Amikor a valóság utoléri a fikciót

Van valami hátborzongatóan sorsszerű abban, amikor a művészet nem csupán tükröt tart a valóságnak, hanem akaratlanul is megjövendöli azt. A Proscenion Színtársulat Atlasz című, világvége-váró előadása egy olyan időszakban született, ami után nem sokkal tényleg többen a világvége eljövetelére számítottak. Az Atlasz egy közvetlenül az apokalipszis előtt álló világ egy szeletét mutatja be: egy zárt bunkert, egyre fogyó erőforrásokkal és egy autoriter vezetővel. A darab egy társadalmi kísérletet jelenít meg, amely nemcsak a színpadon, hanem a nézők lelkében is zajlik, feszegetve az erkölcsi határokat és a túlélés ösztönét.

A legutóbbi előadás után a társulat tagjaival beszélgetett a Tiéd a Világ, arról mi zajlik a színfalak mögött, hogyan élték meg az alkotók a világvége és a valóságos karantén találkozását, és milyen dilemmákkal szembesül az, aki belép Atlasz kapuin.

A kezdetek és a pandémia

A színdarab a pandémia előtt nem sokkal született, amikor még senki sem sejthette, hogy a története hamarosan a mindennapok részévé válik. Mintegy két éves próbaidőszak után, 2020 februárjában volt az Atlasz bemutatója.

A premieren a közönség még egy távoli disztópiát látott, ám a történelem groteszk fordulatot vett. Orbán Gábor, aki a karizmatikus és félelmetes vezetőt, Alfát alakítja, így foglalta össze a helyzet abszurditását: „Bemutattuk, hogy jön a világvége, és aztán lezárták az országot”. A színészek maguk is érezték a helyzet súlyát, sőt, némi bűntudattal vegyes döbbenetet is, ahogy a valóság kezdte másolni a színpadi eseményeket. Ahogy a Kornélt alakító Vámosi Ákos fogalmazott viccelődve: „A Covid óta egyre durvább dolgok történtek, úgyhogy aggódunk, hogy mit is okoztunk”.

A pandémia nemcsak a tematikát tette aktuálissá, hanem az előadás életútját is megtörte. „Érdekesség, hogy a második előadás meg volt hirdetve, de már nem tudtuk megtartani, és másfél év szünet következett az előadás életében” – mesélte Kati Gábor, a társulat vezetője és a darab „T”-je. A kényszerű szünet alatt a világ megváltozott, és ez a változás beszivárgott az előadásba is.

A bunker lakói

A szünetnek is köszönhetően időközben változások történtek a darab szereplői, készítői körében.

Például eredetileg Várkonyi Dániel rendezte a darabot, ám feladatait két év után Pápai Dávid vette át, aki így egyszerre van jelen íróként, rendezőként és szereplőként (Márk) is a produkcióban. Az Ábelt játszó Szőke Dániel az ősbemutató utáni másfél éves szünetet követően került a csapatba.

Szőke Dániel az Atlasz című előadásban. Fotó: Bába-Nutter Noémi

Székely Erika 2023 őszén, egy szereplőválogatás révén került bele az előadásba, Hella szerepébe. „Nagyon örültem, hogy bekerültem a darabba, mert a környezetvédelem, a klímaváltozás elleni küzdelem mindig közel állt hozzám. Láttam korábban az előadást, és nagyon tetszett.” Kovács Kinga is később csatlakozott a szereplőkhöz, Orsiként, aki az édesapjával, Alexszel kerül Atlaszba a darab elején: „Nagyon szeretem ezt az egész világvége-várós témát, meg úgy érzem, hogy Orsi szerepe nagyon illik hozzám”. A karaktere nem saját akaratából van ebben a helyzetben: „Látszik rajta, hogy egyáltalán nem akar itt lenni, csak az apja miatt van itt. Viszont őt meg szereti, úgyhogy ez hozzáköti Orsit kicsit ehhez a helyhez, Atlaszhoz”.

