Bár a cím sokat ígérő, aki pornográf tartalmak hiú reményében kattintott, az csalatkozni fog. Valójában egy történelmi-kulturális utazás részesei leszünk, de kétségtelen lesz szerepe ebben egy isteni hímtagnak is. Úti célunk pedig Bhuvaneshwar, ami nem jöhetett volna létre, ha nincs itt az a bizonyos fallosz és a zsidó építész.
Aki nem különösebben kalandkereső, és nem ül fel Kolkatában a nagyon lassú és nagyon zajos helyközi buszra, avagy a talán kevésbé kényelmetlen, de legalább olyan lassú vonatra, hanem repülővel érkezik Bhuvaneswarba, az helyből a legszebb oldalát látja Odisha államnak. A reptér amolyan butikhotel kinézetű, és életnagyságú odisszi táncos szobrok díszítik. Kétségtelen, Odisha leginkább sajátos klasszikus táncáról ismert egész Indiában, és ha valahol, hát itt nagyon érdemes lemenni egy-egy olyan eseményre, ahol hagyományos indiai táncokat láthatunk. De ez este lesz, és egészen addig még van mivel töltenünk az időt.
Bhuvaneshwar – a fent említett Odisha állam fővárosa – a magyar olvasó számára nem különösebben ismert hely, pedig egészen különleges indiai város. Olyan, mint maga a modern Indiai Köztársaság – egyszerre ősrégi, és meglepően új. A régebbi történetekre nemsokára sort kerítünk, de először jöjjön az új. A városon ugyanis első látásra látszik, hogy – indiai mértékkel – kellemes, nyugalmas, és rendezett hely, ellentétben a hatalmas, zsúfolt és néha kellemetlen metropoliszokkal, mint a hozzá legközelebb fekvő Kolkata. Szellős, már-már kisvárosias hangulatot tükröz. Ezt pedig egy különös sorsú építész – várostervezőnek, Otto Köngisbergernek köszönheti.
1908-ben született, és hamar Németország egyik legsikeresebb építésze lett: ő tervezte Berlinben az 1936-os olimpia stadionját. De mire a stadion otthon adott a játékoknak, Königsberger már messze járt – a nácik származása miatt nem tartottak rá igényt. Így előbb Kairóba, majd onnan Brit Indiába került, ahol ő lett az utolsó Mysore-i maharadzsa főépítésze, de közben összebarátkozott a későbbi miniszterelnökkel Javaharlal Nehruval is. Így őt bízták meg, hogy az európai kertvárosok mintájára a független India új városait is megtervezze – ezek egyike lett Bhuvaneshwar, ami 1949-től lett Odisha fővárosa. Nevét Síva egyik melléknevének – a Három Világ Ura – odia nyelvű formájáról kapta.
Még látszanak a kertváros nyomai
De – mint mondtuk – története valójában igen messzire megy vissza, és aki a városban jár, az valójában az indiai történelem mélyére tekint. Az egyik legfőbb látnivaló ugyanis egy hatalmas modern hófehér sztúpa, amely azonban az ókor emlékét idézi. Az egyetlen név feltűnik emlékezetünkben az indiai ókoriból, az bizonnyal Asóka király – ő az egyetlen, aki szerepelt (régen, ma már nem) a gimnazista történelemkönyvben. Bár attól tartok ezt a leckét már akkor is csak szorgalmi ötösért adták fel. De – aki nagyon régen, nagyon figyelmesen – olvasta a törikönyvet, az valami halovány kapcsolatot vél felfedezni Asóka neve és a buddhizmus között. Ha így van, nyert, és a kapcsolat kicsit több is annál, hogy egy oldalon voltak a könyvben. Ő tette buddhistává annó Indiát. És az, miért buddhistává tette itt történt, a mai Bhuvaneshwar mellett. A Kalinga ország elleni háború döntő csatája itt zajlott, amelyet a Daya folyó partján vívtak Kr. e. 261-ben. A háborút Asóka nyerte meg, de a vérontás megváltoztatta a szívét, és Chanda Asókából (ádáz harcos) Dharma Asókává (békeszerető) változott, buddhista lett, és elkezdte terjeszteni a buddhizmust a világban. A történetnek természetesen van filmes feldolgozása is – az Asoka című film Shah Rukh Khannal és Kareena Kapooral, aki szomorú sorsú kalingai királylányt alakítja ezt a fordulatot idézi meg.
A film egyik betétdala.
Az emlékmű a Kalinga Nippon Sangha és az odishai kormány közös projektjeként épült 1972-ben. A sztúpa négy oldalán Buddha négy hatalmas szobra látható különböző testtartásokban, valamint a vallásalapító életének kőlapokra faragott epizódjai. A sztúpa mögött egy Siva-templom áll. A Dhauli-hegység további fő látványosságai a különböző sziklaediktumok, amelyek élő tanúbizonyságai Asóka szemléletváltásának. Az ediktumok felett található sziklába vájt elefántot az állam egyik legrégebbi buddhista szobrának tartják. A Dhauli-hegyekből csodás kilátás nyílik a Daya folyóra, ahol egykor a csata volt.
A sztúpa
… és a kilátás a folyóra (és egy hamvába holt infrastrukturális projektre).
