Indiába általában a hindu kultúráért mennek a turisták. Van, akit a spiritualizmus vonz, van, akit a régi romok, és olyan is van – itthon mondjuk kevesebb – akit Bollywood csillogása. Pedig Indiában is vannak jó nemzeti parkok, ahol lehet érdekes dolgokat látni.
India átlagos népsűrűsége a magyarországinak több, mint háromszorosa, és ezzel, aki Indiába megy, azonnal szembesülni is fog. Valójában ugyanis ez a háromszoros még többszöröset jelent a lakott területeken, hiszen az átlagba beletartoznak olyan lakhatatlan területek is, mint a Himalája nagy része vagy a Thar sivatag. Szinte sosem vagyunk egyedül, mindenhol tömeg vesz körül, zaj van. Ahol nincs dudálás vagy autóberregtetés, ott folyton szól a zene, valaki valamit kiabál, hangosbemondóba üvöltenek valakik – vagy csak egyszerűen magas a háttérzaj. A legváratlanabb helyeken bukkan fel egy út menti árus, látható ok nélkül feltűnő összetákolt bódé,vagy csak úgy valaki, aki megy valahová.
Sűrűn vannak
Nehéz elképzelni, hogy vannak olyan helyek Indiában, ahol még érintetlen a természet, és nagy számban élnek vadállatok. Valami sejtésünk azért lehet, ha eszünkbe ötlik gyermekkorunkból a Dzsungel könyve. Kipling – aki egyébként a brit imperializmus egyik fő szószólja volt – Brit India őserdeiből hozta Maugli történetét. Sőt, maga az őserdőt jelentő dzsungel is kevés hindi jövevényszavunk egyike. Hindiül dzsangal többé-kevésbé egyszerűen erdőt jelent. (Az u pedig úgy került bele, hogy az angolon keresztül vettük át a szót, de akkor, amikor még csak írásban tanultak meg reformkori eleink angolul, így lett a rövid á átírására szolgáló u betűből u hang az olyan szavakban is, mint Kalkutta vagy éppen puncs.) Igazolásul a dzsangal-ra íme egy bájos dalocska az erdőben töltött estéről.
Szóval azt már tudjuk, hogy Indiában van/volt dzsungel, de hol találkozhatunk Sir Kánnal, Bagírával és társaikkal manapság? Nos a nagyragadozókkal leginkább sehol, de a többiek – a farkasok, majmok, kígyók és elefántok ott vannak továbbra is, csak jól kell őket keresni. India jelenleg hét természeti világörökségi helyszínnel rendelkezik és egy ú.n. kevert helyszínnel, amelynek van természeti komponense is.
Nagy Himalájai Nemzeti Park
Kaziranga Nemzeti Park
Keodaleo Nemzeti Park
Manas Vadrezervátum
Nanda Devi és a Virágok Völgye
Sundarban Nemzeti Park
illetve
Khanchendzonga Nemzeti Park
Kilenc további természeti helyszínt jelölne az indiai kormány világörökségi státuszra. Tételezzük fel – joggal – hogy ezek valóban India kiemelt természeti látványosságai, ha tehát keressük valahol a majmok népét és a farkasokat, akik Mauglit nevelik, akkor valahol ezek közül a helyszínek közül kell választanunk. Sok helyből kiesik: Khanchendzonga, a Nanda Devi és – ahogy neve is jelzi – a Nagy Himalájai Nemzeti Park a Himalájában található asok ezer méter magasan. Hatalmas hegyeket és egészen különleges helyszíneket találunk itt, mint például a Virágok Völgye, amely tényleg igazi virágtengerré változik tavasszal, de állatot vajmi keveset láthatunk. A várományosi helyszínek nagy része is a Himalájához és előhegyeihez kapcsolódik.Igazán különleges helyszín a Keoladeo Nemzeti Park – egy marharádzsa által építtetett mesterséges tórendszer, amelyet mára sok tízezernyi vízimadár vett birtokba, de bizony Sir Kán számára ez a hely sem nyújt menedéket.
Madárvilág a Keoladeo Nemzeti Parkban
Akárcsak a – szintén érdekes – várományosi helyszín *- Kutcch Vadszamár Rezervátum. A Sundarban pedig a világ legnagyobb mangrove-erdeje, amely sajátos módon két külön nemzeti park, és két külön helyszín lett Indiában és Bangladesben. Elvben itt is él sokféle állat – még tigris is – a valóságban azonban India talán legkiábrándítóbb világörökségi helyszíne. Hajóval közelíthet meg, és tényleg órákon keresztül lehet benne csatangolni – a látvány azonban nagyjából az első fél óra után elég repetitív, és az állatvilágnak is inkább csak nyomait lehet látni a zöld rengetegben.