Pápai Dávid és Széll Dániel Márk az Atlasz című előadásban. Fotó: Szőke László

Széll Dániel Márk, aki az apa, Alex szerepét vette át, a többi új szereplőhöz hasonlóan új dinamikát hozott az előadásba. Ő kissé máshogy közelítette meg a történetbeli hatalmi játszmákat, mint elődje. A darab egyik izgalmas feszültségforrása Alex és Petra ellentéte, és a közösség vezetőjéhez fűződő kapcsolatuk. „Ha van két ember, aki maximálisan hisz Alfában, az pont Alex és Petra, és ők mégis utálják egymást” – mutatott rá Bajor Zsuzsanna, Petra megformálója.

Morális útvesztők

Az Atlasz nem csupán egy történet a bezártságról; ez egy laboratórium, ahol az emberi természet legmélyebb dilemmái kerülnek górcső alá, amik folyamatosan foglalkoztatják a színészeket is.

Pápai Dávid számára a legégetőbb kérdés a felelősségvállalás: „a magam figurája szempontjából a fő kérdés az egy villamos dilemma: Az, hogy történik valami rossz, az egy dolog, de az egy másik dolog, hogyha személy szerint én vagyok felelős érte”.

Alfa ezzel szemben nem riad vissza a nehéz döntésektől, de ki is ő valójában? Egy gondoskodó atyafigura vagy egy manipulatív pszichopata? Ez a kérdés nemcsak a nézőket, de a karaktert megformáló Orbán Gábort is foglalkoztatja. „Egyébként sokáig billegett, hogy Alfa egy jó szándékú ember, aki hisz abban, amit csinál, és igazából ő nem akar rosszat, a közösség érdekeit nézi, vagy pedig egy pszichopata”. A visszajelzések és az idő előrehaladtával azonban a mérleg nyelve elmozdult. Míg a kezdeti előadásokon a nézők még láttak benne „kedves, aranyos bácsit”, ma már egyértelműbb a szereplő megítélése: „Ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább szalad Alfa a pszichopata irányba” – fogalmazott Orbán Gábor.

Orbán Gábor és Vámosi Ákos az Atlasz című előadásban. Fotó: Fekete Attila

A legfájdalmasabb dilemma talán az erőforrások és a létszám kérdése. Feláldozható-e egy ártatlan ember a közösség stabilitásáért? Vagy ahogy Kati Gábor karaktere, „T” érvel: még egy ember beengedése exponenciálisan visszavetheti a túlélési esélyeket. Előadás közben a nézők is elgondolkodnak azon, hogy vajon képesek lennének-e meghozni a döntést, hogy ki éljen és ki haljon meg, ha ezen múlik a közösség túlélése.

Amikor arról kérdeztem a színészeket, hogy lemennének-e egy ilyen földalatti világba, a válaszok vegyesek voltak. Pápai Dávid és Kovács Kinga zsigerből elutasították a bezártságot. Ugyanakkor Orbán Gábor rávilágított a menekülés lélektanára: „Van az a szituáció, amikor az ember úgy érzi, hogy ahol éppen van, ott már elfogyott a levegő… és akkor elmenekül onnan, és keres egy olyan helyet, ahol biztonságban érzi magát”.

A néző bevonása

Az Atlasz különlegessége, hogy nem hagyja, hogy a néző passzív megfigyelő legyen.

Az előadáson volt egy pillanat, amikor azon izgultam, nézőként, hogy “csak nehogy én legyek az”. Nem akarom lelőni a helyzetet, de ez mutatja azt, hogy mennyire valóságosan jelenítették meg ezt a képzeletbeli – de talán nem is annyira lehetetlen – világot a színészek.

