Azt tudjuk, hogy az óbor az igazán értékes. De milyen lehet egy ötszáz éves bor? Különlegesen finom, vagy gyakorlatilag ihatatlan? A válasz Strasbourgban van.
A középkori kórházakat ne úgy képzeljük el, mint a maiakat. Gyógyító munka nem is igazán folyt, inkább a betegek lelki üdvét tartották fontosnak – nem is csoda, hogy párizsi feljegyzések szerint csak a beérkezett betegek kevesebb, mint egy harmada távozott élve a kórházból. Amikor viszont gyógyítani próbáltak, az sem volt mindig túl egészséges – legalább is a mai fogalmaink szerint. Így volt ez Strasbourgban is. Ott 1395-ben alapították meg a ma is fennálló kórházat. Eredetileg – ahogy a többi középkori kórház is – inkább afféle általános szociális intézményként működött, a betegeken kívül szegények, árvák őrültek, sőt utazók is kaptak ott szállást és ellátást. Az ellátás része volt a bor is, aminek a fogyasztását akkor különösen egészségesnek tartották – így a betegek gyakorta napi két litert is megittak belőle. A kórházi számlákat pedig a legtöbben természetben – gabonában, borba, vagy akár földterületeknek a kórházra íratásával – egyenlítették ki. A pince pedig a borok és a gabona tárolására szolgált.
ide került be egy hordó fehérbor 1472-ben. Amiről azután elfeledkeztek. A kórház közben jócskán átalakult – az újkortól kezdve az orvostudomány fejlődésével a valós gyógyító munka került előtérbe. A 18. századtól már nem is adtak bort a betegeknek. A 18. század elején a kórház le is égett, a forradalomban pedig birtokok jó részét elvették – bár még így is jelentős földbirtokok maradtak a kórház kezén, de szőlőműveléssel már nem is foglalkoztak, a pince állapota is folyamatosan romlott. 1994-re már katasztrofális lett a helyzet, a hordók jelentős része kiszáradt vagy rothadásnak indult.
De volt néhány igen régi darab, ami mindent túlélt. A forradalmakat, világháborúkat, gazdasági összeomlásokat – és az orvoslás változását is. A legrégebbi, a fent említett, 1472-ből, a másik kettő 1519-ből illetve 1525-ből származik. Tudomásunk szerint az 1472-es 350 liternyi borból eddig összesen három alkalommal ittak. 1576-ban, amikor ezzel ünnepelték hogy Zürich megsegítette Strasbourgot a franciák elleni háborúban,
1718-ban, amikor az ünnepelték vele, hogy újjáépítették a tűzvészben megsemmisült kórházépületet, és utoljára 1944 novemberében Philippe Leclerc de Hautecloque tábornok kóstolt bele, miután felszabadította a várost a náci uralom alól.
A muzeális borok története végül jóra fordult – 1995-ben néhány lelkes borbarát megvásárolta és felújította a pincét, ami azóta turista látványosságként üzemel. De milyen is az ötszáz éves bor? Iható? Bor jellegű?1994-ben a DGCCRF strasbourgi interregionális laboratóriumának borászai elvégezték az évjárat érzékszervi vizsgálatát. Pártatlan ítéletük nem is lehetett volna dicsérőbb: bár több mint 500 éves, ennek a bornak „nagyon szép, világos, nagyon borostyánszínű, erőteljes, nagyon finom, nagyon nagy komplexitású illata van, aromái »vaníliára, mézre, viaszra, kámforra, finom fűszerekre, mogyoróra és gyümölcslikőrre emlékeztetnek. Ráadásul az általuk elvégzett műszeres elemzés bebizonyította, hogy ez még mindig bor, iható lenne, ha valaki szeretné megkóstolni.
