Leni Riefenstahl életéről a hagyatéka felhasználásával készült dokumentumfilm. Az interjúkból, talk show szereplésekből és telefonbeszélgetésekből megmutatkozik, hogy bár a rendezőnő egész életében tagadta, hogy politikai kapcsolata lett volna a náci párttal, ez nem volt igaz. A Hitler propagandavideósáról készült film rendezőjével, Andres Veiellel a magyarországi forgalmazó, a Cirko Film jóvoltából közlünk interjút.
Hogyan született meg a projekt gondolata?
Andres Veiel: Riefenstahl élettársának 2016-ban bekövetkezett halála után Sandra Maischberger jutott hozzá a hagyatékhoz. Ő kezdeményezte és finanszírozta, hogy a hagyaték ideiglenesen hozzáférhetővé váljon. A projekt kapcsán 2018-ban vette fel velem a kapcsolatot. A kezdetektől fogva éreztem Sandra és csapata erős elkötelezettségét: új formai és tematikai megközelítésű filmet akartak, és ezt velem és a kiváló vágókkal, Stephan Krumbiegelnel és Olaf Voigtländerrel akarták elkészíteni, akikkel már a Beuys című filmemet is közösen készítettem. Alfredo Castro is csatlakozott volna a csapatunkhoz.
Ezzel többéves utazás vette kezdetét, és egy bonyolult kutatás, hogy a hatalmas kincsesbányát filmes narratívává alakítsuk. 2020-ban kaptam meg az első digitális képeket – először egy 1948-as naplót, majd magánjellegű telefonbeszélgetések felvételeit, például Albert Speerrel. Megnézhettem az 1930-as évekből származó, kiadatlan fotók és a Standard 8 mm-es felvételek gyűjteményét, valamint az emlékiratok vázlatait, amelyek közül néhány jelentősen eltért a nyomtatott változattól. Ezek rögtön felkeltették a kíváncsiságomat, de ugyanakkor kérdéseket is felvetettek. Vajon Riefenstahl szándékosan hagyott hátra bizonyos anyagokat, míg másokat kiválogatott? Hol kellene más forrásokhoz fordulnom?
Andres Veiel a 2017-es Berlinálén. Forrás: Wikimedia Commons
Riefenstahl tehát manipulálta a hagyatékot?
Először is, mindenkinek joga van átnézni a papírjait és dokumentumait, és eldönteni, hogy mit kell megőrizni az utókor számára. Meglepő lett volna, ha Riefenstahl nem élt volna ezzel a lehetőséggel, amire legalábbis néhány „hiányosság” utal a hagyatékában.
Tudna példát mondani egy ilyen „hiányosságra”?
Rábukkantunk egy 1934-es, Riefenstahllal készült Daily Express-interjú bejelentésére, de a tényleges interjú hiányzott. Ezt követően megszereztük az újság archívumából. Ebben Riefenstahl kijelenti, hogy 1932-ben olvasta Hitler Mein Kampf című könyvét, és már az első oldalak után lelkes nemzetiszocialista lett. Egy ilyen dokumentum egy csapásra lerombolta volna azt a fáradságosan felépített legendát, hogy ő „apolitikus ember” volt. Így a kérdés még inkább aktuálissá vált: Hogyan közelítsek egy olyan főszereplőhöz, aki nemcsak életében, hanem hagyatékában is mindent megtett azért, hogy legendáit, féligazságait és hazugságait fenntartsa? És akkor kezdődött a tényleges munka: Monika Preischl levéltári producer és Christiane Cæmmerer irodalomtudós segítségével feltártuk a hagyaték 700 dobozát. És a bizalmatlanságom ellenére nyitottnak kellett maradnom arra, amit a 700 doboz el akart árulni Riefenstahlról.
Ezután másfél évet töltött a treatment különböző változatainak megírásával.
