Amikor – immár több, mint harminc éve – megindult a ruandai népirtás, nálunk Európában sokan úgy tekintettek rá, mint valami „vad, törzsi” dologra, ami bizonyítja, hogy Afrika milyen „elmaradott”, ahol „ősi törzsi háborúk” dúlnak a huszadik században is. Pedig a valóság ennél sokkal szörnyűbb – és mi, európaiak sokkal inkább felelősek vagyunk érte, mint szeretnénk hinni.
A Ruandai Királyság eredete a történelem ködébe vész. A mondák a 11. századra teszik a királyság alapítását, de a legkorábbi századokból nem maradt fenn más, csak a királyok neve és hősies tetteinek felsorolása. Egészen az európai hódítók megérkeztéig ugyanis a helyi kultúra nem ismerte az írást, így a történelem csak szájról szájra terjedt. Az őseit viszont mindenki ismerte – ahhoz, hogy a király elé léphessen bárki hetedíziglen el kellett mondani, ki fia-borja.
A palota kapujában
A legendák tehát hatalmas tetteket tulajdonítanak az írott történelem előtti korszak – ez esetben a 17-18. század – ruandai királyainak. Akik – e szerint – a bugandák uralkodói mellett a térség legerősebb királyai voltak. Uralmuk kiterjedt nem csak a mai Ruandára, hanem Burundira, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság jelentős területeire is. A térképeket persze nem ők, akkor rajzolták – hiszen írni sem tudtak még akkor – ezek modern elképzelések az egykori birodalomról, de ott lógnak ma is a múzeumok falán.
Nagy-Ruanda – a szaggatott vonaltól északra ma a Kongói Demokratikus Köztársaság területe
Ebben az időszakban öltött formát a tradicionális monarchia. Fővárosa a király székhelye, Nyanza lett, ott állt a a király háza. A hagyományos épületnek ma egy némileg kicsinyített replikája áll a modern palota mellett.
A palota külseje és belseje
Itt fogadta a király alattvalóját, és ide vitte be számolatlanul a királyság összes asszonyát, akit csak megkívánt. Külön kis házakban őrizték a királyi marhák tejét, no meg a királynak adományként juttatott banánsört.
A sörház
A palota mögött egy kamrában laktak a király különleges elképesztően hosszú szarvú inyambo marhái. Egy kisebb gulya ma is ott él. Húsukat nem, de tejüket továbbra is fogyasztják.
A királyságot 17 klán alkotta. Minden klánnak megvolt a saját feje, és a saját hierarchiája: klánokon belül voltak akik gazdagabbak voltak, állattartással foglalkoztak, ők voltak a tuszik. És voltak földművesek, akiket hutunak hívtak, de az elsődleges identitása mindenkinek a klán, a leszármazási vonal volt. (Bár nyilván az uralkodók a marhatartók közül kerültek ki.) Az európai kultúra Gustav Adolf von Götzen képében jelent meg Ruandában. Ő közölte a hírt a helyi királlyal, hogy a Berlini Konferencia a királyságát a Német Birodalom érdekszférájának ismerte el, így jó lesz, ha ezután ekként jár majd el. Ez egyébként csak az akkori ruandai királyság nagyobb részét jelentette. A Kivu-tó nyugati partja ugyanis a belga királyé lett.
Az első német helytartó háza – ma múzeum Kigaliban
Von Götzent német misszionáriusok, térképészek és tudósok is követték – a ruandaiak így hamarosan keresztények lettek, a németek pedig elkezdték vizsgálni új alattvalóikat. A német tudósok ekkor már a nacionalizmus és a fajelmélet lázában égtek, így nem is meglepő, hogy itt is elkezdték méricskélni a helyi lakosság orrát. Meg is állapították, hogy a tuszik testalkatra mások, mint a hutuk, és megalkották az úgynevezett hamita elméletet, amely szerint a tuszik ősei valamikor a Nílus vidékéről vándoroltak délre, míg a hutuk délről északra. És a tuszik telepedtek rá a hutukra. (Azóta már rendelkezésre állnak DNS-elemzések, amelyek kimutatták, hogy a két csoport örökítőanyaga gyakorlatilag azonos, így az elmélet légből kapott.) Az első világháború idején Német Kelet-Afrikát is elfoglalták az antant hatalmak, Ruanda pedig Belgiumé lett mandátumterületként a háború után. A belgák sokkal aktívabb gyarmati politikát folytattak, mint a németek. 1932-től például elkezdtek személyi igazolványokat osztani az alattvalóknak. Az új igazolványban természetesen szerepelt nemzetiség rovat is. Bár mindenki a ruandai királyság alattvalója volt, eredetileg és kinyarvandául beszélt, a nemzetiség rovatba azt írták, hogy hutu vagy, hogy tuszi (illetve 1%-nak, hogy twa). Hogy mi alapján döntötték el? Nos, aránylag egyszerű logikát alkalmaztak – nem az orrhosszt méricskélték, és nem is a nem létező hamita ősöket keresték: akinek tíz, vagy több marhája volt, az tuszi lett, akinek kevesebb, az hutu.
