Azt, hogy nincsenek, és nem is voltak baszk gyarmatok, azt még az is tudja, akiknek hármasai voltak földrajzból, vagy történelemből. És persze azt is, hogy és persze azt is, hogy Dél-Amerikát a dél-európaiak, Észak-Amerikát viszont az észak-európaiak, angolok, franciák gyarmatosítottak. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy volt úgy 50 év a világtörténelemben, amikor Baszkföld, igaz, akkor is a spanyol korona uralma alatt világot hódított.
A baszkok észak-amerikai kalandozása egyes történészek szerint jóval azelőtt kezdődött, mielőtt Kolumbusz felfedezte volna Amerikát Európa számára. Állítólag az első baszk hajós valamikor az 1370-es években jutott el Észak-Amerika partjaihoz. Lekeitio-ban az első dokumentum, amely a bálnák felhasználását említi, 1381. szeptember 11-én kelt, és kimondja, hogy a kikötőben beszerzett bálnacsontot három részre osztják, „kettőt a hajókikötő javítására, a harmadikat pedig a templom építésére”. Egy hasonló, 1474. november 20-i keltezésű rendelkezés szerint a Getariában kifogott bálnák értékének felét a templom és a hajókikötő javítására kell fordítani.Először az észak-európai vizekre merészkedtek – azután tovább. Az 1520-as években, kevesebb mint 30 évvel Kolumbusz első útja után a baszkoknak monopóliumuk volt Észak-Amerika jelentős részének felfedezésére. Az 1530-as években pedig már rendszeresen jártak baszkok Észak-Amerika partjaihoz.
Lekeitio kikötője ma – egykor innen indultak a bálnavadász hajók
Az Új-Fundland szigete és a Labrador félsziget közötti tengerszorost ők akkor Grandbaiának, Nagy-öbölnek hívták. Ez volt a kedvenc helyük a baszkoknak, mert itt gyűltek össze nyár végén ősze elején a grönlandi bálnák. A zsírjukból készült bálnaolajat számos módon hasznosították ebben az időben. Ez volt a legkeresettebb lámpaolaj, mert a többi állati zsiradékkal szemben – ami meglehetősen büdös volt – tisztán és szinte szagtalanul égett, de csak ha a bálna orr részén lévő zsírtartalékból állították elő. Így körülbelül kétszer annyit el lehetett érte kérni, mint egy egyszerű lámpaolajért. Emellett jól tűri a szélsőséges hőmérsékleteket, ezáltal kiváló kenőanyagnak bizonyult minden gyors mozgású, sok hőt termelő szerkezethez. Aszfalttal és gumiarábikummal keverve ezt használták a hajók impregnálására is. Illatosítva pedig kiváló szappan-alapanyagnak is számított. Nyugat-Európában hatalmas mennyiséget tudtak belőle felhasználni. Ebből is sejthető, hogy a bálnaolaj kereskedelme igen kifizetődő volt. Évente akár több száz bálnát is elejtettek Labrador partjainál.
Még mindig fél évezredes bálnacsontok borítják a talajt.
Ebben az időszakban a baszk bálnaolajból származó bevétel megközelítette azt, amit Dél-Amerika aranya hozott a spanyol korona számára. Egyszerre egy időben 10-20 az 1560-as 70-es években akár 50 nagy galleon is elindult minden évben Baszkföld kikötőiből Kanada felé, hogy aztán néhány hónapot ott töltsenek, majd visszatérjenek még abban az évben áttelelni szülőföldjükre. A hajók így általában április elején futottak ki és november végére értek haza. A kereskedelem ebben az időben olyan jelentőségre tett szert a baszk tartományokban, hogy több város és falu is bálnákat vagy bálnavadászati jeleneteket ábrázolt pecsétjein és címerén.
Bermeo címere
Ez tehát nem volt a klasszikus értelemben vett gyarmatosítás. A teleket a legrítkább esetben töltötték Labrador partjainál. A földrajz ugyanis nagyon furcsa dolog. Bár Labradornak az a része, ahova a ahol a baszkok kikötöttek, körülbelül Londonnal, Brüsszellel Varsóval van egy szélességi körön, éghajlata nagyon más. Míg Nyugat-Európa éghajlatát felmelegítik a trópusokról a Golf-áramlattal érkező víztömegek, addig az Atlanti-óceán másik oldalán, Kanada partjainál a visszatérő lehült víztömegek sokkal zordabb éghajlatot teremtenek. Labrador klímája, növénytakarója sokkal inkább Észak-Svédországra, Finnországra emlékeztetett, semmint a vele egy szélességi körön fekvő nyugat- vagy közép-európai országokéra. A nyarak rövidek és hűvösek, a telek ezzel szemben hosszúak és nagyon hidegek.
