Az örökségtudományban (képzeljék van ilyen is) ismert jelenség, hogy ha valami világszerte ismert, nagy presztízsű helyhez hasonlítjuk magunkat, a saját fényünket emeljük. Így tesz egy iskola egy várost Zagyva parti Athénné, néhány bolt a települést kelet-szlovák Párizzsá és sorolhatnánk. Észak Velencéjéből is van legalább három – Amszterdamot, Stockholmot és Szentpétervárt is szokták így nevezni, mert ugye szép városok, és van bennük víz. De milyen a lett Velence?
Kuldigát tavaly szeptemberben vették fel a világörökségi listára, mi pedig alig egy hónappal később már kocsiban ültünk, hogy megnézzük miért. A turisztikai kiadványok rendszeresített díszítő jelzője a várossal kapcsolatban a „lett Velence”, de hát a turisztikai kiadványok azért vannak, hogy eszetlen szóvirágokkal csábítsanak gyanútlan külföldieket, így azon túl, hogy bizonnyal lesz ott víz, nem sok mindent ígért valójában ez a hasonlat. Az út Rigából kétszer egysávos utakon jó egy és háromnegyed óra, ez alatt megismerhetjük a város történetét.
A város már a történelem előtti időkben is lakott volt – itt persze ez az Kr.e. első évezredet jeleni. Lakói a (vigyázat, vicces név jön) ősi kúrok, róluk kapta nevét a vidék lettül Kurzeme, németül Kurland. A várdomb ma is látható. A város a Venta folyó egyik partján, a Veckuldīga folyó mély vízmosása és a Venta ősi völgye közötti előhegyen állt. A Veckuldīga folyó mellett egy kikötő lehetett.
A 13. században ért el ide a Német Lovagrend, hogy megtérítse, és meghódítsa a pogány kúrokat. A Livóniai Lovagrend 1242. április 19-én kapta meg a mester engedélyét, hogy várat építsen a Venta folyó partján. Mivel ez a legrégebbi fennmaradt írásos dokumentum, amelyben Kuldiga említésre kerül, ezt tekintik Kuldiga alapításának évének. A Livóniai Lovagrend vára a Venta folyó bal partján, a gázló mellett épült, és építőanyagként a folyómeder dolomitját használták. A várat és a körülötte lévő településeket 1263-ban már Goldingen városként említik, és a kiváltságlevele Riga városi jogain alapult. 1355. április 28-án Goswin von Herike nagymester adományozta a városnak a máig használt Szent Katalin képével díszített címert. Kuldiga/Goldingen 1439-től jogot kapott a heti piac rendezésére, ami azt jelzi, ekkor már jelentős, befolyásos város volt itt. A lovagrend a 17. században testületileg áttért az evangélikus hitre, és világi hercegséggé alakult. Az első herceg, Gotthard Kettler a kuldigai egykori lovagrendi várat választotta egyik rezidenciájául. Amikor Gotthard herceg meghalt, a hercegséget két részre osztották, és 1618-ig Kuldiga a legfiatalabb fia, Wilhelm lakhelye és Kurland fővárosa volt.
A főtér házai a fénykort idézik
A város hasznot húzott a Rigával és Jelgavával folytatott kereskedelemből, mivel a hídon át vitt áruk után adót kellett fizetnie. A hidat 1615-ben árvíz pusztította el, ami nagy veszteséget okozott a városnak. Ugyanebben az évben hatalmas tűzvész pusztította el a város faépítményeinek nagy részét. A város újjáépítése után új piacteret alakítottak ki – ez ma a város főtere – és új városházát építettek, ami persze ma már a régi városházaként ismert. A leggazdagabb polgárok és kereskedők az új városközpont köré építették házaikat.
A 19. század második felében a városban kisebb ipari vállalatok kezdtek kialakulni. Néhányukból 100-nál több munkást foglalkoztató gyár lett. Kuldiga legnagyobb gyára a gyufát gyártó “Vulkāns” gyár volt (1878-ban alapították és 2004-ben zárták be), a gyufásdobozok címkéjén pedig egy szarvas képe volt látható.. Több évszázad után Kuldiga új hidat kapott a Venta folyón (1873-74), új városháza épült (1868), az ortodox parókia és templom a Liepājas ielán, börtön (amely ma posta), a Lett Társaság háza (amely ma a Kulturális Központ), a Kalna iela 19-ben a német gimnázium. Hamarosan a helyi lakosság száma megduplázódott, és közvetlenül az első világháború előtt elérte a 13 ezret. Az aranykornak itt vége is szakadt – a független Lettország számára az egykori kereskedőváros már nem volt fontos, hiszen a távolsági kereskedelem a szárazföldön szinte teljesen megszűnt. A második világháború idején előbb a város – akkorra már igencsak nagyra nőtt – zsidó lakosságát vitték el, majd a visszatérő szovjet csapatok elől elmenekült a város német lakossága is – maradtak a lettek, akik addig a lakosság alig harmadát tették ki. Így nem is csoda, hogy ma kevesebben élnek itt, mint száz éve.
