Ahogy cikksorozatunk első részében írtuk – Gdańskba mindenkinek el kell menni, aki meg akarja érteni a 20. századi Közép-Európát. A város új múzeumai ugyanis nem csak kellemes időtöltést kínálnak ,de lehetőséget is arra, hogy elgondolkodjunk saját múltunkon és jelenünkön.
Észak-Lengyelország – számunkra elképesztő ütemű – fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Gdańskban és Gdyniában most meglátogatott négy kiváló múzeum közül tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára a térségben jártunk, még egy sem létezett. A Borostyánmúzeumról már írtunk – a felújított középkori épületben megnyitott múzeum két emeleten mutatja be a térség történelmi gazdagságának forrását. Megismerkedhetünk azzal, hogyan bányásszák ma a borostyánt, hogy hogyan alakult ki, és hogy milyen csodás zárványokat rejt. A következő emeleten pedig végigjárjuk a borostyánékszerek útját, az ókortól egészen a mai ékszercsodákig.
Ha az időrendet követjük, akkor földrajzilag el kell kicsit távolodunk Gdańsk óvárosától. A Lengyel Emigráció Múzeuma Gdynia kikötőjében van. A hév – SKM vonat – mintegy fél óra alatt visz el minket Gdańsk belvárosától Gdynia főpályaudvarára. A pályaudvar – akárcsak a város magja – a harmincas években épült, és arra vár, hogy 2025-ben a világörökség része legyen.
A kikötőbe busszal jutunk ki. A végállomás: a Dworzec Morski, a hajóállomás épülete. Ma már nem innen indulnak a kompok, de az új kikötő is látszik az ablakokból.
Lengyel Emigráció Múzeuma
Ahogy belépünk a kiállítási térbe, a lengyel himnuszt halljuk. És megtudjuk, hogy bizony azt is először Jan Henryk Dąbrowski emigráns lengyel katonái énekelték, akik Észak-Itáliában harcoltak Napóleon seregében. A kiállítás első mondata pedig: „A migráció az emberi történelem természetes velejárója – embercsoportok a világtörténelem kezdete óta vándorolnak, keresnek új hazát.” Gyaníthatóan Magyarországon már ezért az egy mondatért is menesztenék a múzeum összes dolgozóját. A kiállítás ezután elképesztően látványosan mutatja be a szülőföldjüket elhagyó emberek tapasztalatait, félelmeiket, reményeiket, valamint a kivándorlás okait és következményeit. Megismerjük a zsúfolt, szinte élhetetlen gettókat, ahonnan zsidók milliói indultak a tengerentúlra. Hazaküldött levelekből ismerjük meg, hogyan érezték magukat a kivándorlók a hajókon, az első napokban az újvilágban.
Levelek a gőzhajóról és a kikötőből
A pazarul berendezett, kiválóan installált tárolókban egy fiktív család történetén keresztül ismerhetjük meg az ismeretlenbe induló emberek történetét, az általuk megélt társadalmi, kulturális és gazdasági változásokat. Megismerjük, hogyan toborozták a kivándorlókat, hogyan nézett ki egy hajó. Emellett ott lehetünk velük Ellis Islanden a bevándorlási hivatalnál, és a hosszú vasúti utazáson is, amely az ismeretlen földeken keresztül az új otthonukba vitte őket.
A Báthory gőzhajó rekonstrukciója
A gőzös, ami Chicagóba visz
Az új élet Amerikában
Megismerhetjük magukat a kivándorlókat is: a kétkezi munkásokon túl a meg nem értett költőket, a hivatásos forradalmárokat, örök romantikusokat. Szó van azokról is, akiknek menni kellett – akiket Szibériába hurcoltak a szovjet hatóságok. A kiállítás a jelenkorban ér véget. Egy ezüst földgömb alakú installációval kezdődik és zárul, ahol a látogatók meghallgathatják a világ minden tájáról érkező lengyel kivándorlók visszaemlékezéseit, amelyekben elmesélik élményeiket. A múzeum ugyanis sokkal több, mint kiállítótér – aktívan gyűjti a lengyel diaszpóra emlékeit. Komoly oral history archívumot épít azoknak a visszaemlékezéseiből, akik az elmúlt évtizedekben, a rendszerváltás után hagyták el Lengyelországot. Nem akarja asztal alá söpörni a kivándorlás okozta nehézségeket, gondokat, de a sikertörténeteket sem, amelyekkel az elmúlt évtizedekben külföldön élő lengyelek gazdagították a világot.
