El tudják képzelni mekkora zajt csap egy pillangó szárnycsapása? És több tízezeré? Aki ezt nem csak elképzelni akarja, annak Mexikóba kell menni.
Amikor azt mondjuk, annyi eszed van, mint egy lepkének, azt általában nem dicséretnek szánjuk. Feltételezzük, hogy a lepkék kis fejébe nem sok ész szorult. És ez azért nagyjából igaz is, még ha el is fogadjuk, hogy a szintén nem túl okosnak tartott aranyhalak is tudnak autót vezetni. A lepkék még azt se tudnak. Éppen ezért mondhatjuk, hogy többé-kevésbé misztikus, amire a pompás királylepkék képesek.
Mielőtt megismernénk természetfelettinek tűnő képességüket, ismerkedjünk meg magukkal a pillangókkal – érdemes, szépek. Elég nagyok is – mármint lepke viszonylatban: szárnyaik átlagos fesztávolsága 90–100 mm. És kétségkívül igen látványosak, akkor is, ha egyenként látjuk őket a szárnyaik élénk narancs alapon feketével erezettek szélükön fekete pontsor húzódik, farkuk fekete-vörös mintás. A peték még nem ilyen színpompásak – sárgásak-krémszínűek. A hernyóik viszont – már ha hernyóról lehet egyáltalán pozitívumokat mondani, hiszen azokat általában csúf lényeknek tartjuk – szintén színpompásak. Öt fejlődési fázison mennek végig mielőtt bebocsátanának – a kicsik még majdnem átlátszók, később viszont kialakul a jellegzetes sárga-fekete-fehér csíkozásuk, gyakorlatilag csak selyemkórót fogyasztanak, de abból elég sokat – a végére jó öt centi hosszúra nőnek, mire bebábozódnak.
Az élénk mintázat nem azért alakult ki, hogy mi lelkesen nézegessük – bár extrémen kreacionista nézeteket valló amerikaiak érezhetik így – hanem a potenciális ellenségeit figyelmezteti arra, hogy ez a lepke mérgező.A szárnyak a selyemkóró mérgétől – amit a lakék lelkesen fogyasztanak – kellemetlen szagúak, rossz ízűek és mérgezőek. Szóval ne együk meg őket akkor se, ha olyan kis cukinak látszanak. A kifejlett példányok átlagban 2-4 hetet élnek, ezalatt viszont messze nem olyan finnyásak, mint a hernyók, mindenféle nektárt fogyasztanak, sőt pocsolyákból iszogatnak is. Aztán minden negyedik generáció hosszú útra kel – akik a legtöbbet repülnek közel ötezer kilométert tesznek meg egy irányban.
A királylepkék ugyanis az év nagyobbik részét az Egyesült Államok és Kanada középső-keleti részein töltik. Itt él a selyemkórók, amin a hernyók nevelkednek, és itt van számukra kellemes idő az év nagyobb részében. Ősszel azután útra kelnek, és elrepülnek Mexikóba. De nem akárhová. A lepkék túlnyomó többsége egy hatalmas területről – az Egyesült Államok és Kanada keleti-középső vidékeiről – Mexikó Michoacan államnak hegyei közé repül, ahol alig 1500 fán telepednek le. Ez a vidék elég magasan fekszik a telek itt olyan hűvösek, mint a nyarak északon, de szinte sosem fagy – ha mégis, az súlyosan megtizedeli a lepkepopulációt. A lepkék kb 9km/órás sebességgel repülnek, így az út is több hetet vesz igénybe.
A vándorló generációk – minden negyedik – így sokkal hosszabb életűek, mint azok, amelyek „otthon” nőnek fel – és pusztulnak el. Jóval nagyobbak, több tápanyagot képesek felhalmozni, és nyolcszor olyan hosszú életűek mint nyári társaik, hiszen ők repülik végig a távot északról délre, és délről majdnem végig északra is. Ott raknak petéket, ahol már megél a selyemkóró, amin majd a hernyók képesek táplálkozni. Novemberre érkeznek Mexikóba és körülbelül márciusig maradnak.
