A 2016-os Ernelláék Farkaséknál és a 2023-as Kálmán-nap után mozikba kerül a trilógia harmadik része, az Egy százalék indián. A párkapcsolati helyzeteket felvonultató történeteket Hajdu Szabolcs írta, rendezte, emellett szerepel is bennük. A filmek eredetileg színdarabok voltak, utóbbi kettőt a mai napig játsszák – kevés különbséggel – a filmekben is látható színészek. Miközben az Ernelláék Farkaséknálban még Hajdu Szabolcs való életbeli felesége és évtizedes alkotótársa, Török-Illyés Orsolya szerepelt, a második és a harmadik filmben már nem ő alakította Hajdu karakterének feleségét. Ugyanis időközben – a való életben – elváltak Török-Illyés Orsolyával. Az Egy százalék indiánt a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, a nagyközönség pedig október 10-étől láthatja a mozikban.
Hajdu Szabolccsal a Művész Moziban beszélgettünk.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „ez a két utóbbi film számomra a gyászfolyamat vége. Amíg nem jön ki mind a kettő a mozikban, addig olyan érzésem van, mint amikor Antigonénak nem engedik eltemetni a halott testvérét.” Most hol tartasz ebben a folyamatban?
Hajdu Szabolcs: Az imént valaki úgy tette fel ezt a kérdést nekem, hogy milyen érzés az, amikor vízi hullaként előkerül újra ez a történet. Mert hogy én ezt már lezártam. A gyásznak is előbb-utóbb vége van. 2019-ben írtam az Egy százalék indián történetét, és nagyon sokszor játszottuk színházban. Ma lesz az Egy százalék indián századik előadása a B32 Galéria és Kultúrtérben [az interjú október 3-án készült – a szerk]. Tehát ezen már régen túl vagyok, ez a folyamat lezajlott. De az tény, hogy amíg ez így nem volt becsomagolva és nem volt részemről letéve és meg nem jelent a harmadik film is, addig nekem szinte minden nap ezzel kellett foglalkoznom. Akár egy ilyen beszélgetés által, akár egy közönségtalálkozó által vagy azáltal, hogy eljátsszuk a színpadon.
Rowan Atkinson – Mr. Bean – mondta azt, hogy „ha közelről nézed ezeket a történéseket, az emberi életnek az ügyes-bajos, apró dolgait, akkor az tragédia, hogyha pár lépés távolságból nézed, akkor pedig komédia”. Mostanra eléggé eltávolodtam ahhoz, hogy ezt így lássam. Tehát nekem ez már egy szórakoztató és alapvetően nagyon tanulságos feladat. Megtisztítónak vagy felemelőnek is tudom érezni azt, hogy most megjelenik a trilógia harmadik darabja.
Irigylésre méltónak tartom, hogy egy színész vagy egy rendező terápiaként tudja művelni a művészetét. Ezek alapján, gondolom, nem is érzed szükségét, hogy pszichológushoz vagy bármilyen mentális segítőhöz járj.
Nem járok, mert nagyon szemérmes ember vagyok. Emellett amikor valóban éreztem annak a szükségét, hogy segítséget kérjek, akkor azt mindig meg tudtam oldani. Talán azért is tudok túljutni elég nehéz helyzeteken, mert már kisgyerekkorom óta ahhoz szoktam hozzá, hogy ezeket nekem kell megoldani, és emiatt alapvetően optimista vagyok, mert azt gondolom, hogy valahogy meg fogom tudni oldani a dolgokat. Meg azért is, mert folyamatosan szembesülök – vagyis szembesítem magamat – a tényekkel, és ez önmagában megnyugvással tölt el. Tehát az ilyen helyzeteket fel tudom dolgozni akár egy színházi előadás, akár egy film vagy egy beszélgetés által is. A nehéz helyzetek kezelésére megvannak a barátaim és egyfajta rutinom is. Igazából már gyerekkorom óta, mint mondtam.
Szerinted miből fakadhat az alapvető optimizmusod?
Anyukám ilyen. Meg az öcsém is.
Hogyan ajánlanád „fogyasztásra” a három filmet?
Ha már szó volt róla, akár egy pszichológussal való konzultációval ér fel a trilógia egy-egy filmjének megnézése. Mert miről van itt szó? Nem arról, hogy tanácsokat osztogatunk. Azt nem is lehet. Az nem működik, hogy valakinek megmondod, hogy „így meg így kéne csinálni”, mert az illető úgyis úgy fogja csinálni, ahogy ő szeretné, meg ahogy épp az érzelmei vezetik. Az ember legtöbbször nem lát rá a saját dolgaira. Amikor épp benne van, nem látja a fától az erdőt. Ilyenkor van az az érzése, hogy elakadt, és szüksége van egy külső segítségre, hogy az valahogy kimozdítsa. Szerintem egy ilyen típusú film olyan szempontból segíthet, hogy a nézőben tudatosulhatnak dolgok azáltal, hogy a saját életéhez nagyon hasonló jeleneteket néz végig és egyszer talán felsejlik valamiféle megoldási lehetőség. Kaptam olyan visszajelzéseket az elmúlt években, hogy embereknek megcsavarta az életét, hogy megnézték a három film valamelyikét. De nem úgy, hogy egyszer csak elhatározták, hogy mostantól kezdve máshogy fognak cselekedni, hanem tudatosult bennük, hogy ez a helyzet áll fenn az életükben és ez egyfajta megnyugvást tudott nekik hozni, nem pedig frusztrációt.
Másrészről pedig az is tud segíteni, ha valaki azt látja, hogy másokkal is hasonló dolgok történnek. Akár hétköznapi történések vagy akár egy párkapcsolat tönkremenése az élet természetes része, nem extremitás. Ez egy dinamika, amely szerint valamikor nagyon nagy szimbiózisban van két ember, máskor pedig ez a szimbiózis elkezd szétmenni, és olyankor az ember ezt veszteségként éli meg. De ha megnézi a filmeket, akkor láthatja, hogy nincs egyedül. Hogy ez másokkal is megtörténik és ez alapvetően nem tragédia, csak nagyon fájdalmas, amit valahogy túl kell és túl lehet élni.
A fentieket abszolút aláírom. Amikor néztem a filmeket, nálam is sok történés betalált és felismerésre sarkallt.
A három film három kapcsolati stációt fed le. Eleve így is készültek. Tehát van, akinek most az Ernelláék Farkaséknál aktuális, van, akinek a Kálmán-nap, mert azon már túl van, ami az Ernellában van. Aztán pedig jön a vége, ami meg ugyanúgy sokaknak aktuális, mert éppen benne vannak egy válásban, elszakadásban, vagy valaki már az elszakadás után van – ami még nagyon sokáig tarthat.
A következő projektedről, projektjeidről mit lehet tudni?
A következő valami nagyon más lesz. Ez a „hétköznapi realizmus Magyarországon” most így be lett csomagolva szépen a három film által, és a következőkben másfele megyek. De erről még nem szeretnék többet elárulni.