Labrador zordan gyönyörűséges tájai
Amikor mi magunk ott jártunk, július közepén reggelente alig 7-10 Celsius fok volt, és délutánra sem melegedett 15 foknál magasabbra a hőmérséklet.Elkelt a kabát és a sapka is, sőt gyakorta esett az eső. Bár ez nem a legszelesebb időszaka az évnek, mi is találkoztunk orkán erejű szelekkel a Labrador és Új-Fundland közötti átkelés során. Így aztán bármilyen hívogató is volt a homokos part a szállásunk előtt eszünk ágában sem volt belecsobbanni a tengerbe. (Amúgy is egy rákfeldolgozó mellett volt – amiből nem éppen rózsaillat áradt.)
L’Anse auy Loups tengerpartja
A baszkoknak pedig sem kedvük, sem felszerelésük, sem tapasztalatuk nem volt abban, hogy hogyan kell egy ilyen hosszú, hideg telet átvészelni. így azok az alkalmak, amikor ott ragadtak, mert a vártnál korábban fagyott be a tengeröböl, általában sok áldozatot követeltek a bálnavadászok közül. Nem is építettek állandó lakhelyeket, legtöbbször a hajókon laktak. Voltak épületeik, de azok alapvetően a bálna feldolgozását, a bálnazsír kinyerését szolgálták.
16. száadi spanyol galleon rekonstrukciója
A bálnavadászat elég brutális, nem éppen veszélytelen munkának számított, ugyanakkor gyakorlatilag 100%-os volt a sikerráta, egyetlen becserkészett cet sem úszta meg élve. Az első kihívást viszont már maga az eljutás jelentette.Míg azok a hajósok, akik kelere India mesés gazdagsága felé indultak, fűszerekért, nagyobb részt a part mentén haladtak, általában látótávolságban az afrikai partoktól, akik északnak indultak, kénytelenek voltak az út nagy részét a nyílt tengeren megtenni. Egy átkelés egy irányba általában 6-8 hetet vett igénybe. A galleonokat tehát 6-8 hétre elegendő ivóvízzel és tartós élelmiszerrel kellett felszerelni, és ez idő alatt a tengerészek, bálnavadászok az időjárás viszontagságainak kitéve, nagy részt a fedélzeten aludtak.
Ilyen ruhákban vészelték át az átkeléseket – rekonstrukció a Red Bay látogatóközpontból
Magukat a bálnákat nem a hatalmas galleonokról vadászták. Ezekhez kisebb hajókat, úgynevezett chalupákat használtak. Egy chalupa általában 10-12 tengerészt vitt magával. Az ő feladatuk volt, hogy a bálnát becserkésszék, megcsáklyázzák, majd a part közelébe vontassák. A levadászott bálnák hossza 6-7 méter volt, hosszabbak voltak mint maguk a bálnavadászhajók, ezeket a hatalmas állatokat pedig csak part menti vizekben tudták megölni, feldolgozni. Ott nyúzták meg a bálnát, majd főzték ki a bálnazsírt.
A tenger fenekéről felhozott szinte épen maradt chalupa a Red Bay látogatóközpontban
A bálnahúst általában maguk elfogyasztották, bár jobban szerették a lazacot és a tőkehalat. Ezt utóbbit nagy mennyiségben fogták is, és sózva szintén európai piacokon árusították. A kemencéken kívül az egyetlen állandó épület, amit több évtizeden keresztül használtak kint a parton, egy kis templom volt, körülötte temető. Ide temették azokat a tengerészeket, akik nem élték túl a hosszú fárasztó utazást, illetve a hosszú hideg teleket. A legnagyobb baszk bálnavadász állomás temetőjében több mint 300 egykori tengerész nyugszik. A legfiatalabbak közülük alig 12 évesek voltak. Ők minden valószínűség szerint hajósinasként szolgáltak a galleonokon.
Az egykori temető
Azt is lehet tudni, hogy a baszkok kapcsolatba kerültek a helyi őslakókkal. Általában a kapcsolat békés volt. Erre utalnak az inuit telepeken talált európai eredetű tárgyak, amiket minden valószínűség szerint cserekereskedelem útján szereztek be, illetve azok a baszk szavak, amelyek máig megmaradtak a mikmak indiánok nyelvében. A feljegyzések azonban arról is beszámolnak, hogy voltak összecsapások a baszkok és az inuitok között. Inuit csoportok ütöttek rajta a baszk táboron az 1560-as években többször is. A baszkok életéről a legtöbbet egy 1565-ben a mai Red Bay partjainál elsüllyedt galleon, a San Juan roncsából tudunk meg.
