig (igen, a tálibok vezette kulturális minisztérium) ezt az épületkomplexumot szánja az ország következő világörökségi helyszínének. Hogy ez valaha sikerülni fog-e, az igazán kétséges – és nem csak azért, mert az UNESCO, mint a nemzetközi közösség túlnyomó része, nem ismeri el legitimnek a tálib kormányt. Az egykori medresze épületében ma is múzeum van – ott láthatók az eredeti épület megmaradt kövei is. (És meglepetésre egy nőnemű múzeumi dolgozó.)
A főépület a hegyek közt
A múzeummá alakított belső tér
A sírkomplexumot – miután Kabul meglehetősen zavaros évtizedeket-évszázadokat élt át már akkor is – a nagymogulok uralmának végeztével elhagyták, elfelejtették. Először az újjászervezett afgán állam próbált valamit tenni az addigra már szinte földdel egyenlő romokkal a 19. század elején, majd – miután ismét romba dőlt minden – a köztársasági időkben fogtak neki a helyreállításnak. A pénz legfőképp az Aga Khan Foundation adta: pakisztáni központú ahmadijja iszlámhoz közeli, a dúsgazdag vallásalapító utódai által gründolt alap a térség legfontosabb örökségvédelmi szervezetévé nőtte ki magát. A helyreállítás látványos – nem sajnálták a fehér márványt, és a faragványok is követik az évszázados mintákat. Az eredmény persze – ha az igazán rigorózus nemzetközi műemlékvédelmi normákat nézzük – több mint kérdéses. Amit ma láthatunk, ugyanis szinte teljes egészében 2001 és 2008 között épült.
A sír maga
Elvben szintén régi – a gyakorlatban vadonatúj – Kabul legszebb mecsetje, a helyi síita kék mecset is. A mecset kapcsolatban van Mohamed legendás kabátjával, amelyet a legenda szerint ő maga, Lánya Fatima, veje – a síiták legfőbb szentje – Ali és annak két fia Hasszán és Husszejn készített. A legendás ruhadarab a 17. században került Közép-Ázsiába, majd a 18. században jutott el a dél-afganisztáni Kandahárba, ahol ma is őrzik. Közben azonban útba ejtette Kabult, ahol tiszteletére Ahmed Sah Durráni, az afgán állam megalapítója felépítette ezt a mecsetet. Amit azután kiegészítettek: újabb minaretekkel, kupolákkal láttak el. Az utolsó 2016-ban épült. Az afganisztáni síita kisebbség egyik legfontosabb mecsetje. Itt voltak a perzsa újév, a Nourúz központi ünnepségei is Kabulban. Egészen addig, amíg a tálibok be nem tiltották, mondván, hogy pogány eredetű ünnep – ami amúgy igaz is. És mondván, hogy – úgymond – nincs rá szükség.
A várnak csak nyomai látszanak egy hegyetetőn, távolról igen látványos, de nem látogatható:
A több száz éves emlékek – rövid – sora Kabulban így véget is ért. Ami maradt, az a 20. század emléke. Az egykori királyok mauzóleumai általában látogathatók – még ha nincsenek is éppen jó állapotban, tekintve, hogy a jelenlegi hatalom meglehetősen ambivalensen áll a királyság korához.
Van még pár – kicsit abszurd – látványosság: a jeruzsálemi Sziklamecset kicsinyített másáról egy uszodáig, ami nem üzemel, de egykor kivégzőhely is volt.
Nekünk, magyaroknak pedig szinte kötelező a keresztény temető meglátogatása – ott nyugszik ugyanis a nagy magyar orientalista, Stein Aurél.
Minden egyébért el kell hagyni Kabult – ami vagy drága, vagy fárasztó, de bőven megéri, hiszen a sivatag közepén fakadó, valószínűtlenül kék tavaktól kezdve, évszázados romvárosokon át, az iszlám művészet csodáiig sok minden vár még ránk.
