Első hallásra nem tűnik jó ötletnek. Másodikra sem. Ennek ellenére kipróbáltuk.
Minden nép/ország hajlamos azt mutatni az egészséges élet legfőbb life hackjének, ami csak nála elérhető: Marokkóban esküsznek az argánolajra, Grúziában a kefírre, de vannak emlékeim arról is, hogy, amikor – gyermekként – először jártam Bulgáriában a sós tengervizet tekintették univerzális csodaszernek. De mit tegyen Azerbajdzsán, ha ott semmi más nincs, mint kőolaj meg földgáz? Hát mondják azt, hogy a kőolaj egészséges… Van persze, hozzá ősinek mondott legenda is, amely szerint egy karaván haldokló tevéje betévedt egy olajtócsába, és ott is hagyták, majd visszatérve néhány hét múlva azt tapasztalták meglepetve, hogy a teve nem, hogy nem döglött meg, de virgoncabb, mint valaha. Hivatkoznak középkori arab szerzőkre, sőt magára Marco Polora is, mondván, hogy megírták, hogy milyen kiváló tulajdonságai vannak a helyi olajnak Az olajat egyébként 1873-ban kezdték el ipari méretekben kitermelni, egy német mérnök segítéségével.
A környék, úton Naftalanba
No de hogy került egy német mérnök ide, az isten háta mögé? Hát úgy, hogy a cárok német telepesekkel igyekeztek feldobni a távoli vidékek iparát és mezőgazdaságát a 18. század közepétől. Ganja városától tíz kilométerre délre, 1819-ben kezdődött az azerbajdzsáni német telepesek története egy Helenendorf (ma Goygol) nevű falu alapításával. Helenendorf gyorsan a kaukázusi német kultúra központjává vált, főleg azért mert a németek meghonosították itt a szőlészetet-borászatot, amit a helyi muszlim lakosság ugye addig vallási okokból került – az azerbajdzsáni német borok viszont meghódították az egész Orosz Birodalmat . A németek ugyan elhagyták a települést – 1941-ben Sztálin deportálta őket –, de a goygoli borászat még mindig működik, és jelenlétük továbbra is érezhető a város régi német utcáin, amelyeket magas platánfák szegélyeznek. Több mint 300 jellegzetesen német ház maradt fenn, köztük a Victor Klein-ház, Goygol utolsó német lakójának egykori otthona, amely ma múzeumként működik. A közelben található Azerbajdzsán első lutheránus temploma, amelyet 1854-ben építettek, és ma egy kis múzeumi gyűjteménynek ad otthont. Ahogy Quba a fogyatkozó zsidókból, Goygol a a deportált németekből igyekszik turizmust csinálni.
Maga a humoros nevű Ganja is megér egy fél napot – bár a helyiek igazán nem lelkesednek azért, ha a tréfás kedvű külföldi elsüti a poént,. hogy hol is lehet itt vicces cigit kapni. Van viszont ott szép régi mecset, meg a nemzeti költő, a 12. századi Nizami – modern – mauzóleuma, sőt azok az épületek is, ahol 1918 és 20 között az első független azeri állam szervei működtek.
A mecset…
De térjünk vissza a kőolajra. Hamar rájöttek, hogy a Ganja – Gence, avagy szovjet nevén Kiroavabad – környéki olaj nem jó benzin előállítására. 1890-ben egy másik német megvásárolt egy telket itt és megépítette az első 250 méteres kutat, ahol olajat akart kitermelni. Azonban nagy csalódás érte, mivel az olajban nem volt elég gyúlékony anyag, így be sem gyulladt. A vállalkozó már a csőd szélén állt, amikor észrevette, hogy a forró nyári napokon több száz ember jön a helyre, ahol feltört az olaj, hogy abban fürdőzzön. Az olajból így kenőcsöt készített, amit gyógyszerként kezdett árulni – és ez bejött. Az üzlet nagyon sikeresnek bizonyult, a gyár termékeit Németországba exportálták. Az összetételt persze titkolták – de általános csodaszerként árusították vagy 600 orvosi ajánlással. A helyet pedig a naftáról elnevezték Naftalannak. A csodakenőcsöt pedig nem is csak a gyógyászatban, hanem kozmetikai célokra is alkalmazták. 1900-1902-ben a párizsi szépségszalonok széles körben használták a naftalánból készült különböző készítményeket. A jól induló nyugati karriert megtörte a történelem vihara. A független Azerbajdzsánt a Vörös Hadsereg elfoglalta. Nafatlan pedig a dolgozó népé lett – szovjet szakemberek már 1926-ban szanatóriumot építettek ide, ebből nőtte ki magát Naftalan városa, amely a Szovjetunió egész területéről érkező reumatológiai, idegrendszeri, bőr-, nőgyógyászati, és urológiai betegségekben szenvedő betegeket kezelte.