Bár Kalinga elbukott, a hely megőrizte jelentőségét – amit jól mutat egy másik, a város túloldalán fekvő, nem kevésbé érdekes helyszín – az Udaygiri barlangtemplomok. Ezek részben természetes barlangok Bhubaneswar városának közelében. A barlangok két szomszédos dombon, az Udayagirin és a Khandagirin helyezkednek el. A barlangokat az i.sz. első században vájták ki a puha kőbe – a világtól elvonuló jórészt dzsaina szerzetesek éltek bennük.
A barlangok után térjünk vissza magába a városba – az Ekamrakhsetrába. Az Ekamrakshetra név két szanszkrit szóból származik: Ekamra, ami mangófát jelent, és Kshetra, ami szent földet jelent. A legenda szerint a területet egykor sűrű mangófa liget borította, innen kapta a nevét. Ekamrakshetra szent volta mélyen gyökerezik a hindu mitológiában, és olyan ősi szövegekben is, mint a Puránák találunk rá utalásokat. A város gyökerei az i. e. 3. századig vezethetők vissza, amikor az ősi Kalinga királyság része volt. Az évszázadok során különböző dinasztiák, köztük a Mauryák, Gupták és Ganga uralkodók járultak hozzá Bhuvaneshwar, mint vallási és kulturális központ fejlődéséhez és terjeszkedéséhez. A Ganga-dinasztia, amely a 12. századtól a 15. századig uralkodott Odisha felett, döntő szerepet játszott Ekamraksetra vallási tájképének további gazdagításában. Számos templom építését támogatták, és hozzájárultak a régió művészetének és építészetének fejlődéséhez. Ők már hinduk voltak – a buddhizmusnak ekkorra Indiában már leáldozott. Az ő idejükben lett igazi templomváros a mai Bhuvaneshwar – több, mint 700 különböző kisebb-nagyobb hindu templom volt a mai belváros területén. Település viszont nem volt itt – a templomok közt szertartási utak vezettek.
Kisebb templomokba bárhol belefuthatunk a belvárosban.
És ezzel el is jutunk a címben emlegetett péniszkirályhoz. Szanszkritul Linagaraja templomnak mondják. Lingaraja maga pedig Síva egyik mellékneve. Eredetileg egy helyi anikonikus – képileg nem ábrázolt – istenség volt, amit később Síva teremtő erejével azonosítottak. Az isteni nemzőszervnek saját templomai is vannak, ahol egy-egy stilizált, ámde jól felismerhető testrész van a kultusz központjában. Egy ilyen ábrázolás a templom központjában is látható. Az épületkomplexum legrégebbi részei még az i.sz. 670-es évekből származnak, a templom legnagyobb része azonban 1100 körül épült. A 11-12 századból számos felirat tanúskodik arról, hogy a helyi királyok és királynék gazdag adományokkal – több falu jövedelmével – ruházták fel a templom papságát. Több kalinga stílusú toronyból áll – a legmagasabb eléri az 55 méteres magasságot – amelyeket díszes minuciózus faragványok díszítenek.
A templom a hozzá vezető útról.
És Lord Curzon megfigyelőpontjáról.
Ellentétben a város többi templomával, ezt a magunk fajta nem-hindu utazók csak kívülről láthatják. Csak a a hinduk léphetnek be. A szent kerület szélén – hiszen ez is egy kisebb falu méretű templomkomplexum – azonban több kilátópontot építettek, amelyekről bepillanthatunk abba, mi folyik a templomon belül. (Nem a 21. századi turizmust célozták meg ezzel, Lord Curzonnak, a brit alkirálynak építették még a múlt század elején.) Bejutni amúgy sem lenne a könnyű – a hívők hosszú sorokban állnak, várva a bebocsátásra. Van úgy, hogy órákat is a tűző napon, az áldozati virágokkal. A rítus része egy megmerítkezés a közeli Bindusgar víztározóban, amelyet a hinduk hite szerint egy, a templomból eredő föld alatti folyó táplál, és vize szentnek számít. A környező utcákon már látszik, hogy a környezetet át szeretnék alakítani – a cél, hogy az Ekamrakshetra nagy részéről ne csak az autókat tiltsák ki, hanem az ide épült lakóépületeket is lebontsák. Az egészet a “középkori” állapotnak megfelelően szeretnék megtisztítani a nem szent épületektől, természetesen modern térkővel fedve vagy parkosítva. Odisha állam főminisztere a fejlesztésekkel a világörökségi címet célozta meg, amire egyébként esélyes is a templomkerület.
Zarándokok a templom előtt.
És egy áldozati virágokat áruló fiatalember.
Ne is búslakodjunk, ha 700 nem is, de ma is több tucat kisebb – nagyobb hindu templom áll nyitva a turisták előtt az óvárosban, több napra elég programot adva a látogatóknak. Mire végigjárjuk őket, már nem csak a hindu intenek táncát ismerjük meg, de kiismerjük a kalingai templomépítését fejlődését is. Ha mégis csak egyet választunk, akkor legyen az a Rajarani templom – a király és a királynő temploma. Kis templom, amely egyetlen istennek sincs felszentelve, de különlegesen szép faragványai miatt mindenképpen érdemes ellátogatni oda. A 18 méter magas 11. századi templomot a helyiek csak a szerelem templomának hívják – ami érthető is, ha végignézzük a falakat díszítő domborműveket.
És akkor még nem is beszéltünk Odisha másik fontos vonzerejéről – a klasszikus és törzsi táncokról – amelyeknek mi is külön cikket szentelünk majd, hiszen, aki Odishába megy és nem lát táncot, az nem is volt Odishában.