A Sundarbans mangrove erdeje
Ennél is kiábrándítóbb az, amit a Chilika tóból lát az ember. Ott mintegy négy órát kell hajózni – kettőt oda, kettőt vissza, hogy meglássuk a látványosságnak számító édesvízi delfinek hátát (talán, ha jól érzékeljük a szürkeséget a szürke vízben). A tó nagy részén ráadásul – annak ellenére, hogy világörökséggé szeretnék nyilváníttatni – ipari mértékű halászat folyik.
Marad tehát az ország két ellentétes vége. A Nyugati Ghatok parkjainak hálózata, illetve a két asszámi park, a Manas és a Kaziranga. Elvben mindegyikben lakik tigris. Ezeket az elvi tigriseket a parkok bejáratánál stratégailag elhelyezett táblákon jelzik is.
A tigris, amit bárki láthat….
Nem is zárható ki, hogy valaki lásson tigrist – a parkok dolgozói bizonnyal látnak is néha, hiszen ők végzik az állomány számlálását. Amúgy ezzel az elmúlt időben büszkélkednek is, mert a tigrisek száma ismét jelentősen nőni kezdett. Száz évvel ezelőtt még mintegy 100 ezer élt Brit Indiában, de az intenzív vadászatnak és az élőhely csökkenésének köszönhetően 1972-re – amikor a Világörökségi Egyezmény létrejött – alig több, mint másfél ezer maradt. Mára ez a szám megduplázódott, több mint 3000 tigris él Indiában, hála az egyre hatékonyabb intézkedéseknek, amelyeket az orvvadászat ellen hoztak. Ebben az is benne volt, hogy évekig zárva tartották az összes tigrises nemzeti parkot – de mára, hála istennek, ennél szofisztikáltabb módszereket alkalmaznak. A tigrises parkok összterülete – tehát Sir Kán mai élőhelye, viszont közel egy Magyarországnyi terület – a nagyvadak pedig ezen belül akárhol lehetnek. Így ugye sejthető, hogy mennyi esélyünk van meglátni egyet a 3000-ből. A kísérőink persze – ahogy a világ összes nemzeti parkjának összes kísérője – elmondják, hogy épp a múlt héten – higgyük el – pont az ő közvetlen közelükben járt egy, érezték a leheletét. Jobb esetben még tigriskarom-nyomokat is mutatnak a fákon vagy a talajban. (Néha van olyan érzésem, hogy ezeket a nyomokat ők vájják a fákba ebédszünetben.)
Tigrisnyom a Bandipur Nemzeti Parkban
Bagirával sincs sokkal könnyebb dolgunk – az indiai leopárd szintén erősen veszélyeztetett faj. Nagyjából ugyanazon a területen él, ahol a bengáli tigris, de populációja jóval nagyobb, most körülbelül 12-13 ezerre becsülik Indiában. Tehát elvben négyszer annyi esélyünk van leopárdot látni, mint tigrist. A leopárd azonban igen rejtőkötő állat – afrikai változatát még azokban az nemzeti parkokban, ahol igán sokan élnek és könnyű őket megfigyelni, ott is csak elvétve látni. A Land Roverek rendszeresen köröznek egyetlen fa körül hosszú sorokban, ha ott elkap valaki egy fáról lelógó csíkos párducfarkat. Az indiai oroszlánról ne is beszéljünk – bár az nem is szerepel a Dzsungel könyvében – egyetlen meglehetősen eldugott nemzeti parkban él pár belőle, a gepárd már ki is pusztult, most próbálják újratelepíteni Namíbiából érkezett példányokkal – a kísérlet egyelőre elég sikertelennek látszik, az áttelepített állomány fele így-úgy egy éven belül el is pusztult. A reális vágyunk állatmegfigyelésre – és vizuális trófeák begyűjtésére – az u.n. indiai big five-ból az ázsiai orrszarvú, a gaur ( vadbivaly), és a vad elefánt lehet. Ha pedig az a célunk, hogy legalább ezt a három nagy állatot begyűjtsük virtuális trófeáink közé, akkor bizony északkeletre kell mennünk. A Nyugati Ghatok parkjaiban ugyan bővében vannak vad elefántnak, azon kívül viszont nagyobb emlősök közül csak a különböző szarvasokkal találkozhatunk – azokkal viszont igen nagy számban.