A szovjet hőskor
1938-ban kísérleti laboratóriumot hoztak létre a naftalani olaj biológiai hatásainak kutatására. A kenőcsöt így immár nem a párizsi szépségszalonokban, hanem a szovjet patikákban árulták.
Szovjet stílusú díszkapu – immár latin betűs felirattal
Azt mondják, a helyi olajban az a különleges, hogy sok biológiailag aktív anyagot tartalmaz, amelyek részt vesznek a szteroid hormonok bioszintézisében, illetve sok benne az olyan nyomelem – kobalt, molibdén – amelyek bizonyára szerepet játszanak a gyógyászati hatásokban. Bár ránézésre egyáltalán nem különbözik az ipari olajtól, jóval több benne a gyanta, a nafetnikus és aromás szénhidrogén. Égési sérülések, akut és krónikus ekcéma, seborrhea, pikkelysömör, sebek, rándulások és reumás fájdalmak kezelésére alkalmazták először, mivel úgy vélik a naftalan gyorsítja a hegesedési folyamatot, fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő hatása van. Szovjet tudósok szerint 70 különböző betegségre is kiváló hatással van. És persze – ellentétben más kőolajokkal – megfelelő orvosi felügyelet alatt egyáltalán nem is rákkeltő.
Kezelés a szovjet időkben
Na ezt ki kell próbálni! Ezt mondani könnyű, véghez vinni viszont közel sem annyira. A szovjet szanatóriumok helyén a függetlenség után épült modern gyógyszállók ugyanis nem csak értelmetlenül drágák, de a legtöbb minimum egy hetes turnusra adnak ki szobát – amibe persze napi két olajkezelés is benne van. Ez biztos nagyon jó, de őszintén szólva egyáltalán nem volt kedvünk egy teljes hetet olajban fürdőzni. Végül találtunk egy olcsó vendégházat, ahol azt ígérték, leszervezik nekünk, hogy egy kezelést kapjunk – azt is meglehetősen olcsón, és persze feketén a rendes nyitva tartás után. Ez már jól hangzott.
A drága szállodák, ahol nem laktunk…
…és a kiváló étterem, ahol viszont ettünk.
Késő délután érkeztünk a városba – ott is szinte helyből a szanatóriumhoz mentünk. ne valami csili-vili élményfürdőt képzeljenek el, hanem egy meglehetősen lepukkant szovjet kórházépületet, metlahilapokkal, sárguló csempékkel. Nem volt éppen bizalomgerjesztő. Annyit előre tudtunk, hogy vigyünk magunkkal sampont, szivacsot , de hogy hogyan fog az egész történni – arról fogalmunk se volt.
Lelkesen fogadtak
Egyéni kis szobácskákba vezettek minket, amelyekben mindegyikben egy-egy fürdőkád állt – mellette zuhanyzó. A kádba – ami elsőre úgy nézett ki, mint amit többször telesz*rtak – egy-egy műanyag cső volt elegánsan bevezetve. Fa kilépő is volt, és mondták, hogy majd nagyon kell vigyázni, mert az olaj ugye csúszik, mint a nyavalya. Ezután anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, és beülni a kádba. Megengedték a slagot – és elkezdett lassacskán folyni ránk az olaj. Láttak már nyers kőolajat? Nos, aki nem annak elmondom: barna sűrű ragacsos anyagról van szó, amit, ha nagyon megengedőek vagyunk, akkor a csokimasszához hasonlíthatnánk – ha kevésbé, akkor mondjuk úgy, a bélsárhoz. A szaga viszont egyikre sem emlékeztet – jellegzetes olajszaga van – így az első pillanattól kezdve úgy éreztük magunkat, mintha egy benzinkúton ülnénk tankolás közben. Az olaj langymeleg volt – hőmérsékletre kimondottan kellemes – mint megtudtuk ez nem a természetes hőmérséklete, melegítik, hogy jobban élvezzék a kezeltek. Amikor már teli volt a kád- a sűrű olajtól alig tudtunk benne megmozdulni – leállt a slag, és mintegy negyed órát pihengettünk csak a langymeleg olajban. Közben persze – a vékony falakon keresztül meg tudtuk beszélni egymással élményeinket.
A kád…
…és a lábam.
Eztán jött személyi asszisztensünk – vagy hogy mondjam – és kisegített a kádból, egyenesen a zuhany alá. A neheze ugyanis még hátra volt – valahogy meg kellett szabadulni az olajtól. Arra pedig egy szimpla zuhanyzás közel sem elegendő. A nagyját a fiatalember – vagy nyugdíjas néni, kinek ki jutott – egy megélezett cipőkanállal kaparta le a testünkről. Ezután jött egy sűrű kefe, majd egy szivacs – és még utána is vagy tíz percig mosogattuk magunkat. Napokig volt diszkrét benzinkút szagunk utána. De – szigorúan egyszer – megérte.