A hagyatéki anyag bősége lehetőséget adott arra, hogy teljesen más szemszögből nézzük Riefenstahl élettörténetének látszólag ismerős darabjait. A személyes dokumentumokban kerestem a kulcsfontosságú élményeket és hatásokat. Kutatásunk kezdetén például rábukkantam egy huszonöt oldalas, gépelt papírkötegre, amelyben felvázolja gyermek- és kamaszkorát. Ez az 1970-es évek elején íródott, jóval azelőtt, hogy elkezdte volna a memoárokhoz készített jegyzeteit. Különösen szembeötlőek apja fizikai erőszakának eleven leírásai, amelyeket kislányként és tizenhét éves korában is átélt. Serdülőkorában az apja mindig megverte, amikor ki merte fejezni a nőiességét. A vázlatokban és a később megjelent emlékiratokban az erőszak ilyen megnyilvánulásai jelentősen le vannak tompítva, és sok mindenről egyáltalán nem esik szó. Már a vázlatokban is küzd azzal a nyilvános képpel, amit magáról közvetíteni akar. A tehetetlenség és gyengeség pillanatait egyszerűen kitörli.
Azzal, hogy Riefenstahlt áldozatként próbálja leírni, nem kockáztatja-e azt, hogy felmenti őt a felelősség alól, amiért egy zsarnoki rezsim számára propagandát gyártott?
Nem. Már az írás során az volt a célom, hogy pontosan meghatározzam a bűnösségét és a felelősségét – új, eddig nem publikált dokumentumok alapján. Meg akartam érteni Riefenstahl alakját, anélkül, hogy közben felmentettem volna őt. Egy személyt megérteni akarni nem ugyanaz, mint szimpátiával tekinteni rá.
A film előzetese:
Lehet-e ambivalens nyitottsággal közelíteni egy olyan figurához, mint Riefenstahl, aki egy elnyomó rezsim elkötelezett propagandistája volt?
Nekem is voltak pillanataim, amikor kényszerítenem kellett magam, hogy ne forduljak el tőle. Legyőztem ezt a vonakodást, különben nem lett volna okom a film elkészítésére. Van élet a bűnök előtt is. Az élete egészen másképp is alakulhatott volna az 1920-as években. A náci rezsim iránti lelkesedése nem 1932-ben kezdődött. Számos életrajzi, történelmi és generációs hatás érte az azt megelőző évtizedekben. A hagyaték más forrásokkal együtt lehetőséget ad arra, hogy Riefenstahlt minden ellentmondásával együtt közelítsük meg. Itt nem csak arról van szó, hogy finoman körbejárjuk a személyét, hanem éppen ellenkezőleg, ez a munka destruktív is. Valamit fel kell törnünk, hogy mélyebbre tudjunk nézni. És ily módon előtör a kíváncsiság, az új kérdésekkel együtt. Ezek vitték előre az írás folyamatát – amely nem volt válságoktól mentes.
Ez nehéz vállalkozásnak hangzik.
Igen, az volt. Körülbelül egy évnyi előkészítő munka után zsákutcába jutottam. Sikerült a hagyatékból származó tényeket egy nem lineáris, de meglehetősen feszes narratívába foglalnom. De egyetlen döntő fontosságú dolog hiányzott: a karakterek kidolgozása. Az életrajzi elbeszélésben nincs reformáció, ha úgy tetszik: nem létezik a főszereplő megváltása. Riefenstahl elutasítja élettörténetének klasszikus fordulópontját. Élete végéig kitart legendái mellett, semmit sem bán meg, semmit sem kérdőjelez meg. Ez dramaturgiai szinten azt jelentette, hogy hiányzott egy harmadik felvonás.
Hogyan talált kiutat ebből a dilemmából?
Kutattam és folytattam az írást. Összetett keresési folyamat volt, amelybe a vágókat is bevontuk. Az első felszabadító ötlet az volt, hogy kidolgozzak egy szerzői figurát, aki egy fiktív Riefenstahlnak felteszi mindazokat a kérdéseket, amelyeket addig nem tettek fel. Ki akartam szabadulni a meglévő interjúk börtönéből, amelyekben legtöbbször sztereotip módon mutatja be a legendáit: hogy politikamentes rendező volt, aki csak a művészete iránt volt elkötelezett, és alig volt köze prominens pártemberekhez stb.