Hutu asszonyok az ültetvényeken
Tuszi pásztorok a marháikkal
A belga hatóságok ezek után alaposan ki is használták, hogy van két népcsoportjuk: mindent a tuszikkal intéztettek, őket tették meg a helyi közigazgatásba vezetőnek, és a helyi fegyveres erőkbe parancsnoknak. Tuszi volt természetesen a király és az udvara is, aki immár egy európai mértékkel igen szerény, de helyi viszonylatban szinte fényűző palotát kapott a belgáktól, no meg egy Volkswagen Bogarat. (Nem voltak valami bőkezűek.)
A belgák által épített királyi palota
Ez pedig sokakban keltett rossz érzéseket az ország lakosságának 85%-át alkotó hutuk közül. A sértett hutu vezetők közben egy az egyben vették át a gyarmatosítók által kreált hamita elméletet: a tuszikról, mint később jött idegen hódítókról kezdtek beszélni. (Idézzük fel: alig néhány évtizeddel korábban az, hogy kiből mi lesz, egy egyszerű marhaszámlálással dőlt el.) Az első tuszi-ellenes pogromokra már a gyarmati idők végén, 1959-ben sor került, aztán pedig csak fokozódott a helyzet. Az uszításba komolyan beszállt a helyi katolikus egyház is.
A Hutuk Tízparancsolata
1973-ban Juvénal Habyarimana ragadta magához a hatalmat. Ő már egyértelműen az etnikai feszültségek keltésében látta hatalma zálogát. A tuszik elleni uszítás egyre durvább lett, ennek élén az elnök fia állt. Kiadták a Hutuk Tízparancsolatát, amiben megtiltják, hogy tuszikkal bármiféle kapcsolatot – legyen az szerelni vagy üzleti – létesítsenek, hiszen azok alacsonyabb rendű csótányok, akik úgyis csak ártani tudnak. A tuszik jelentős része szorult így ki az országból. Ők alakították meg a Ruandai Hazafias Front nevű gerillaszervezetet, ami Ugandából és Kenyából végezte tevékenységét. A kormány támogatói pedig megalapították az Interahamwe nevű milíciát, aminek elsődleges célja Ruanda tuszitlanítása volt. 1990-re már szabályos polgárháború volt az országban, amit 1993-ben elvben le is zártak. Csakhogy 1994. április 6-án valaki (máig nem tudjuk ki) lelőtte azt a repülőgépet, amin Habyarimana és a burundi elnök utazott. Ekkor elszabadult a pokol.
A népirtás múzeumában
Az Interahamwe tagjai, akiket a kormányzat médiája – újságok, rádió, röplapok stb. – már évek óta arra treníroztak, hogy a tuszik megölendő csótányok, ezt hadüzenetnek vették, és nekiálltak a tuszimentesítésnek. Aki tuszinak látszott, azt megölték. Vagy azt, akiről úgy gondolták, hogy tuszi, vagy nem volt elég lelkes a gyilkolásban, vagy védeni akart valakit. Az országban totális lett a káosz. Három hónap alatt 800 ezer embert öltek meg. A népirtás emlékhelyein ma is elképesztő beszámolókat hallgathatunk végig arról, hogyan fordultak egymás ellen szomszédok, egykori barátok, családtagok. Hogyan mészároltak le egész családokat, közösségeket még akkor is, amikor azok a templomokban kerestek menedéket. Az egésznek végül nem a nemzetközi közösség vagy az ENSZ vagy a nagyhatalmak vetettek véget. Mindezek csak széttárták kezüket. Hanem a Ruandai Hazafias Front tuszi fegyveresei, akik sikerrel foglalták el a zűrzavarba fulladó országot.