A pete és a selyemkóró
És pontosan ez az, amit máig nem értenek a tudósok. Számos vándorló faj él a világon – vándormadarak (gólyák, fecskék hóbaglyok stb), nagy emlősök (a gnúk vándorlása az afrikai nemzeti parkok egyik fő látványossága), különböző halak. A közös bennük, hogy a vándorló egyedek mindig a tapasztalt társakat követik. Ha pontosan nem tudjuk, hogyan tájékozódnak – bár sejtjük – azt látjuk, hogyan tanulják meg az előző nemzedéktől az útvonalat, amit majd nekik is be kell járniuk amikor felnőnek. A kis gnúk vonulnak a csapattal, a szárnyaikat próbálgató gólyafiókákat a felnőtt gólyák tanítják repülni és kísérik el első útjukra Afrikába. De a délre húzó lepkéknek csak a dédszülei jártak a mexikói fákon, és azok már rég halottak mire az ő nemzedékük kikel a petékből. Az ötvenes évek óta folynak a kutatások, és sok mindent tudunk már, csak a lényeget nem. Tudjuk, hogy a fogságban született lepkék is képesek a vándorlásra, és – bár kisebb biztonsággal – de jelentős részt eltalálnak Mexikóba. Azt is tudjuk, hogy a vándorló és nem vándorló lepkepopulációk (ilyenek is vannak a világ más részein pl a Karib-térségben) genetikai anyaga megegyezik . (A pompás királylepke volt az egyik első állat, amelynek a teljes genomja elkészült.) Egyetlen gén van, amelyik a vándorló egyedekben aktiválódik, a nem vádtorlókban nem – tehát bizonnyal az felelős a vándorlásért. De hogy ezt hogyan teszi, azt még nem tudjuk. Egyértelmű válasz tehát nincs de elméletek azért vannak.A például nap fontos szerepet játszik a pillangók vándorlásában,. Azt tudjuk, hogy csak nappal utaznak, és feltételezik, hogy a napnak az égen elfoglalt helyzetét alapul vevő cirkadián órájukat használják iránytűként. Mivel a nap pozíciója a nap folyamán változik, a pillangók a saját cirkadián órájuk segítségével kompenzálják a nap pozíciójának változását az égen, hogy a nap bármely szakában megfelelő irányt tartsanak.Különböző tanulmányok kimutatták ezt a viselkedést mind természetes környezetben, mind laboratóriumi körülmények között, azonban még sok kutatásra van szükség , hogy a pontos mechanizmust értsük. Raádásul úgy tűnik a napiránytű mellett mágneses iránytűt is használnak déli vándorlásuk során. Azt is felvetették, hogy a pillangók látásának is köze lehet a tájékozódóképességükhöz. Azt tudjuk, hogy az emberhez képest több színt látnak – szemükben ugyanis nem három, hanem négy receptor van, amelyek közül egy az ultraibolya tartomány érzékelésére szolgál, így olyan színeket is látnak a pillangók, amelyek az emberi szem számára láthatatlanok. (Az összetett szemük elhelyezkedése miatt viszont rosszabb a térlátásuk, kevésé részletgazdag a látásuk, mint a mienk – éjszaka pedig nem is tudnak tájékozódni.)
Ilyennek láthat egyes tárgyakat – élőlényeket egy királylepke.
Fontos a szemük mellett az antennájuk is a tejközódásban – úgy tűnik valamiképpen az antenna szabályozza a cirkadián ciklusukat. Azok a lepkék, amelyeknek eltávolították az antennáját, nem voltak képesek tartani az irányt a többiekkel. Az antennák szerepének további vizsgálata kimutatta, hogy akár egyetlen működő antenna is elegendő a vándorlási repülés során a helyes orientációhoz. Azonban két antenna, amelyek egymással ellentétes jeleket adnak a cirkadián óráiknak, helytelen orientációhoz vezetnek.Azt is lehet tudni, hogy valamiképpen a hőérzékelésnek is van szerepe – azok a lepkék, amelyeket mesterségesen melegben tartottak ősszel is, nem indultak meg délre. Úgy néz ki, az őszi és tavaszi pillangók RNS-e is különbözik. A látásuk azért is fontos, hogy érzékeljék a tájat. Egyes években a pihenőhelyek előre megjósolhatóan és évről évre változatlanul alakulnak ki. Más esetekben a pihenőhelyek átmenetileg új területeken alakulnak ki. A vándorló pillangók pihenőhelyén akár négy, de akár több ezer pillangó is tartózkodhat. Egy újabb hipotézis szerint egy ismeretlen anyaggal kémiailag megjelölnek bizonyos fákat, hogy a következő télen visszatérő generációk könnyebben megtalálják őket. Egy másik elmélet tagadja a tömeges vándorlás létezését, és a lepkék őszi vándorlását az pusztán időjárási viszonyokkal magyarázza:Igaz olyan is van, aki szerint az egész az ember műve – e szerint a lepkék eredetileg egész évben Mexikóban éltek, csak az ottani erdőirtás miatt kerestek egyre északabbra nyaralóhelyeket.
Michoacán államban, úton a pillangók felé.
Ennyi elmélet után lássuk a medvét, akarom mondani lepkét. Az ugye már egyértelműm, hogy ahhoz, hogy tömegével láttuk ezeket a jószágokat meghatározott időben kell meghatározott helyen lennünk. A lepkés nemzeti parkok általában december elejétől fogadnak látogatókat, március végén pedig az utolsó pillangó is elrepül. Ez mondjuk annyiban szerencsés, hogy Mexikóba nem csak a királylepke, hanem az európai turista is telelni jár, így a parkok éppen a turisztikai főszezonban vannak nyitva. Bár több park is van, a legnagyobb, ahová a legtöbb turista megy az El Rosario. 188 kilométerre van Mexikóvárostól – ami azt jelenti, hogy megoldható egy napos kirándulással.Gyakorlatilag eltéveszthetetlen, már hosszú kilométerekkel a park előtt hatalmas táblák hirdetik, hogy merre kell menni a Santuario de la Mariposa Monarca felé.
