Az általános iskolában elvárás a szabadságharc Aradon kivégzett tábornokait fejből felsorolni, talán a nevesebbek élettörténetéből – főleg a harcokban betöltött szerepéről – illik felidézni néhány adatot, de hogy kik voltak azok az asszonyok, akik hiába várták őket haza, arról nem sokat tudunk. Hogyan éltek tovább azok a nők, akiknek férjét kivégezték, bűnösnek nevezték, akiknek egyedül kellett – férfi nélkül, a 19. században – eltartani a családot. A mártírok özvegyeinek sorsáról próbáltunk minél több részletet összeszedni.
Thorma János: Aradi vértanúk (részlet) / WiIkimedia commons
Akiknek nem volt családja
Nem mindegyik tiszt volt nős. A legidősebb tábornok – Aulich Lajos, aki hadügyminiszter is volt – például agglegényként várta a halált, a visszaemlékezések szerint rendíthetetlen nyugalommal. Hozzá hasonlóan nőtlen volt Török Ignác is. Kivégzése előtti utolsó éjszakáját egy francia hadmérnök szakkönyvét olvasva töltötte.
Schmidt Emma, a menyasszony
Barabás Miklós: Schmidt Emma
„… mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba … légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid”
Nagysándor József menyasszonya volt a 17 éves Schmidt Emma. A tábornok a szabadságharc idején kapott engedélyt a házasodásra az esztergomi érsektől, mert Emma a húgának a lánya volt. A kézfogóra azonban már nem került sor. A tábornok börtönéből egy hajfürtöt, egy fésűt és egy inggombot, a jegygyűrűjét és az egyházi esketési engedélyt is visszaküldte a lánynak. A nőről később Barabás Miklós festett képet, ahol a vértanú tábornok katonai kabátja és a budai vár van a háttérben.
Emma 1853-ben férjhez ment a nála 28 évvel idősebb özvegyember Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány egyik miniszteréhez.
Az újdonsült férj barátja, Deák Ferenc egyik levelében 1859-ben egy idilli családi életről számol be:
„Klauzál mint tudod nős; egy fia, egy lánya, Kis-Tétényben derék szőlője és kertje van, nagy borász, kertész, egészen ennek él és családjának, kis gyermekét gyakran maga szoptatja (természetesen nem a maga tejével).”
Három gyermekük született: Emma, Gábor és Mária. 13 év házasság után Emma megözvegyült, és időközben Kovácsra magyarosította vezetéknevét. Drezdába költözött néhány évre, ahol lányait taníttatta. Hazatérve visszavonultan élt, 1898-ban halt meg.
Szentgyörgyi Horváth Krisztina, aki már nem élt az aradi ítéletkor
„megadás Isten akaratában”
Kiss Ernő altábornagy a halotti anyakönyve szerint nőtlen volt, özvegyként halt meg. A gazdag örmény családból származó fiatal tiszt 1825 nyarán ismerkedett meg Balatonfüreden az első Anna-bálon Szentgyörgyi Horváth Krisztinával, akinek tiszteletére rendezte édesapja a mulatságot. Kiss egy év múlva feleségül vette Krisztinát, akivel délvidéki birtokaira vonult vissza. Valószínűleg egy gyermekük meghalt, és két lányuk élte meg a felnőtt kort. A fiatal feleség hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban. Ezután Kiss újra beállt a seregbe és különböző lovasezredekben szolgált, a szabadságharc végén ő is Világosnál tette le a fegyvert. Két lánya ekkor már férjnél volt. Feleségét a családi sírboltba, az eleméri kastély kápolnájába temették el, amit a második világháborúban feldúltak.
Duffaud Karolina
„… utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked..”
Arra nincs bizonyíték, hogy Vécsey Károly báró megházasodott volna, mivel házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, de ő maga és a kortársak is feleségként hivatkoznak szerelmére Duffaud Karolinára, egy francia mérnök lányára. A bizonytalanság oka, hogy a hölgy házas volt és 1849 nyarán kérvényezte Vécsey Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi minisztertől az engedélyt a házasság felbontására.
Karolina első férje Hesse János zsombolyai földbirtokos volt, akitől egy Gizella nevű lánya is született. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint 1849 nyarán Soborsinban,
„hol az este gróf Vécsey tábornok, talán érezve sorsát, melynek elébe ment, megesküdött szeretőjével”.
Maga Vécsey is Aradon a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt október 6-án reggel, feleségétől búcsúzott. Vécseyt, kinek lovassági tábornok apja, fiát megtagadva kérvényezte, hogy vegyék el kamarási tisztségét, utolsóként akasztották fel. Később az apa állítólag megőrült. Karolina titokban szerezte meg férje holttestét és temette el.
Élete végéig gyászolta Vécseyt. A kiegyezés után a magyar kormány csak hosszas pereskedés után, 1899-ben, tehát a vértanú halála után 50 évvel ismerte el az özvegy és lánya jogait, és visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné 1900. október 18-án halt meg.