A főtér felé vezető úton csak az autó jelzi, hogy a 21. században vagyunk
De milyen is a város maga? Talán a bájos a legpontosabb jelző, ami eszünkbe jut róla. A belvárost – ne reméljünk párizsias vagy velenceies nagyságot – egy óra alatt bőven körbe lehet járni. A házakon egyszerre látszik az egykori kisvárosi jólét és a posztszovjet lepusztultság, amit némi kultúrfölénnyel hangulatosnak is tarthatunk. Az is látszik, hogy a lakosság egyetlen menekülőútjának a kilátástalan vidéki létből az örökségturizmus tűnik – vannak már cuki kis boltok, és néhány egészen jó étterem is. Megkezdődött a rehabilitáció, kitettek pár útjelző táblát – bár világörökségi jelet egy hónappal a nagy nap után még egyet sem láttunk. A tradicionális lett/német éttermek és múlt századi hangulatot tükröző kávézók közül persze egy átlagos kedd estén nem sok van nyitva. Megnézhetjük viszont Kurzeme legrégebbi faházát az Alekšupīte folyó mellett, a Baznīcas utca 7. szám alatt, amely 1670-ben épült. Érdekessége egy régi, egyszarvút ábrázoló szélkakas. Egy másik faházban, a Bargents villában működik a Kuldīga Kerületi Múzeum, amely kiállításokkal és rendezvényekkel hívja fel a figyelmet Kuldīga és környéke sokszínű örökségére. A legérdekesebb a második emeleti kiállítás, ahol egy berendezett lakás mutatja be a 20. század eleji gazdag polgárok életmódját. Az egykori zsinagógában – mérete is mutatja mennyire fontos volt egykor a zsidó hitközség – ma könyvtár működik. Uldis Melbergs ékszerész pedig megnyitotta múzeumnak is beillő műhelyét.
A főutca a sétálóutca, érdemes végigjárni a régi és az új főtér között
A legnagyobb élmény azért egy jó séta a belvárosban. A folyók között egy 3,5 kilométer hosszú, kiválóan kiépített gyalogos ösvény kanyarog végig a parton, végig a hercegek által építtetett parkon, ahol most modern szobrok állnak, Livija Rezevska munkái.
Mindez szép és jó, de hol van itt a Velence? Hát az azért nem nagyon van. Van több kis folyó is, és ezek felett kisebb nagyobb hidak. A téglahíd – a város szimbóluma – 1874 óta üzemel, és 164 méterével a leghosszabb ilyen típusú híd Európában. A 19. századi közúti szabványoknak megfelelően épült, 500 láb hosszú és 26 láb széles, hogy mindkét irányból érkező két kocsi egyszerre tudjon rajta áthaladni. Vannak még vízesések is – amik persze Velencében ugye egyáltalán nincsenek. Niagarát persze legalább annyira ne várjunk, mint Velencét, Lettország a világ leglaposabb országai között van. A Ventas Rumba viszont legalább széles, sőt Európa legszélesebb természetes vízesése, szélessége 249 m, magassága 1,6-2,2 m. Tavasszal és ősszel a vízesés felett repülő halakat is lehet állítólag látni, mondjuk nekünk nem sikerült. A másik viszont, az Alekšupīte folyón Lettország legmagasabb vízesése lenne (4,15 m), csak éppen nincs különösebb vízesés jellege. A 17. században átalakították, hogy a patakot az első kurlandi papírmalom működtetésére lehessen használni.
Az enyhén Velencét idéző vízesések és csobogók …
Szóval nem Velence (nem is Párizs vagy Athén), de azért Kuldiga bőven megér egy egy napos kirándulást, ha már az ember Lettországban jár. És jó vele sietni, mert ha a világörökségi cím meghozza a várt hatást, és sokkal több turista – no meg fejlesztési pénz – érkezik, akkor hamarosan odalesz a kopottas báj.