Sokáig autópályán lehet menni – de ettől még jó három és fél órát kell számolni a 188 kilométerre. Az utolsó kilométerek ugyanis idegölően lassúak – szint méterenként vannak hatalmas fekvőrendőrök a falvak girbegurba utcáin a hegyre menetben. Fekvőrendőrrel ugyan bárhol találkozhatunk Mexikóban, de itt értelmetlenül soknak tűntek – odafent aztán elmagyarázták, hogy miért. Évente kétszer lepkék százezrei vonulnak keresztül ezen a tájon – egyszer délnek, egyszer északnak, és az autók, ha gyorsabban mennének – emlékszünk a lepke csak alig kétszer olyan gyorsan repül, mint ahogy a gyalogos sétál – hatalmas irtást rendeznének közöttük.
Egy fekvő rendőr a sok közül
A parkoló után pedig még elképesztően sokat kell gyalogolni. Előbb egy zegzugos bazárrendszeren keresztül a főkapuhoz, azután pedig folyamatosan felfelé. Onnan már nem leszünk egyedül – kötelező helyi vezetővel menni, de ez legalább benne van a jegy árában. Valójában nem vezet a vezető sehová – egyetlen úton lehet menni, a hülye se tévesztené el, nem is magyaráz különösebben sokat, sőt semmit – egy kedves, idős indián kinézetű néni volt velünk, nem is tettette magát biológusnak. Vagyis leginkább azért vannak a turistákkal, hogy munkájuk legyen – bevonják a helyi közösségeket a turizmus hasznosításába.
Aki nem akar lépcsőzni baromi sokat, az ülhet lóra is – nagyon ajánlgatta nekem is a néni – de – bár a lépcsőzést is baromira rühellem – a lóra üléstől jobban félek, mint amennyire a lépcsőt utálom. Így aztán másztam felfelé a lépcsőkön és a szembejövő gringó nyugdíjasokat kérdezgettem, hogy messze van-e még. Mondták, hogy messze, de menjek, mert megéri – és tényleg megérte.
Egy idő után – jó sok idő után – vége szakadt a lépcsőzésnek és a fák között húzódó ösvényen haladtunk tovább, ekkor már hatalmas fák között. Egyre sűrűbben láttuk a pillangójeleket a fákon, amelyek irányítottak, hogy merre menjünk. (Már, ha a tök egyenes út nem lett volna egyértelmű, és nem lett volna velünk a néni.) Aztán fény derült a néni elsődleges funkciójára is -megláttunk ugyanis egy táblát, ahová annyi volt írva SILENCIO. Ott már turisták is voltak szép számmal, és a mienkhez hasonló nénik, akik árgus szemmel (füllel?) figyelték, hogy tényleg senki ne hangoskodjon – és nem menjen a kordonon túlra.
A kordonon túl ugyanis ott van, amiért jöttünk – és sokkal, de sokkal látványosabb, mint amire az ember számított. A fák hemzsegnek a pillangóktól, ezrével ülnek az ágakon, annyian, hogy a súlyuk lehúzza az ágakat. Fel -felszállnak röpködnek a fák között. (Jó tanács – nem érdemes korán érkezni, a hajnali hideg és harmat idején a lepkék elég passzívak – délutánra, különösen napos időben megélénkülnek, és sokkal látványosabbak.)
Sokan kirepülnek a turisták közé is – rászállnak a kezünkre, vállunkra. Az emberek pedig ámulva, döbbenten nézik a csodát. Gyönyörűek egyenként is – de ilyen mennyiségben elképzelhetetlenül szépek.
És az is igaz, hogy csendben jó maradni. A pillangók ugyan tök süketek – nincs fülük, amivel hallani tudnának – így nem őket védjük, hanem az élményt fokozzuk azzal, ha csendben maradunk. A csendet ugyanis valami furcsa, de cseppet sem kellemetlen zúgás-surrogás tölti be: ilyen az, amikor sok tízezer lepke egyszerre csapkod a szárnyaival. Itt aztán mindenféle filozófikus gondolat csapja meg az embert arról, hogy hogyan is adódnak össze az apróságok valami hatalmassá, ha egyszerre jelennek meg, de túl sok idő nincs filozofálni. El kell indulni visszafelé. Lefelé éppolyan hosszú az túl mint felfelé, de legalább most mi mondhatjuk a gringó nyugdíjasoknak, hogy tartsanak ki, mert megéri. A főkapu – meg az elengedhetetlen bazár – után indulhatunk vissza Mexikóvárosba., vagy például célba vehetjük Michoacán állam fővárosát, Moreliát.
Egyike Mexikó legszebb gyarmati városainak, és – akárcsak a pillangórezervátum – világörökségi helyszín.