Vad elefántok, szarvasok és majmok a Bandipur Nemzeti Parkban Karnátaka államban
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne látogassuk meg a Nyugati Ghatok parkjait – akár a Bandpur, akár a Madumallai nemzeti park bőven érdemes például a látogatásra. Egyszer majd írunk is róluk részletesebben. Ráadásul közel vannak olyan fontos – és más szempontból nagyon is érdekes – helyekhez, mint Bangaluru vagy Mysuru. Viszont az igazi dzsungel-hangulatot sokkal inkább várhatjuk az asszámi parkoktól. De azok közül melyiket válaszuk? A Manas érdekes, látványos park – a Kaziranga viszont elképesztő és csodálatos. A természeti környezet amúgy mindkét helyen hasonló. A két park Asszám – az északkeleti “hét nővér” legnagyobb állama két ellenkező végén található. Míg a Manas park északon, a bhutáni határ mentén fekszik, immár a Himalája előhegyeiben, a Kaziranga az állam déli részén Meghalája államhoz – és ezzel Bangladeshez – közelebb egy sokkal laposabb vidéken, a Barhmaputra partján. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Manas parkban télen – amikor a legtöbb turista érkezik – bizony meglehetősen csípősek a reggelek. Bőven elkél a kabát, de még a sapka is, amikor reggel hat felé kiterelnek az elefánt- megállóhoz, hogy elinduljunk az elefánt-szafarira. A Kazirangában a reggelek inkább csak kellemesen hűvösek ilyenkor. (Igaz napszállta környékén a nyitott terepjáró menetszelében már itt is rendesen hideg bírt lenni januárban. )
Ilyen szafarikocsikkal nézhetjük az állatokat.
Hasonló a nemzeti parkok környezete is – mindkét park körül végtelen teaültetvények húzódnak. Asszám India – és ezzel a világ – egyik legfontosabb teatermő vidéke. A ragyogóan zöld ültetvények pedig még akkor is kiváló fotólehetőségek nyújtanak, amikor éppen nincs teaszüret.
Fent bors, lent tea
Szóval, ha van rá kedvünk és módunk, persze menjünk el mindkét nemzeti parkba. Nem fogjuk megbánni a Manast sem. A madárvilága lenyűgöző, és igazi sejtelmes rengeteg képét mutatja.
A Manas madarai
De a Kaztirangát – már persze ha arra járunk – semmiképpen ne hagyjuk ki. A park megközelítése – indiai mértékkel – nem bonyolult. Guwahatiból, az állam fővárosából egészen jó minőségű út vezet egyenesen a parkig. Körülbelül öt óra alatt meg is lehet tenni az utat. Ha délelőtt indulunk, a délutáni vadlesre még el is érünk a parkhoz. Ez – egyébként – India egyik legrégebbi védett természeti területe – nagyjából ennek is köszönheti, hogy most a leglátványosabb állatos nemzeti park az egész országban, és gyakorlatilag az egyetlen olyan nemzeti park Ázsiában, amelyik a nagy afrikai parkokkal vetekedő élményt kínál 1904-ben járt erre Mary Curzon, az akkori brit alkirály felesége, és őt ejtette rabul a táj. 1905-ben lett belőle a gyarmati hatóságok utasítására erdőrezervátum, A vadászatot – ennek ellenére – csak 1938-ban tiltották be teljesen a park területén. 1954-től immár a független India Asszám állama szigorú büntetéseket is kilátásba helyzet az orvvadászoknak. 1974-ben lett hivatalosan nemzeti park, 1985-től pedig a világörökség része.
A bejáratnál maga Narendra Modi miniszterelnök fogad
Közel sem akkora, mint Afrika vagy Latin-Amerika magyar megyényi parkjai – sűrűn lakott vidékek veszik körbe – de nagyjából két Budapestnyi területével így is elég teret enged a vadaknak, hogy biztonságban éljenek. De mit is láthatunk itt, A legnagyobb durranás, amiért a látogatók messze földről ide zarándokolnak – az ázsiai orrszarvú. Körülbelül ugyanannyi él belőle a világon, mint bengáli tigrisből – kicsit több, mint háromezer – de az állomány két harmada itt van a Kazirngában. Orrszarvút tehát gyakorlatilag garantáltan fogunk látni, nem is egyet.
Orrszarvúk orrszarv nélkül – ez is része az orvvadászok elleni védekezésnek, az állatokat ugyanis a szarvukért vadásszák.