Ezt az ötletet aztán elvetette.
Igen, az ukrajnai háború kitörésekor, 2022 február végén. Riefenstahl esztétikáját hamar felfedeztem egy moszkvai parádé akkori képeiben: Putyin alacsony szögből, a menetoszlopok felülről való megmutatása. A pekingi téli olimpia megnyitójáról készült felvételeken pedig az Olimpiához hasonló esztétikát találtam, a hősies és győztes jól ismert képi világát – mindez most hihetetlenül aktuális. A fiktív szint játékos megközelítése elvesztette minden legitimitását.
Az anyag aktualitása pótolta tehát a hiányzó harmadik felvonást?
Igen, és végül is Riefenstahl esztétikájának ijesztő állandósága indokolta, hogy egyáltalán elkészüljön a film. Az időtálló felismerés az, hogy a totalitárius hatalomnak, sőt az önkényes terrornak nemcsak elrettentő, hanem vonzó hatása is van. A birodalmi potentátnak való behódolás gesztusában rejtett jutalom rejlik – hogy egyénként részese lehetünk egy olyan birodalomnak, amely visszatér a történelmi nagyságba. Ez a felsőbbrendűség és a legyőzhetetlenség egyetemes narratívája. Ezeknek a képeknek a középpontjában ellenszenv lüktet: a másik, a gyenge, az állítólag beteg megvetése. És ez egyenesen Leni Riefenstahl vizuális esztétikájához vezet minket.
Egy interjú a rendezőnővel:
Az elkészült filmben kizárólag történelmi archív anyagokkal dolgozik, nincsenek későbbi interjúk, nincsenek aktuális anyagok – az említett moszkvai felvonulások sem jelennek meg.
Riefenstahl hagyatékának nagy része ijesztően aktuális ma is, de a dolgok aktuális eseményekhez való viszonyítása aláásta volna a személyének és a hagyaték anyagainak árnyalt vizsgálatát.
A filmjében idézi Goebbels egyik beszédét, akinek antiszemita szólamai ma is aktuálisnak tűnnek.
Az antiszemita ellenérzések jelenleg tömegesen újraélednek, és ez párosul a vágyakozással egy olyan nemzetállam után, amelyben állítólag minden jobb, rendezettebb és biztonságosabb volt a múltban. Ezzel kapcsolatban Leni Riefenstahlt is idézzük. Még életében remélte, hogy a német nép visszatér a tisztességhez és az erkölcshöz, elvégre, úgy érezte, megvan hozzá a képességük. Ez az idézet akár az AfD, a németországi szélsőjobboldali, nacionalista párt prominens képviselőitől is származhatott volna.
Több mint másfél évig vágta a filmet. Ez nem extrém kicsit?
Nagyobb kihívások álltak előttem, mint bármelyik korábbi filmes projektem esetében. Ez elsősorban a rendelkezésre álló óriási mennyiségű anyag miatt volt így. A munka során feszegettem a saját határaimat. Nem lettem volna képes minderre azok nélkül, akik ezekben az években mellettem álltak: a hagyatékban például Christiane Cæmmerer, Monika Preischl és Mona El-Bira segített eligazodni. És a vágók is hihetetlen sokat segítettek, Stephan Krumbiegel, Olaf Voigtländer és Alfredo Castro: folyamatosan hozzájárultak a filmhez a saját ötleteikkel, és jelentősen befolyásolták az elkészült alkotást.
A kész filmben úgy rendezi el a hagyatékot, ahogyan Riefenstahl hagyta maga után: személyes dokumentumok mappákban, fotók albumokban vagy kontaktlapként, pergamenszerű védőhüvelyekben, kartondobozokban, filmtekercsek, mozgóképen vagy állóképként filmezve.
Ez lehetővé tette, hogy a hagyatékból származó anyagokat narratívába foglaljuk. Van, amit a fókuszba állítunk a dokumentumok közül, mást pedig eltakarunk, ami számunkra nem tűnik fontosnak. A válogatott fotókkal elmeséljük Riefenstahl öregedésének történetét, vagy éppen fordítva, az 1960-as évek anyagának elővételével újra megfiatalítjuk.