Csernovics Emília
„Bízzál az Istenben, s ne légy hát szomorú, mert ha haza megyek és ha rosszul fogsz kinézni, haragudni fogok.”
Damjanich János csak két évig élt boldog házasságban. Hozzá hasonlóan szerb származású felesége, Csernovics Emília, 15 évvel fiatalabb volt. A házasság sokáig reménytelennek tűnt, mivel a leány anyja, Bosnyák Zsófia nem kedvelte a nagyhangú, kicsapongó életet élő tábornokot. Végül 1847 augusztusában kelhettek egybe.
Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich jó barátságot ápolt hadosztályparancsnokával, aki sokat vendégeskedett náluk. Az osztrák tiszt Haynau, későbbi hóhéra volt. Damjanich szerb származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással.
Később az osztrák fogságban Emília gyakran látogatta és ellátta férjét. Az aradi vértanúkhoz fűződő egyik legtöbbet idézett ima Damjanich nevéhez fűződik, melyet a tábornok, a kivégzés előtt írt és hitvesének ajánlott:
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. … Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! … Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.”
A kivégzett Damjanich testét egy rokon, volt esküvői tanújuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól és temette el saját birtokán.
Emília eleinte a világtól teljesen elzárkózva élt. Egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és annak férje ragadta ki ebből a depressziós állapotból, kik nagyobb külföldi útra hívták magukkal. Ettől kezdve új hivatást és elkötelezettséget keresett magának: a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását.
Az 1850-es évek elején Emília Makón élt édesanyjával és Láhner tábornok özvegyével, valamint annak kislányával. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták a két özvegyet, kik kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Makó város azonban, tisztelete jeléül, adómentességet biztosított számukra.
Kezdetben még a nyilvánosság kizárásával, minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. Batthyány grófnéval együtt megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét. Pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak.
Damjanichné megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a kivégzettek jeltelen sírjait, s amint lehetett emléket állított nekik. Az országos hírű jótékonysági szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy, a két alapító – nyilvánvalóan – nem jelent meg a fogadáson.
Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte a megemlékezést, de soha nem üzent vissza semmit. Halála előtt nem sokkal Kossuth kérte Emíliától, hogy látogassa meg, de mire az asszony rászánta magát az utazásra, a volt kormányzó meghalt. 1894-ben, mikor Kossuth holttestét hazahozták, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. Este az üres teremben egy fekete ruhás nő jelent meg. A múzeumi őr személyesen vezette Damjanichnét a koporsóhoz.
Szinyei Merse Emma
Dessewffy Arisztid özvegyemberként a szabadságharc alatt nősült újra. 1849 júniusában jegyezte el Szinyei Merse Emmát, aki Eperjesen lakott. Az eljegyzési ünnepre így emlékezett egy szemtanú:
„De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.”
Az orosz sereg közeledtének hírére a tábornok az osztrákoktól felszabadított Pestre hívta a Szinyei családot, és júliusban az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb csak szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont feleségét.
A tábornok, aki azért sem menekült külföldre, mert feleségét nem akarta egyedül hagyni, a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássyt is halálra ítélték, azonban ezt módosították 18 évi vasban töltendő várfogságra. A honvédtiszt 1856-ban szabadult, és visszavonult gazdálkodni. Egy évvel később – beváltva bajtársának tett ígéretét – feleségül vette Emmát, aki 1871-ben hunyt el.
Kapitány Katalin
Knezić Károlyt is családos emberként börtönözték be Aradon: felesége Kapitány Katalin, két lányuk pedig Olga és Irén volt. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején is, Hogy nem lehetett egyszerű természet, arról férje bajtársának Leiningen-Westernburg Károlynak az egyik, rá vonatkozó naplóbejegyzése tanúskodik:
„Nem kell asszony a haditáborban.”
A tábornok aradi fogsága alatt is, amikor csak engedték, látogatta férjét. Knezićnek búcsúlevelét nem ismerjük, pedig tudjuk, hogy írt, és a jegygyűrűjét is elküldte nejének. Férje utáni bánatába Katalin hamar belehalt. A család szerint
„szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”.
Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik árvák lettek, de rokonok, sőt, még maga az egri érsek is gondját viselte.
Lucia Conchetti
Láhner György felesége a milánói születésű Lucia Conchetti volt, akivel itáliai szolgálata idején ismerkedett meg. 1839-ben házasodtak össze: Láhner 44, felesége 18 éves volt, és később egy leányuk született.
A tábornokot az aradi fogságában látogatta felesége és Schweidel József tábornok naplója szerint nemcsak férjére, hanem rájuk is gondot viselt:
„valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jól esett, szívből jövő köszönettel adóztam érte.”
Lucia október 5-én még elbúcsúzhatott öt éves gyermekével együtt férjétől. Láhner, miután neje eltávozott, Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta el fuvoláján.
