Elhagyatott kísértet járta falu, ahol csak a sivatagi szél fúj a ormok között, és búgásában a dzsinnek hangját véljük felfedezni – kb ilyennek írja le a legtöbb honlap Dzsazírat al-Hamrát. A valóság persze egészen más- az Emirátusokban ugyanis elképesztő sebességgel változnak a dolgok.
A leírások persze nem hazudnak – tényleg ilyen volt alig pár évvel ezelőtt még Dszazírat Al-Hamra. Hogy milyen, arról sózljunk kicsit később, most nézzük meg hogyan is jutott oda a Vörös Sziget – neve ugyanis ezt jelenti arabul – hogy kísértetjárta helyként tartsák számon, és évekig kerüljék a környék lakói.
Ilyen volt…
A város eredetileg partközeli sziget volt. A Zaab törzs a 16. században telepedett itt meg, és 1830-ban már mintegy 200 embernek adott otthont, akik többnyire gyöngyhalászattal foglalkoztak. Abban az időben Sardzsa függőségében állt. A falu sejkje, Radzsib bin Ahmed Al Zaabi 1820-ban az egyike volt a négy független arab uralkodónak, akik aláírták a britekkel azt a szerződést, amely megalapozta az államszövetséget, amelyet ma Emirátusoknak hívunk. A falu szépen gyarapodott- a 20. század elején már 500 ház állt a szigeten, a lakók száma elérte a 2500-at. A dagály által övezett sziget két részre oszlott: az északi, kisebb Umm Avaimir negyedre és a déli Manakhra. Bár a Zaab törzsnek akkoriban mintegy 500 juha és 150 szarvasmarhája volt, pálmaültetvények nem voltak, így a törzs Khattban bérelt ültetvényeket. A falu mintegy 25 gyöngyhalászó hajóból álló flottát tartott fenn, amely a törzs fő bevételi forrása volt az 1920-as évek végén bekövetkezett gyöngypiaci összeomlásig. (Ekkor jöttek rá, hogy hogyan lehet mesterségesen gyöngyöt tenyésztetni – onnan kezdve senki nem vett gyöngyöt a halászoktól.) Egészen addig a falu piaca fontos kereskedelmi központ volt – száz teve és legalább annyi szamár vitte az árukat. A gyöngyhalász hajók mellett voltak mélyvízi halászhajóik is, és egy tucat kereskedőhajójuk, amelyekkel mindenhová eljutottak az Öböl vidékén.
Gyöngyhalász-hajó
1914-ben a falu a két emír megegyezését követően Sardzsától átkerült Rasz al-Haima alá – és máig is ehhez az emirátushoz tartozik. A helyi sejk és az emír kapcsolata azonban nem volt éppen példás – így 1968-ban az egész törzs úgy döntött, hogy elköltöznek eredeti lakhelyükről, és beköltöznek Abu Dhabiba – így is tettek, ott nekik épült a Zaab negyed. A falu sejkje ott lett polgármester – fia pedig magasra jutott, vezető diplomataként szolgálta az Emirátusokat.
A falu pedig úgy maradt, ahogy 1969-ben elhagyták – egy időkapszula, amely azt az utolsó pillanatot örökítette meg, amilyen az Emirátusok volt az olaj megérkezése, a robbanásszerű fejlődés előtt. Bár a hetvenes évek elején a sekély tengeröblöt, amely a szigetet a szárazföldtől elválasztotta feltöltötték, így sokkal könnyebben el lehetett jutni oda – senki sem ment Dzsaírat al-Hamrába. Miért is ment volna? Pusztuló házai nem voltak valami hívogatóak, a környék lakói pedig azt is mesélték, szellemek járnak a házak között, azért is kellett elmenniük a lakóknak.
Az Emirátusok, mielőtt felhőkarcolók épültek volna ..
Egy gazdag gyöngykereskedő háza
Így volt ez sokáig. Aztán persze ahogy Dubai a nemzetközi turizmus egyik kedvence lett, egyre többen fedezték fel Dzsazirat al-Hamra vad romantikáját is. Bár alig több, mint egy óra (dugóban) Dubaitól mintha egy más világba került volna az ember – az ember utáni elhagyatott vidékek borzongató csodálja elevenedett itt meg. Filmesek jelentek meg, akik hol afganisztáni, hol nigériai háborús jeleneteket forgattak az elhagyatott omladozó falak között. A korallkő, amelyből a házak készültek ugyanis igen romlékony anyag – alig egy-két évtized után már évszázadosnak látszanak a romok.
2010-re nagyot fordult a világ – ami addig pusztuló romhalmaznak tűnt, ekkorra védendő kulturális örökség lett. Rasz al-Haima örökségvédelmi hivatala és az Emirátusok Energia és Infrastruktúraügyi minisztériuma közösen álltak neki az addigra már szinte teljesen elpusztult falu rekonstrukciójának.
A pénz jelentős részét a helyi emír alapítványa adta …
Mára már „heritage village” lett belőle – ez az Öböl vidékén az elhagyott, majd újjáélesztett falvak általános megnevezése. Valahol a skanzen és a falu közötti térben lebegnek. Az eredeti helyen, jórészt az eredeti anyagokból és technikákkal igyekeznek újjáteremteni a pusztuló épületeket, ahol részint az egykori életvitelt mutatják be, részint új funkciókat igyekeznek nekik adni.
Rasz al-Haima – egyike a „szegényebb” emírségeknek – az elmúlt években, mint Dubai ellenpontja, a luxussal szemben a természeti és kulturális örökségre építő minőségi turizmus zászlóvivője szándékozott lenni. Annyira persze nem szegények, hogy mindezt ne a lehető legjobb nemzetközi szakemberek bevonásával, komoly anyagi háttérrel csinálják – így meg kell adni, láthatóan átgondolt és igényes munkát végeznek. Dzsazírat al-Hamra ma jól kiépített sétautak mentén bemutatja az Emirátusok utolsó éveit az olaj előtt – milyen volt, amikor még a datolyapálma és a hal volt a legnagyobb érték, amit ez a föld termelt. A hagyományos életforma illúzióját népviseletbe öltözött lányok erősítik. Igaz közben adózunk a szponzornak is – megtekinthetjük az emírnek adott ajándékok gyűjteményét.
A házak történetét részletesen bemutató tablókról ismerhetjük meg ..
Vannak már kellemes kávézók is – igaz még nem mind van nyitva ..
Mindemellett pedig a falu modern művészeti kiállítóhely lett. A világ minden részéről idecsábított művészek munkái pedig meglepően jól illeszkednek bele a rusztikus hófehér falak alkotta közegbe.
A dzsinnek járta elhagyott vidékből így lett elegáns művésztelep és csinos múzeumfalu -az ember utáni világ romantikája kétségtelenül odalett, de amit helyette kaptunk, az se rossz, világszínvonalú, igényes kulturális turizmus.