Ennek a szervezetnek a de facto vezetője volt Paul Kagame – aki amúgy beházasodott a királyi családba -, aki máig teljhatalommal irányítja az országot. Már írtunk róla, Kagame nem éppen tőrőlmetszett demokrata, nem éppen a fékek és ellensúlyok híve. Bár formailag rendszeresen újraválasztják őt, nem igazán tűr ellenvéleményt. Viszont volt benne annyi politikai bölcsesség, hogy nem első sorban a bosszú vezérelte. Nem a 15 százaléknyi tuszi uralmát akarta stabilizálni a hutuk felett. Az etnocentrukus nacionalizmust territoriális nacionalizmussá igyekezett formázni, meglehetős sikerrel. A múzeumok falán lógó nagy-Ruanda térképek ugyanis nem elsősorban a turistáknak készültek. Persze jó, ha a fehér ember fia is érzi a felelősségét, hogy milyen csúnyán elbántunk szegény ruandaiakkal. De a lényeg a hazai látogató.
A megcsonkított ország képzete nekik szól. Az etnikai nacionalizmus helyébe a nemzeti revansizmus lépett. Nem a hutu vagy a tuszi az ellenség, hanem az, aki elszakította tőlünk a mi ősi földünket: gyarmatosítók, meg a kongóiak. Akiknek tulajdonképpen semmi keresnivalójuk Gomában, hiszen az ősi ruandai föld, ahol máig mindenki kinyarvandául beszél, és a központi kongói hatalom csúnyán elnyomja. A belső ellenségképet így sikerült felülírni egy külső ellenségképpel. Ami a ruandai nemzetépítés szempontjából kiváló eredmény, hiszen meg tudja teremteni a nemzeti kohéziót. Külpolitikai szempontból már visszás, mert folyamatos konfliktusokat generál a szomszédokkal. A revansizmus és a népirtás emlékezete – a hutu extremizmussal való kapcsolatok emlegetése – vezetett a gyakorlatban az Afrika Első Világháborújának is nevezett kongói háborúhoz, amelyben a ruandai csapatok fontos szerepet játszottak. 1996 és 2003 között legalább ötmillió áldozatot követelt a háború. 2003-ban ugyan elvben lezárták a konfliktust, de az most – éppen kint jártunkkor – újra fellángolt.
Kongói tuszi gerillák ekkor foglalták el Gomát, hathatós ruandai segítséggel. Akivel mi beszéltünk Ruandában, az ezt amúgy támogatta is. Sőt! Elmondták, hogy milyen bölcs Kagame, mert Ruanda kis ország, Kongó meg nagy. Így aztán sokkal jobb, ha a háború Kongó területén zajlik, mert nekik sokkal több területük van erre. Logikus, ugye? Ebből már meg is látszik, milyen hátulütői vannak a sikeres ruandai nemzetépítésnek. A belső nyugalom meglehetős külső agresszivitással jár együtt, hiszen ott vezeti le a társadalom a feszültségeit. Ezt pedig leginkább a hatalmas, de rémesen instabil és fejletlen Kongó szenvedi meg, amely szerencsétlenségére (bár tulajdonképpen szerencse is lehetne) a térség legfontosabb ásványkincs lelőhelyei felett is rendelkezhetne. (Már ha hagynák, és nem foglalnák el azokat.)
Tóparti idill Gisenyiben – a túlparton a háborús Goma
Kagaménak és híveinek egyben mindenképpen igazuk van: Ruanda kis ország, és számára jobb, ha a határain kívül folynak a harcok. Addig ugyanis, amíg azok a határon kívül dúlnak, a határon belül azt meg sem érzik. Voltunk Gisenyiben, alig pár száz méterre Gomától. Míg a határ túloldalán ádáz harcok dúltak az M23 gerillái (no meg a ruandai különleges egységek) és a kongói kormánycsapatok közt, addig Gisenyiben teljes volt a nyugalom. Folytak a tóparti bulik, ettünk-ittunk, zenét hallgattunk, és lejártunk fürödni a tóra. Mintha a háború nem pár száz méterre, hanem egy másik naprendszerben zajlott volna.