A kivégzés után Láhner holttestét is megvette a hóhértól Csernovich Péter, így őt is Damjanichcsal együtt temették el. Később előfordult, hogy Lucia nevével visszaéltek: például egy hölgy Bécsben Láhnerné megbízottjának tűntette fel magát, és ajándékokat csalt ki a jóhiszemű emberektől. Lucia élete második felében visszaköltözött Olaszországba, ahol sokáig levelezett még magyar barátaival. 1895-ben hunyt el.
Reviczky Mária
„Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. … én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.”
Lázár Vilmos felesége a nála öt évvel idősebb özvegy, Reviczky Mária volt. Sajátjaként nevelte Mária előző házasságából származó gyerekeit: Szerencset, Bélát és Madelaine-t.
Mária már a harcok alatt látogatta férjét a hadi táborban. A fogsága idején is mellette maradt: először Temesváron, végül Aradon. Lázár halála előtt elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár utolsó szavaival feleségére emlékezett:
„Én Istenem, szegény nőm!”
Aznap, mikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt.
„A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni.” – írta négy nappal később sógornőjének.
Lázárné aradi nagynénje segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét. Mária 1873-ben halt meg, a korabeli híradás szerint
„éppen látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, midőn tüdőszélhüdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”.
Sissány Elíz
„egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van”.
Leiningen-Westerbug Károly német származású gróf 26 évesen 1845-ben vette feleségül a 18 éves gazdag magyar földbirtokos családból származó Sissány Elízt. Magyar földesúrként természetes volt számára, hogy a szabadságharc kitörésekor a magyar ügy mellett köteleződjön el. Ellentétben testvéreivel és a Temesvárat védő unokatestvérével. Aradi fogságában Leiningen is csak feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott.
Kivégzése után öt évvel, Elíz újra férjhez ment: Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Miután második férje is elhunyt 1896-ban, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte. Többször találkozott az ott élő Görgei Artúrral, akinek kedvenc tisztje volt Leiningen. Elíz abban az évben novemberben hunyt el. Egy korabeli újságcikk szerint
„az öreg úrnőt sokan ismerték a fővárosban, de kevesen tudták, hogy Leiningen özvegye”.
Paulina Kakowska
„Legyen még boldog, mert megérdemli! Isten önnel! Szerencsétlen Ernője”.
Amikor az osztrák származású Poeltenberg Ernő Galíciában állomásozott, társai közül sokan udvaroltak a helyi előkelő családok leányainak. Poeltenberg is így tett, majd 1840 decemberében feleségül vette a 18 éves Paulina Kakowskát. Házasságukból három gyermek született.
A szabadságharc előtt és alatt a család Bécsben lakott. Poeltenberg, bár kezdetben nem akart részt venni ezredével a magyarországi eseményekben, később már nem hagyta el az ügyet, amire felesküdött. Feleségével 1848 augusztusában látták egymást utoljára.
Az aradi börtönben Poeltenberg még reménykedett, hogy nemsokára találkozhatnak, de erre nem került sor. Pauline Bécsben könyörgött férje életéért. Élete végéig gyászolta férjét, a kiegyezés után megpróbálta felkutattatni Poeltenberg földi maradványait, de nem járt sikerrel.
Három gyermekük közül Lipót hadnagy lett, és 1862-ben önkezével vetett véget életének. Lányuk, Ilona Poeltenberg egykori segédtisztjéhez ment feleségül. Guidó fiuk pedig erdészeti tanácsos lett. A család Magyarországra telepedett át. Az özvegy visszavonultan élt Pesten, nyaranta a budai Császárfürdőben lehetett látni.
A figyelem középpontjába akkor került legközelebb, mikor a bécsi világtárlatra hosszú évek munkájával egy látványos, gyöngyből fűzött asztalterítőt készített. 1874 novemberében hunyt el. Temetésén – a korabeli újsághír szerint:
„Krivácsy József volt ezredes felhívására volt honvédtisztek is kísérték a koporsót, melyben egy sokat szenvedett nő lelt öröknyugalmat”.
Domicella Bilinska
„… te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért.”
Schweidel József is a 4. huszárezredben szolgált, Poeltenberg feletteseként. Ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával. 1827-ben esküdtek örök hűséget egymásnak a Lembergben. Első gyermekük, Adalbert (Béla), már a következő évben megszületett, és 1844-ben – apja nyomdokain – hadapródként belépett a 4. huszárezredbe. Boldog házasságukból öt gyermek született.
Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt, ahol eredménytelenül próbált kegyelmet kieszközölni férjének. Schweidel – naplója szerint – nagyon aggódott, hogy hogyan viseli felesége az ő bebörtönzését. Halálát is felajánlotta szeretteiért:
„Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”
Domicella férje halála után is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is gyanúsnak tartotta a császári titkosrendőrség, ezért megfigyelte. A teljesen vagyon nélkül maradt családnak sikerült megélhetést teremtenie: egy tejgazdaságot vezetett. 1888-ban halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték nyugalomra, fiát később mellé temették.
Képek és a cikk forrása: Múlt-kor, Klauzál Gábor Társaság