Szintén garantált az elefánt. Az ormányosok közül persze sokan már háziállatként szolgálnak, így már a park felé vezető úton is összefuthatunk velük. Dolgozni mennek, vagy munkából jönnek – ők szállítják a turistákat a hajnali elefánt-szafarikon. Az persze, hogy részt akarunk-e venni egy ilyen programon egyéni döntés kérdése. Egy részről nem is mindenki élvezi – van, akinek inkább félelmetes, mint kellemes élmény egy óriási imbolygó állat hátán egy néha oldalra csúszó székbe kapaszkodva eltölteni az időt. Más részről pedig a hajtók sem mindig úgy bánnak az állatokkal, ahogy azt a huszonegyedik századi nyugati állatjóléti elképzeléseink szerint tenniük kellene. Így határozott öröm a parkban szabadon élő, láthatóan jókedvű elefántcsaládokat látni.
Szintén bizonyosan látóterünkbe kerül valamiféle nagy szarvasmarhaféle. Kettő is él a parkban – amelyeket amúgy nem könnyű egymástól megkülönböztetni. A gaur és a vad vizibivaly is Utóbbi veszélyeztetettebb – a világon élő mintegy 3500 darab kilenc tizede él Asszámban – jó részük a Kazirangában. Gaurból jóval több él még a világon – mintegy 20 ezer – de közülük is sok él a parkban. A vad bivalyokat nem csak a vadászat veszélyezteti – Indiában főleg nem az, hiszen eléggé tehén-jellegűek ahhoz, hogy tiltott legyen a húsuk – hanem a háziasított bivalyokkal való keveredés.
Ami a kisebb – de azért látványos – emlősöket illeti. Találkozhatunk farkassal és vadkutyával, külföldféle szarvasokkal, vaddisznóval és a mindenütt jelenlevő majmokkal. Utóbbiak persze nem csak a nemzeti parkokban élnek – kiválóan alkalmazkodtak a lakott települések viszonyaihoz, mondjuk úgy elszemtelenedtek, és kiválóan fenntartják magukat lopkodásból, így közel sem olyan népszerűek, mint a nagy emlősök.
Az ilyen parkokba persze első sorban a jól látható nagy emlősök miatt megyünk, de közben ne feledkezzünk el a hatalmas madárpopulációról sem, amely annak köszönhető, hogy a park jelentős része vizes élőhely, amely a helyben maradó és a vándormadarak számára is kiváló lakóhelyet biztosít.
Aki a parkba látogat általában legalább két vadlesen részt vesz. Egy reggeli elefánozás mellett délután – amikor szintén aktívak az állatok – egy dzsipes szafarira viszik az utasokat. Aki több napot marad, az másnap reggel a park egy másik részébe jut el terepjáróval. De mit csinálnak a turisták e két állatnézős program kötött? Mivel a Kaziranga jelentős mennyiségű – első sorban persze belföldi – turistát fogad, jól kiépített egyéb szórakozási lehetőségek is vannak. A külföldi számára leglátványosabb talán az orchidea park, ahol az Asszámban honos – elképesztő számú – orchideafajt ismerhetjük meg.
De van mellette néprajzi múzeum, helyi gyümölcsöket kínáló gasztroprogram és bambuszliget, sőt csónakázó tó is. Közben pedig minden fél órában helyi táncosok és zenészek adnak rövid zenés-táncos ízelítőt Asszám művészetéből.
És persze van végtelen bazár, ahol lehet az asszámi népviselettől a helyi ennivalókon át mindenféle rendű és rangú hasznos és féleleges ajándéktárgyig mindent kapni. Amit mindenképpen érdemes az ugye a tea – hiszen Asszám mégis csak erről híres, a bors, amit a teaültetvényeken a teacserjék között termesztenek, mert a borsfa árnyéka megvédi a teacserjét a túlzott napsütéstől, a mustárolaj, amitől igazán ízesek lesznek az indiai ételek, és – szezonban – a kesudió, ami itt nagyságrendekkel olcsóbb, mint bárhol másutt a világon.
Ebédre pedig egy kiváló asszámi thalit érdemes kipróbálni.
Este pedig, miután visszatértünk a dzsipszafariról érdemes visszasétálni az orchideapark melletti színpadhoz: a szezonban minden este helyi néptáncokat mutatnak be a turistáknak. És ahogy már írtunk róla – Indiában a tánc mindig fontos része az életnek. Utána pedig folytathatjuk az utunkat Asszám és a teljes Észak-Kelet további nemezességei felé.