A korábbi nézői reakciókra is rákérdeztem: „Egy fesztiválon adtuk elő az Atlaszt és elhangzott, hogy »Atlasz kapui bezárultak«, mostantól nem mehet ki senki… mire az egyik néző felállt és kiment” – mesélte nevetve Orbán Gábor. Bár később kiderült, hogy az illető eleve úgy tervezte, hogy csak az előadás feléig tud maradni, csak hát nem pont a jó pillanatot választotta a távozásra.

Érdekes a generációs szakadék is a nézők között. Bajor Zsuzsanna mesélt egy fiatal nézőről, akit nem a világvége vagy a halál szele rázott meg legjobban, hanem egy sokkal hétköznapibb veszteség felismerése: „Ez a fiatal nézőnk annál a résznél gondolt bele és sápadt bele nagyon, amikor lemerült a mobiltelefon” – emlékezett vissza Bajor Zsuzsanna.

Kati Gábor és Bajor Zsuzsanna az Atlasz című előadásban. Fotó: Szőke László

A közönség fantáziája gyakran továbbírja a történetet. Sokan találgatják, mi történhetett Ábel szüleivel. De felmerülnek praktikus, sőt, tudományos kérdések is a fenntarthatósággal kapcsolatban. Vámosi Ákos említette, hogy kaptak már kritikát a létszám és az ökoszisztéma életképességével kapcsolatban: „Kaptunk olyan nézői visszajelzést, amikor mintegy 30-an voltunk az előadáson a nézőkkel együttvéve, hogy ennyien nem tudjuk benépesíteni a Földet.”

Atlasz utóélete

Az előadás túllépett a hagyományos színházi kereteken. Az Atlasz a Magyar Szín-Játékos Szövetségtől kapott országos bronzminősítést, amely egy rangos szakmai elismerés, de a siker egy másik vetülete a közösségre gyakorolt hatásban mérhető.

Volt, akit a darab világa annyira beszippantott, hogy még „fanfiction” is született belőle: Bernáth Viktor és Sánta Diána társírók egyik ismerőse elkezdett regényt írni a hallott tervek alapján, még mielőtt a darab elkészült volna.

Pápai Dávid felidézte Ilyés Lénárd (neves színész az amatőr szférában) véleményét, ő azt mondta: „az Atlasz volt az első olyan science fiction előadás, amit komolyan tudott venni”. És valóban, bár nincsenek űrhajók, a zárt rendszer, a bolygó benépesítésének emlegetése és a társadalmi modellkísérlet a legjobb sci-fi hagyományokat idézi.

A nézőkben pedig ott motoszkál a kérdés: mi történik ezután? Pápai Dávid szerint „a tapasztalat az, hogy sok nézőben már az Atlasz 2 cselekménye kezd el gombolyodni. Hogy hogyan folytatódna, és hogy mivel lehetne még ezt a világot így gazdagítani. Tehát elindítja a nézők fantáziáját, amit jó hallani.”

Az Atlasz tehát több mint egy színdarab. Egy folyamatosan változó, a valósággal párbeszédet folytató produkció, amely arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk a legkellemetlenebb kérdéssel: ha bezárulnának a kapuk, és a túlélés ára az emberségünk feladása lenne, mi melyik oldalon állnánk?

Azoknak, akik szeretik az intellektuális kihívásokat és nem félnek szembenézni a disztópikus jövőképekkel, az Atlasz nem csupán szórakozás, hanem kötelező tanulmány az emberi természetről.

Következő előadás: 2026. február 1., 19:00, Katakomba pinceszínház (1013 Budapest, Krisztina tér 4.) – jegyek itt kaphatók

Borítókép: Pápai Dávid és Kati Gábor az Atlasz című előadásban. Fotó: Fekete Attila

Kapcsolódó cikkek:

Nézz szembe a félelmeiddel a Proscenion Színtársulat előadásával! A Rémségek kicsiny boltja visszatér a Pesti Színházba A „Minden egér szereti a sajtot” varázsa