Mivel a múzeum a gdyniai világörökségi jelölés része, szó van magáról a városról is, ahonnan a két világháború között kelet-európaiak százezrei indultak Amerikába, vagy éppen a mandatárius Palesztinába.
Második Világháború Múzeuma
A következő múzeumért már visszatérünk Gdańskba, időben pedig – Gdyniához képest – csak alig néhány évet lépünk előre: a második világháborúig. Gdańskban – ahonnan a háború indult – építették meg a második világháború kitörésének nyolcvanadik évfordulójára a világ legnagyobb második világháborús múzeumát. Ez nem nagyotmondás. A múzeum tényleg elképesztő méretű, és láthatóan nem sajnálták a pénzt semmire. A múzeum szíve a több mint ötezer négyzetméteres állandó kiállítás. Ez 14 méterrel a föld alatt található. A felsőbb szinteken itt is dokumentációs központ, mozi és sok minden egyéb van. Láthatóan nem takarékoskodtak sem a térrel, sem a pénzzel. De ami ennél sokkal fontosabb: a kreativitással sem. A múzeum ugyanis tud újat mondani arról a történelmi időszakról, amiről azt hittük, már mindent tudunk.
Impozáns, modern épület a tengerparton
A fő kiállítás három narratív blokkból áll: „A háborúhoz vezető út”, „A háború borzalma” és „A háború hosszú árnyéka”. Amiért érdekes az egész, hogy – bár alapvetően Lengyelországból indul ki – az egész háborút bemutatja, de elszakad a sémáktól, nem időrendben követik egymást az események, és nem is a harcokra teszi a hangsúlyt. Hanem a háború emberi oldalára. A kiállítás 18 tematikus részre van felosztva, ezek pedig kisebb termekre tagolódnak, amelyeket konkrét eseményeknek vagy témáknak szenteltek. A kiállítás közel háromezer kiállítási tárgyat tartalmaz, de nem ez a lényeg, hanem az ahogyan ezeket installálják. Amúzeum minden érzékünkre hat: vannak benne filmek és zenék, fényképek, berendezett enteriőrök.
A mindennapi nácizmus
Ami a magyar látogatónak elsőre szemet szúr – és végig is vonul a kiállításon – hogy a múzeum koncepciójában a két totalitárius rendszer, a német fasizmus és a szovjet kommunizmus párhuzamosan, egymás kiegészítőiként jelennek meg. A kiállítás fő üzenete, hogy a demokráciák nem voltak képesek megállítani ennek a két gyilkos revansista rendszernek a terjedését. Párhuzamosan mutatja be a nácizmus és a kommunizmus valós és képzeletbeli ellenségek – egész társadalmi csoportok, nemzetek, fajok – megsemmisítésére irányuló törekvését. A tárgyakból és szövegekből egyértelműen látszik, hogy totalitárius rendszerek együttműködtek egymással, és nemcsak akkor, amikor ideológiailag közel álltak egymáshoz, mint például az olasz és német szélsőjobb, hanem akkor is, amikor kölcsönös ellenségeskedést hirdettek, de mégis közösen osztották fel Közép-Európát a Molotov–Ribbentrop-paktummal. A kiállítás első blokkja a Lengyelország elleni 1939. szeptemberi német, illetve szovjet agresszió átfogó bemutatásával zárul.
Sztálin…
…és Mussolini kultusza egymás mellett.
A fő kiállítás „A háború borzalmai” című részlegének meghatározó témája az egyszerű emberek sorsa. A háború bemutatása a katonák, hadifoglyok, táborlakók, kényszermunkások, valamint a nők, gyermekek és férfi civilek sorsán keresztül a legáltalánosabb és legérthetőbb üzenetet közvetíti a látogatók számára, nemzetiségtől függetlenül. Itt is azzal szembesülünk, hogy egymás mellett látjuk a német, szovjet, japán megszállást. Látjuk, hogyan szenvedtek a meghódítottak. És azt is, hogy hogyan működtek együtt a kollaboránsok – kik a nácikkal, kik a kommunistákkal.
A szovjet-német határ 1930 és 41 között – Lengyelország közepén
Döbbenetes felvételeken látjuk, hogyan lőtték tömegsírba a lengyeleket Katynban. És azt is, hogy hogyan dolgoztak az SS megsemmisítő egységei a meghódított területeken. A két legnagyobb gettóban, Varsóban és Łódźban élő zsidók életét is bemutatják. A szörnyű bűntett egyéni dimenziója is hangsúlyt kap – mind az egyes áldozatok sorsán, mind az elkövetők profilján keresztül. Közben külön blokkban látjuk a hátország életét. Hogy mindeközben hogyan nélkülözött, aggódott, és milyen zenét hallgatott Berlin, Moszkva és London. És látjuk azt is, hogyan működött az ellenállás Lengyelországban és Franciaországban is.
Meghallgathatjuk a Lily Marlene-t és a Katyusát is…
Az utolsó blokk pedig már elvezet, ha nem is a mába, de a bipoláris világrend világába, ahol a győztesek felosztották a világot, és Lengyelország – ahogy Magyarország is – ismét csak megszállás alá került. Végigjárni a múzeumot legalább három óra, de inkább több. Így nem is ajánlom, hogy egy napra tegyük az utolsó múzeumunkkal, bár alig néhány megállónyira vannak egymástól. És annak története ott kezdődik, ahol ez véget ér: a kettéosztott világban.
Európai Szolidaritás Központ
Egy rekonstruált varsói utcán lépünk be a kiállítása – ezt látjuk 1939-ben
…és romokban 1945-ben.
A hely maga is történelmi: a bejáratra ma is ki van írva, hogy Gdański Hajógyár. Igen, az a bizonyos kettes kapu az, amit egykor olyan sokat láttunk a híradóban, csak Lenin neve nincs már rajta. A múzeum azért volt igazán különös számunkra, mert a történet, amit elmesél – a kelet-európai rendszerváltás története – nekünk gyerekkorunk, gyermekeinknek viszont, akik velünk voltak, és lelkesen érdeklődtek minden iránt, történelem. Oyan, mint nekünk a második világháború volt, a mi szüleink gyermekkora. Ez a múzeum is ultramodern: a hajógyár egykori raktárépületét alakították át kiváló ízléssel, emellett hatalmas. Két teljes emeletet foglal el. Két és fél óra legalább kell rá, ha végig is akarjuk nézni – és miért ne akarnánk, hiszen a történet, amit elmesél, végtelenül izgalmas.
Ez lett a hajógyár épületéből mára
Az 1970-es sztrájkokkal kezdődik – és bemutatja, milyen is volt az élet a hetvenes években a vasfüggöny csúnyábbik oldalán. Van benne berendezett kihallgatószoba, átlagos lakótelepi lakás, amiben végtelenítve megy egy hetvenes évekbeli híradó Edward Gierek elvtárssal a főszerepben. A kiállításon látható egy golyó által átlőtt kabát, amely Ludwik Piernickié, a gdyniai hajógyár 20 éves vízvezeték-szerelőjéé volt, aki az 1970. decemberi mészárlás egyik áldozata volt. A kabát szimbólummá, valóságos ereklyévé vált. Külön terem szól azokról az értelmiségiekről, akik segítették, szervezték a munkások mozgalmát – itt a főszerepben Jacek Kuroń íróasztala áll. Nem sokkal odébb az egyház szerepét mutatják be – ott látható egy hófehér Fiat Campagnola terepjáró, a híres Pápamobil, amin II. János Pál pápa először hazalátogatott.
A hajógyár daruja
Egy kihallgatószoba
A Pápamobil
Közben meg kell magyarázni a mai kamaszoknak, hogy miközben a lengyelek ellenálltak, mi miért lapítottunk. Meg hogy miért magyarázzuk mi, hogy mi döntöttük le a berlini falat, amikor a lengyelek már két évtizeddel azelőtt sztrájkoltak.
A Szolidaritás eredeti követelései 1980-ból
…és az eredeti plakátok.
Az emeleten azután sok mindenre ott a válasz: végikövethetjük a lazább, nyugatosabb hetvenes évekbeli Lengyelországot, majd a Szolidaritás születését. Tízmillió lengyel csatlakozott a Szolidaritás Független Önkormányzati Szakszervezethez, amikor az 1980. augusztusi megállapodások értelmében létrejött ez az egyetlen szabad társadalmi tömegszervezet a kommunista blokkban. (Feljön a kérdés, mi is volt akkor itthon szakszervezeti fronton: „SZOT üdülő, meg sör és virsli május elsején” a válasz.) Azután jön a szükségállapotot bemutató terem rabszállítóval, és rendőrpajzsokkal.
A rabomobil
Azután eljutunk a kerekasztalig, és az első félszabad válasziratokig. A végén pedig meglátjuk, hogyan omlott össze a magát szocialistának nevező világrendszer.
A kerekasztal
Nekünk, felnőtteknek emlékezés volt ez arra a korra, amikor még reménykedtünk a jövőben. A gyerekeknek pedig olyan volt, mint egy turbó törióra. Így aztán minden korosztálynak melegen ajánlom ezt a múzeumot.