A San Juan is erre van valahol – ami kilátszik egy jóval későbbi, 1962-es hajókatasztrófa maradványa
Illetve azokból az iratokból, amelyek a hajó elsüllyedésével kapcsolatban akkor Baszkföldön keletkeztek. A a hajó egy viharban zátonyra futott és elsüllyedt. A személyzetnek sikerült kimenekülni, és a mintegy 2000 hordónyi bálnaolaj felét is sikerült még abban az évben kimenteni a hajóból. A maradék azonban a tenger martalékává lett, és az ezzel kapcsolatos periratok sokat elárulnak arról, milyen gazdasági háttere volt a bálnavadászatnak az 1560-as években. A hideg északi vizek pedig meglepően jól megőrizték a hajó rakományát. A hajót 1982-ben találták meg, de a régészeti feltárás és megőrzés évtizedekig tartott. Amit ott találtak, ma egy kis múzeum őrzi Red Bay-ben.
A San Juanról kiemelt tárgyak a látogatóközpontban
De hogyan és miért lett vége ennek a virágzó üzletnek? Hogyan miért tűntek el a baszkok Kanada partjaitól? Miért nem lett végül Kanada baszk gyarmat? 1588-ban II. Fülöp spanyol király fejébe vette, hogy meghódítsa a renitens Angliát. A világ legnagyobb hajóhadát állította össze, a Nagy Armadát, Medina Sidonia hercegének parancsnoksága alatt. Az Armadához minden számba jöhető hajóra szüksége volt a királynak, így már az előző évtől megtiltotta a baszkoknak, hogy távoli utakra induljanak galleonjaikkal. Mint tudjuk, a Nagy Armada csúfos vereséget szenvedett, részint a brit tengerészek sikeresebb taktikája, de nagyobb részt egy jó időben érkező északi tengeri vihar következtében. A hajók többsége odaveszett, azok is, amelyekkel a baszkok a kanadai expedíciókat végezték. A király még évekig nem engedélyezte hasonló expedíciók indítását. Az 1600-as évek elején pedig, amikor már újra indultak volna a baszk bálnavadászat a kanadai vizeken, komoly konkurenciájuk támadt. Az északi hajósok olcsóbban, kisebb kockázattal kezdtek nagyarányú bálna vadászatba a Spitzbergákon és a szigetvilágot környező vizekben. Az 1620-as évekből még vannak feljegyzések egy-két baszk expedícióról, de ezek már nem voltak rentábilisak. Így a történetnek vége szakadt. Jóval később francia, majd brit telepesek érkeztek a vidékre, ők alapították azokat a kisvárosokat, amelyek máig fennmaradtak, Blanc Sablon, L’Anse aux Loups, illetve Red Bay.
Red Bay ma
Red Bay maga a legnagyobb egykori baszk telep helyén létesült egy védett öbölben. Azért lett Red Bay a neve, vörös öböl, mert ekkor még látszottak, azoknak a tetőcserepeknek a nyomai, amelyek egykor a baszkok által felhúzott épületeket fedték. Ők ugyanis az ottani vörös tetőcserepekkel tették otthonossá az idegen tájat. A kanadai baszk jelenlét emléke azonban feledésbe merült, nem csak Labradoron, de Baszkföldön is. Az 1980-as évektől régészek tárták fel az egykori telep nyomait, amely 2013-ban felkerült a világörökségek listájára.
16. századi tetőcserepek a látogatóközpontban
Eljutni oda ma már nem különösebb kihívás, igaz, most nincs közel. Ha az ember végig szárazföldi úton szeretne eljutni ide, óriási kerülőt kell tennie, Montreal-tól Labrador Cityn és Goose Bay-en kilométert kell vezetni, nagyrészt kihalt tájakon, a semmi közepén. Egyszerűbb elrepülni Új-Fundlandba, és komppal átkelni Blanc Sablonba, onnan már alig egy órányi út kiváló minőségű betonúton Red Bay-be. Ha békés a tenger alig másfél óra a kompolás – és igazán látványos az átkelés. (Orkán erejű szélben több, mint két órányi rémálom volt.)
Berakodás
Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen a világ végén vagyunk, kiválóan kiépített látogatóközpont, kényelmes sétautak és Kanadára mindig is jellemző. Kedves, jófej helyi idegenvezetők, várnak. A Saddle islandre – ahol egykor a bálnafeldolgozás folyt – ugyanis csak kis csónakkal, vezetett túrával lehet átmenni. Kell is a szakértő vezetés, mert amúgy, valljuk meg, a romok nem túl látványosak – a történetek viszont tényleg érdekesek tudnak lenni. Ezen a nyáron egyébként, mint minden a Parks Kanada által üzemeltetett helyszínre ide is ingyenes volt a belépés.
A látogatóközpont és egy sétaút a Saddle Islanden
Aki idáig hajlandó eljönni, megérdemli, hogy ingyen ismerje meg Kanada és a világ történelmének ezt az egészen különös epizódját.
