Carrarai márvány, állami hiúság és egy építész lassú összeomlása. Stéphane Demoustier filmje úgy mesél a párizsi Grande Arche születéséről, hogy közben fájdalmasan ismerős kérdést tesz fel. Mi marad egy álomból, ha a hatalom egyszer birtokba veszi? A Cirko Gejzír sajtóvetítésén jártunk.
Egy ismeretlen dán alkotó megnyer egy hatalmas francia állami pályázatot, majd megpróbálja megvalósítani élete főművét. Ha egy mondattal kellene leírni Stéphane Demoustier filmjét, nagyjából így lehetne. Az Egy dán építész Párizsban azonban ennél jóval nyugtalanítóbb mozi. Arról szól, mi történik akkor, amikor egy tiszta forma bekerül a politika, a pénz, a bürokrácia és az önérdek zárt rendszerébe.
A történet alapja valós. François Mitterrand francia köztársasági elnök 1983-ban nemzetközi építészeti pályázatot írt ki a párizsi La Défense új emblematikus épületére, amelynek a Louvre–Diadalív tengelyhez kell kapcsolódnia. A győztes a Franciaországban szinte teljesen ismeretlen dán építész, Johan Otto von Spreckelsen lett, aki egyik napról a másikra egy grandiózus állami presztízsberuházás élén találja magát.
Carrara fehér kövei és a hatalom márványa
Spreckelsen nem egyszerűen a kisember, akit bedarál a rendszer. Makacs, zárkózott, rögeszmés alkotó, akinek a “kockája” – Grande Arche – túlmutat az építészeti formán. A monumentális épület 108 méter széles, 110 méter magas és 112 méter mély; betonból, üvegből és carrarai márványból épül. A filmben a kocka fokozatosan több lesz építészeti formánál. Spreckelsen belső rendjének jelképe, egy tökéletesnek hitt szerkezet, amellyel a világ zűrzavarát próbálja fegyelmezni.
Részlet az Egy dán építész Párizsban című filmből. Fotó: Julien Panie / Mozinet
Különösen erős az olaszországi jelenet, amikor Spreckelsen a márványért megy Carrarába, oda, ahonnan Michelangelo is szerezte az anyagot. A márvány szimbolikus: kapcsolat a művészettörténettel, az európai kultúra nagy önképével, azzal a hittel, hogy az anyagból valami időtálló, szinte szent dolog formálható. A film talán legdurvább pillanatai, amikor a kamera hátralépve mutatja a márványbányák hatalmas, ősi, szinte fenséges tereit.
A magyar néző számára fájdalmasan szívbe mardosó érzés lehet látni ezeket a snitteket. Nem nehéz például a kormányváltás utáni miniszterelnöki tárlatvezetésekre gondolni. Például arra a Szentháromság téri épületre, amelynek átépítése a sajtóbeszámolók szerint nettó 69,2 milliárd forintra drágult, majd végül az exbelügyminiszter költözött bele. A két történet persze nem ugyanaz. Spreckelsen Carrarában az anyag méltóságát keresi, a magyar luxusminisztériumok márványos világa viszont azt a kérdést veti fel, hogy mikor válik az építészet közösségi emlékezetből uralmi díszletté.
A mű, amely lassan felfalja az alkotóját
A mechanizmus ismerős: valaki létrehoz egy eredeti gondolatot, majd megjelennek körülötte a döntéshozók, technokraták, közvetítők, érdekcsoportok, alkuk, határidők, költségcsökkentések, politikai üzenetek. Egy rendszer lehet korrupt, önérdekű és cinikus, de ettől még az alkotói megszállottság sem mindig tiszta erkölcsi fölény.
Spreckelsen annyira belefeledkezik a művébe, hogy közben elhagyja maga körül az életet: a feleségét, a kapcsolatait, a saját testi-lelki határait.
A filmben a kocka a függőség szimbólumává is válik.
Minél többen nyúlnak bele a tervébe, a főhos annál inkább úgy érzi, saját magát bontják szét. Az ötlet lassan kicsúszik az alkotó kezéből. Papíron még az övé, a valóságban már mások kezelik.
Részlet az Egy dán építész Párizsban című filmből. Fotó: Mozinet
Az Egy dán építész Párizsban nem kulturális diadalról, inkább egy kudarcról vagy félresikerült monumentális vállalkozásról szól, amely lelkileg roppantja össze az építészt. Egész közelről nézve arról szól, hogy a művészi tisztaság frontálisan ütközik a bürokratikus egóval és a nemzeti hiúsággal. Spreckelsent a francia állam túlméretezett bürokráciája valósággal felőrli.
A történet azt mutatja meg, hogyan veszíti el egy alkotás az eredeti erkölcsi középpontját, amikor presztízsprojekt lesz belőle. A hatalom szereti az építészetet, mert az maradandónak látszik. De vajon kinek az álma áll benne?
A film előzetese (a cikk a videó után folytatódik):
Spreckelsen nem teljesen ártatlan. És ez nagyon fontos, dramaturgiai szempontból. A film készítői nem engedik, hogy egyszerű áldozattörténetként olvassuk az életét. Az építész valóban kiszolgáltatottá válik a politikai és bürokratikus gépezetben, de közben a saját hajthatatlansága is hozzájárul a tragédiához.
Az álom idegen kézbe kerül
Minden alkotó ismeri ezt a veszteséget: amikor valami belőlünk indul, majd egy intézmény, szerkesztőség, hivatal, befektető vagy politikai akarat átformálja azt. Bár külső szemlélő számára apró módosításokról van szó, az alkotó számára ezek úgynevezett identitássebek.
Spreckelsen 1986-ban visszalépett a projekttől, és 1987-ben meghalt, mielőtt a Grande Arche 1989-ben elkészült volna. A film zárlata ezt testi összeomlásként sűríti össze: a szív mondja ki azt, amit a szereplő addig nem tudott. Vagyis azt, hogy az ember nem végtelen teherbírású szerkezet. A mű túléli az alkotót, és közben felfalja.
A kocka megmarad, az álom eltűnik
Az Egy dán építész Párizsban azért tud hatásos lenni, mert nem azt mondja, hogy a politika mindig rossz, az alkotó pedig mindig jó. Demoustier maga a Cannes-i interjúban úgy fogalmazott: „a kocka az kocka”, és nincs teremtés politikai akarat nélkül. A nagy közös művekhez kell hatalom, pénz, szervezés, állami akarat.
Részlet az Egy dán építész Párizsban című filmből. Fotó: Mozinet
Spreckelsen története innen nézve túlnő egy dán építész személyes bukásán. Különösen ismerős a képlet. Egy autonóm tehetség belép a rendszerbe, a rendszer ritkán hagyja érintetlenül. Nem feltétlenül semmisíti meg, inkább átfogalmazza. A vízióból beruházás lesz, a gondolatból látványosság, az alkotásból pedig kommunikálható teljesítmény. És mire elkészül, már alig marad benne valami abból a belső szükségszerűségből, amely életre hívta.
Demoustier filmjének egyik legkeserűbb tanulsága pont ez: egy épület felépülhet úgy is, hogy közben az álom, amelyből született, már nincs jelen benne. A Grande Arche áll. A kocka megmaradt, még sincs elvetve, hiszen mit ér a tökéletes forma, ha az ember, aki hitt benne, végül már nem találja meg benne önmagát.
Az Egy dán építész Párizsban május 28-tól látható a magyar mozikban, a Mozinet forgalmazásában.
