Egy odaishai kirándulás nem lehet teljes tánc nélkül. A tánc teremti meg a kapcsolatot az emberek és istenek világa közt ezen a tájon. De táncol a nép is és táncolnak a tévében is. De ez a tánc nem olyan, mint ahogy mi azt elképzeljük.
A tánc, az emberi test művészi mozgatása. Le lehet írni, el lehet mondani, de alapvetően egy vizuális műfaj. Az elkövetkező sorok között sok sok videót helyeztünk el – ha végig nem is kell nézni mindet, azt javaslom mindegyikbe legalább nézzenek bele. A látottak nélkül ugyanis a leírtakat sem lehet igazán megérteni. De kezdjük az elejéről – Indiában a tánc helye egészen más volt, mint nálunk Európában. Európában a átnc alapvetően egy frivol dolog, szórakozás, a társastánc pedig amolyan párválasztási rituálé. Indiában a tánc szent dolog, az istenséggel való kommunikűáció eszköze. Az európai tánc érzelemeket fejez ki – az indiai tánc történetet mond el. Az európai tánc, ha van is koreográfiája szabad mozgásról szól, a test általában egyszerre mozog – az indiai táncban a különböző testrészek moizgása, de még a mimika is értelemmel, jelentéssel bír, szerepe van a történetmesélésben. Egy szóval minden más.
Egy szobron több tucat táncmozdulat – dombormű Badami sziklatemplomából
A hindu legenda szerint az istenek kérték meg Brahmát, hogy hozzon létre egy olyan védát, szent iratot, amely minden ember számára érthető, mert közeledik a Kálijuga, a romlás és kapzsiság kora. Brahmá pedig megteremtette a táncot, mint olyan tudást, amely az egyszerű emberek számára is érthetővé teszi az istenséget.A kozmikus tanításokat az emberek nyelvére fordító táncot aztán Rsi Bharata öntötte formába – a legenda szerint. Ez lenne a Nátjasásztra, a tánc könyve, amely as Gupta korból (i.e. II – i.sz. II. század) maradt ránk. A másik fontos könyv az Abhinája-darpana, amely pontosan leírja azokat a mozdulatokat, amelyek a táncot alkotják. A tánc ugyanis totális művészet – tánc zene, és dráma egyszerre. A 108 testtartás, a kéz apró mozdulatai egészen bonyolult történeteket, érzelmeket tudnak kifejezni.
Ma már interneten is tanulható – íme az első lecke …
És sok gyakorlással ide lehet eljutni.
A klasszikus táncnak több iskolája is kialakult az évszázadok során. A legismertebb a Tamil Naduban művelt bhatatnatyam. Először a 15. században használták ezt a nevet a klasszikus tamil táncra. Fénykorát is ekkor élte. Templomokban adták elő. Minden gesztusnak és mozdulatnak mély jelentése van. A táncosnő az alarippuval, vagyis a test istenek részére történő felajánlásával kezdi a táncot, s úgy folytatja, hogy sohasem fordít hátat annak az istenségnek, akinek a tiszteletére azt bemutatja.Ezt a táncstílust érte a legkevesebb külső hatás, és egészen a 19. század elejéig Thanjavur templomának táncosait a helyi uralkodó adományai tartották el. A kucsipudi Dél-India klasszikus táncdrámája, amely sokban hasonlít a bharatanātjamra, és a népi elemek mellett drámai jellegzetességek is találhatóak benne. Egyedi eleme a réztányéron vagy fejen egyensúlyozott korsóval előadott tánc, amely egy szimbolikus tengelyt hoz létre, és így jelképesen közvetít az ég és a föld között. Nők és férfiak is táncolják dráma és szólótánc formájában.
A katakali tánc neve szó szerint mesejátékot jelent. Az előadás egyfajta imádat, s csak férfiak táncolják. Még a nők szerepét is ők játszák. A bemutatót egy énekes és több dobos kíséri. Általában a Mahábháratából és a Rámájanából mesélnek el történeteket. A ruhák nagyon dekoratívak, s a táncosok a hatalmas szoknyákkal és fejdíszekkel szemet gyönyörködtető művészi produkciót mutatnak be. A végtagok és a szemek sokat mozognak, s nagyon beszédesek.Öt elsődleges különálló karakter van, akiket sminkjükről és ruházatukról lehet felismerni. A hagyom,ányok szerint az előadás egy egész éjzsakán át tart.
Egy rövid részlet egy előadásból.
A kathak Észak-India klasszikus tánca. Technikája az eddigiektől gyökeresen eltér. A lépések pontosan követik a dobszót, a táncosok lábán csörgős bokadísz található.Északkeleten pedig a manipuri táncok váltak klasszikussá. Mi viszont Odisha államban jártunk – ott az odisszi stílus alakult ki. Eredetileg templomi táncosnők adták elő -a maharik – akik így mutatták be áldozatukat Jagganathnak Visnu egyik alakjának. Magya művelője Túri Virág Réka így ír róla:
első látásra líraiságával, kecsességével emelkedik ki a többi közül. Az egykor pompázó templomi környezetben előadott táncok híven tükrözték a táncosnők lelki alkatát, akik kifinomult művészi készségüket a védikus történetek táncban való megjelenítésében bontakoztatták ki. Isten szolgálata iránti elkötelezettségük a mindennapi életükre is kiterjedt, férjüknek magát az imádott Istent tekintették, a templom környezetében laktak, és részt vettek az ottani életben.