Leni Riefenstahl egy talk show-ban, 1976-ban:
A film elbeszélésének központi eleme a talk show-kból és televíziós interjúkból vett részletek felhasználása.
Ezeket a részleteket nem csak tájékoztatás céljából használjuk. Néha hang nélkül, lassított felvételen mutatjuk be őket, ilyenkor egyszerűen megfigyelhetjük Riefenstahl gesztusait és arckifejezését.
Beszélne a montázs és a zene kölcsönhatásáról?
Freya Arde kezdetben a tényleges anyag ismerete nélkül komponált zenei vázlatokat, amelyekben intuitív módon közelítette meg Riefenstahl figuráját. Nem ismertem ezt a fajta előkészítő munkát, ezért annál inkább meglepett, hogy ezek az első vázlatok mennyire hasznosak voltak számunkra. Nagy örömünkre még olyan kompozíciók is akadtak, amelyek megmaradtak a végleges változatban is. Ráadásul Arde a Babelsberg Film Orchestrával néhány kompozíciót fel is tudott venni – a hangminőségben óriási ugrással. Zenéjében sikerült egyfajta lebegő távolságot teremtenie Riefenstahl történeteihez képest. Riefenstahl filmrészleteiben néha az eredeti zene helyett Arde minimalista zenei nyelvével dolgoztunk – és azonnal megnyíltak a kérdezés, a szkepszis, a kétely terei.
Ez az első filmje, amelyben kommentárral dolgozik.
Eleinte meg voltam győződve arról, hogy nem hagyhatom, hogy a hagyaték anyaga önmagáért beszéljen. Szükség lenne egy szerző hangjára, aki kategorizálja és megkérdőjelezi, sőt néha megfejti a leleteket. Mely pillanatokban hiszek neki? Milyen további kutatásokból származó anyagokat kell még segítségül hívni? A kommentár jellege azonban alapvetően megváltozott a szerkesztés során. Kezdetben ítélkezőbb volt, inkább a leleplezés volt a célja. Szerzőként ellen kellett állnom Riefenstahl hazugságainak, le kellett lepleznem őket. A vágás során azonban a kommentár átvette a narratíva megfejtőjének szerepét. És ez szinte kizárólag magának a hagyaték anyagainak felhasználásával történt. Riefenstahl nyilvánvalóan nem ismerte fel, hogy sok anyag lényegében terhelő bizonyítékot jelent rá nézve.
Leni Riefenstahlra még mindig ikonografikus képeket létrehozó filmrendezőként tekint?
Riefenstahl a montázs mestere volt. Részleteket mutatunk az Olimpiából, például a jól ismert magasugrásos jelenetet. Ily módon teret adunk annak, ahogy Riefenstahl a szépet, az erőset és a győztest ünnepli. A jelenet még ma is nagy hatással van ránk, hiba lenne ezt nem megmutatni. Amit ezek a képek nem mutatnak meg, azt máshol elmondjuk – például bemutatjuk az operatőr, Willy Zielke sorsát. Zielke nagyrészt egyedül forgatta az Olimpia prológusát. Röviddel a forgatás után idegösszeomlást kapott, és beutalták egy elmegyógyintézetbe. Kevesebb mint fél évvel később kényszersterilizációt hajtottak végre rajta. Leni Riefenstahlt értesítették erről, de ő nem lépett közbe. A filmben Riefenstahl esztétikájának sötét oldaláról mesélünk: a másik megvetéséről, egészen annak kiirtásáig. Riefenstahl egész életében tagadta ezt a kapcsolódást.
A film február 27-től látható a hazai mozikban (jegyek itt). Március 1-jén 17:30-tól pedig a film producerével, Sandra Maischbergerrel – aki egyben az utolsó nagyinterjút is készítette Riefenstahllal a halála előtt – lesz közönségtalálkozó a Művész Moziban (jegyek itt kaphatók).
Borítókép: A Riefenstahl című film plakátja (részlet)
Forrás: Cirko Film sajtó
