Aranycsinálás, a dolgok Végső Értelmének keresése – a 17. századi alkimisták úrrá akartak lenni a természeten, és ennek érdekében különös, néha hátborzongató kísérleteket folytattak. Olyan természeti jelenségeket akartak megmagyarázni, amelyekre ma már – többek között nekik és kutatásaiknak köszönhetően – tudjuk a válaszokat.
Főként az arany előállításának különböző módjai érdekelték őket, de emellett azt is kutatták, hogyan alakulnak át az anyag egyik matériából a másikba Ennek a kísérletezésnek lett az eredménye ez a gyönyörű kehely, ami most Amszterdamban látható.
Az arany-rubin üveg nagyon divatos volt a 17. században. Akkoriban mindenki azt hitte, aranyból készítette Johann Kunckel, egy teljesen új anyagot hozva létre. Az alkimista nemcsak okos, hanem ravasz is volt, senkinek nem árulta el a rubinfényű anyag készítésének titkát. A kor uralkodói számára sikknek számított ilyen műtárgyat vásárolni, így Kunckel hamarosan nagyon meggazdagodott. A Végső Cél tehát összejött: aranyat állított elő.
Az arany-rubin üveg titka
A német alkimista, feltaláló és üvegkészítő Johann Kunckel 1678-ban találta fel a képletet ehhez a vörös üveghez. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem és Poroszország hercege akkora rajongója lett a misztikusan csillogó, bíbor fényben úszó tárgyaknak, hogy egy privát szigetet ajándékozott Kunckelnek a németországi Potsdam mellett. Aki így titokban dolgozhatott, távol a versenytársak irigy tekintetétől.
Johannes Kunckel. Fotó: Wikipedia Commons
Azt már az ókorban is ismerték, hogy ha az üveghez különböző aranyvegyületeket adunk, az vörös árnyalatokat eredményez. Andreas Libavius német alkimista 1597-ben az Alchemia című munkájában azt írta, oldott arannyal vörös tinktúrát hozott létre, amelyből „vörös kristályt” lehet készíteni. A firenzei Antonio Neri 1612-ben írt értekezésében megjegyezte az üvegről, hogy azt aranyból is lehet készíteni, de sem az ókori szövegek, sem a későbbi kémiával foglalkozó könyvek nem tartalmaztak semmilyen információt sem a receptről, sem magáról a folyamatról.
Az első ember, aki feljegyzett valamiféle módszert a rubinvörös üveg előállítására, az Johann Rudolph Glauber bajor kémikus volt, aki 1659-ben azt írta: az arany feloldható ónvegyület és sósav oldatban, majd lila porként csapódik ki. Ezt Cassius bíborának nevezték el. A port később hozzáadták az üveghez, hogy az ettől vörössé váljon.
Glauber kísérletei soha nem mélyedtek el magának a rubinüvegnek az elkészítésében. Johann Knuckel volt az, aki alkimistaként és üvegkészítőként tovább fejlesztette a receptet és az eljárást. Saját könyvet adott ki az üveggyártásról, miközben gyakorlati kémiát tanított a Wittenbergi Egyetemen.
Kunckel rendkívül sikeres volt, és az általa készített izzó, sötétvörös üvegről sokáig hitték, hogy egy új értékes anyag. A rubinhoz hasonlóan Knuckel arany- rubin üvegéről is azt gondolták, hogy jótékony hatással van az egészségre, különösen a vérbetegségekre hasznos. Munkássága elindította a rubinvörös üveg divatját a 17. század végén.
Áfonya üveg vagy arany- rubin üveg a Wittelsbacher kincstári kamrájából, amely a Müncheni Residenzben található. A fedős üveget Johannes Kunckel készítette / Wikimedia commons
Az alkimisták korában az arany- rubin üvegből készült tárgyakat az európai királyi udvarokban azért is nagyon szerették, mert az anyag tökéletesen illeszkedett az ember alkotta tárgyak, a fikció és a tudomány területein átnyúló érdekességek mindenféle gyűjteményébe.
A rajongó uralkodók közül kiemelkedett a svéd király, akinek 1693-ban sikerült elválasztania a mestert a brnadenburgi választófejedelemtől, és nemesi címet és birtokot adományozott neki. Johann von Löwenstern-Kunckel 1703-ban halt meg, és vele együtt elhalt a rubinüveg-hóbort virágkora is.
A kehely díszítése
Kunckel korai arany rubinvörös üvegdarabjai közül csak mintegy 20 darab ismert, de ennek a kehelynek a formája, stílusa és gravírozása még közülük is kiemelkedik. A serlegen található gravírozás kivételes minőségű. A kerubok vagy puttók szőlőtőkék között játszanak. Gottfried Spiller (1663-1728) metszőmesternek tulajdonítják a gravírozást. A vésnök úgy dolgozta meg az anyagot, hogy az még csak nem is üvegnek tűnik – inkább az ebben az időszakban faragott és szokatlan formára csiszolt kvarcit tárgyakra hasonlít. A hozzáillő tokkal ellátott arany rubin serleg eredeti tulajdonosának kilétét nem ismerjük.
Képek és a történet forrása: Rijksmuseum