Kifejezőeszköze rendkívül gazdag: a lépések, testtartások, mozdulatok változatos ritmusokkal, dinamikával jelennek meg e táncban. A kéztartások (mudrák), az arc- és szemjáték az érzelmek széles skáláját képes megjeleníteni, ezáltal alkalmassá válik egy-egy történet bármely szereplőjét pantomimikusan kifejezni.
A klasszikus táncok a tizenkilencedik századra kezdtek “kimenni a divatból” – azután akkor lettek ismét népszerűek, amikor nyugatiak/nyugaton tanult, sikeressé vált indusok vitték azokat ismét haza. Mára már általános, hogy a középosztálybeli indiai lányok tanuljanak klasszikus táncokat fiatal korukban. Akit érdekel az itthon is láthat ilyen klasszikus táncokat, Somi Panni, és tanítványai a világ élvonalában vannak, és rendszeresen lépnek fel itthon, akár az Amrita Sher-Gil Indiai Kulturális Központban, akár másutt. Sőt, aki akar tanulhat is ilyen táncokat hazánkban. Egyre többen vannak akik itthon is érdeklődnek az indiai tánc iránt – hiszen nem csak egészséges mozgást jelent, de kapcsolatot is egy távoli, egzotikus,érdekes kultúrával. Növekvő indiai népszerűségébe persze az is belejátszik, hogy a tánc – a klasszikus alapokon nyugvó,de modernizált mozgás – ma is sokkal inkább része az indiai mozgókép-iparnak, mint az európainak. Nincs olyan film, amelyikben legalább egy zenés-táncos jelenet ne kapna helyet.
Van-e profánabb dolog a Coas-Colánál? Még abban a számban, amiben a hideg ital a főszereplő, is látszanak a klasszikus indiai tánc hagyományos elemei.
Vannak ezen kívül – mondjuk így – néptáncok is. Tudományosan kevésbé kutatottak, mint nálunk, nincs olyan alapos leírásuk, mint amilyeneket az európai etnográfusok végeztek el a huszadik század elején. Sokáig kicsit lenézettek voltak – hiszen ellentétben a klasszikus táncokkal, nem a magas presztízsű templomok professzionális táncosai, hanem egyszerű földművesek, város népek körében voltak népszerűek. Mára viszont- szintén hála a mádianak – sok közülük orsázgos, sőt akár globális népszerűségre tett szert. A maharástrai lavani, a gudzsaráti gharba, már rendszeresen megjelenik bollywoodi produkciók táncbetéteiben.
Lavani egy márathi nyelvű filmből.
A legnagyobb karriert viszont a pandzsábi eredetű bhangra futotta be, ami – hála az angolszász országokban élő pandzsábi közösségeknek már globális jelenséggé vált.
Erősen modernizált bhangra egy bollywoodi szuperprodukcióból – Parineeti Choprával a főszerepben.
De ennyi bevezető után térjünk rá, milyen is volt a mi személyes tánc-élményünk Odishában. Bhuvaneshwarban egy teljes estét töltöttünk a nemzetközi törzsi tánc ( a mi fogalmainkkal inkább néptáncnak mondanánk) találkozón, ahol India szinte minden szövetségi államából vettek részt tánccsoportok. Voltak valóban “törzsi” csoportokból érkező tánccsoportok is – az erők mélyén élnek még olyan népek, amelyek megőrizték különállásukat, nem olvastak be a környező nagyobb nemzetekbe.
A gondok Odisha és Telengana állam törzsi terültein laknak
Ne halász-vadász-gyűjtögető paleolit szinten élő kis hordákra gondoljanak – egyszerű falvakra, ahol más nyelvet beszélnek, más hagyományokat őriznek, más isteneket imádnak, mint a környező népek. gyakran embertanilag is mások, mint az indoárja többség – ők a szubkontinens őslakói.
Népviseletek a bhuvaneshwari Törzsi Kultúrák Múzeumából
De voltak egyéb tánccsoportok is – érkeztek Goáról Szikkimból, Manipurból – India legtávolabbi régióiból. A produkciók sok szempontból profik voltak – látványos viseletekben alaposan kidolgozott koreográfiákat mutattak be. Ugyanakkor érezhető volt – és ez adta az előadások igazi erejét – hogy ők azért nem hivatásos táncosok. Egyszerű falusi fiatalok, akik lelkesedésből, a törzsi, nemzeti hagyományok iránti ragaszkodásból táncolnak.
Sok előadás a hagyományos ünnepeket, a rizs vetésével, aratásával kapcsolatos rítusokat elevenítette meg, de láttunk tigris-táncot, és buddhista rituálét is.
A holdtölte buddhista ünnepének tánca Szikkimből
Az asszámi rizsaratás-ünnep, a bihu táncai
A tánctalálkozót “nemzetköziként” hirdették meg, valójában mi magunk tettük azt nemzetközivé. Bhuvaneshwarban ritka jószág a külföldi turista, így helyből a VIP szekcióba kerültünk, amikor pedig a helyi miniszteriális urak, akik az emléklapokat adták át a csoportoknak az este felénél kezdtek elszivárogni, minket ültettek ki a legelső sorba, a fotelekbe. Végül pedig már mi adtuk át a díjakat is – sőt utána még interjút is adtunk a helyi tévének. Amit abban lemondtunk az igaz is – egy-egy ilyen esemény a külföldi számára azért is hatalmas élmény, mert bizonyítja azt, amit, ha csak távolról látjuk Indiát el sem hiszünk. Az ország messze nem egységes, messze nem egyforma – nagyon sok egymástól eltérő kultúra alkotja, amelyek közt hatalmas, szemmel látható különbségek vannak. Mégis valahol a mélyben érezzük, hogy
