A címet nem mi találtuk ki – ez Gdańsk hivatalos világörökségi jelölésének címe – de miután egy hétvégét töltöttünk a városban, azt kell mondanom, én sem tudnék jobbat kitalálni. Gdańskba mindenkinek el kell menni, aki meg akarja érteni a 20. századi Közép-Európát.
Jó tíz évvel ezelőtt jártunk utoljára Gdańskban. Ekkor még a gyermekeink kicsik voltak, és bizton állíthatom, hogy Észak-Lengyelország kiváló hely kisgyermekes családoknak is. A gyerekek kiválóan elvannak a húsz fokos tengerben, élvezik a kalózhajózást a Hel-félszigetre, tetszik nekik a színes óváros, és imádják az óriáskereket. A lengyel konyha pedig elég gyerekbarát – sok benne a hús és a krumpli, ami minden gyereknek bejön a világon.
A kalózhajó…
…a főtér…
…és a tengerpart házai az óriáskerékből 2015 nyarán.
Most viszont érdeklődő tizenévesekkel tértünk vissza Gdańskba, akiket – velünk együtt – az újonnan megnyitott múzeumok vonzottak a városba, amelyekből azok is megismerhetik a huszadik század történetének sajátos közép-európai olvasatát, akik nem élték át az elmúlt évtizedeket. De még mielőtt elmegyünk ezekbe a múzeumokba, nézzük mit kínál maga a város. Gdańsk – németesen Danzig, régi, ma már egyáltalán nem használatos magyar nevén Dancka – ma közel félmilliós kikötőváros, de ami a turistát is érdekelheti – a Westerplattén kívül -, az gyalog bőven bejárható.
A helyreállított főtér…
…a város szimbólumának számító Neptun kúttal.
A környék már az ókorban lakott volt – a balti és szláv népek ősei laktak itt emberemlékezet óta. A világ pedig sokáig csak mint a titokzatos borostyán lelőhelyét ismerte a Balti-tenger partját.
Az első ismert lakók bálványai a múzeum kertjében.
Aki erről, és persze magáról a titokzatos, gyönyörű borostyánról akar többet tudni, az is jó helyen jár. Egész múzeumot szenteltek a borostyánnak a belváros szélén, egy egykori malomépületben. A múzeum belülről ultramodern, és elképesztően látványos.
Különféle zárványok…
És borostyán dísztárgyak a múzeumból.
És ha már borostyán – a múzeumtól alig egy sarokra található a Szent Brigitta templom. Maga a templom nem különösebben érdekes – 1973-ban épült újjá a második világháborús pusztítás után. A múlt század végén viszont, mivel papja a Szolidaritás egyik kiemelkedő szervezője volt, fontos zarándokhellyé vált. Ekkor kezdték a lengyel áldozatok emlékére felépíteni a borostyán oltárt, amely mára egészen elképesztő látványossággá vált. Itt van egy helyen a legtöbb borostyánkő, mivel a cárok híres borostyánszobája a háború alatt szőrén szálán eltűnt.
A várost először 997-ben említik Gyddannyzc néven, amikor a prágai Szent Adalbert püspök megkeresztelte az itt élő szlávokat. Eredeti lakói tehát szlávok, leginkább a mai kasubok ősei, akik egy meglehetősen szerény halászközösséget alkottak itt. Épült egy kisebb királyi erősség is. A nagyobb változás akkor kezdődött, amikor 1224/25-ben az első lübecki kereskedők megérkeztek. Ők kezdték el kiépíteni azokat a kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek a várost a középkorban és az újkorban naggyá tették. (A nagyot itt relatíve, díszítő jelzőként tessék érteni – a lakosság száma a 14. században nem haladta meg a 300-at.) A város történetének ezt a korszakát az egyik helyreállított városkapuban felállított múzeumból ismerhetjük meg. Nem sok maradt belőle, de kiváló audiovizuális segédletek segítik a megértést.
A teuton lovagok 1308-ban foglalták el a helyet, lemészárolva a korábbi lakókat. A város 1358-ban csatlakozott a Hanza-városok szövetségéhez – és ezzel megindult a város hosszú aranykora.1454-től a város hivatalosan is hűséget esküdött a lengyel királynak, 1457-től a lengyel korona uralma alatt teljes belső autonómiát kapott. Az, hogy egyszerre integrálódtak az egész északot behálózó kereskedelmi szövetségbe és Európa legnagyobb területű országába, a Lengyel Királyságba, kivételes lehetőséget biztosított a városnak. Kikötőjén keresztül jutott el a lengyel gabona Északra, és az északi városok termékei a lengyel piacokra. Erről a korszakról mesél az egykori városháza épülete.
A ház – akárcsak az egész óváros – szinte teljesen elpusztult a második világháború alatt, de a háború után az eredetivel egyező formában építették újjá. Kivéve a tanácsterem díszes kapuzatát és fali díszeit – ezeket ugyanis még a háború elején biztos helyre menekítették, így túlélték a bombázásokat.
Újjáépült a Szűz Márai templom is – igaz, belülről most a fehér falak jelzik a pusztítást.
A várost jelentős részt német polgárok lakták, de hűségük a lengyel koronához megkérőjelezhetetlen volt, hiszen jólétüket is jelentős részt annak köszönhették, hogy betagozódtak a lengyel-litván államba. Amikor a 18. század végén végül porosz uralom alá kerültek, tiltakozásul le is mondott a szenátus. A városi elit életét két gyönyörűen felújított ház, az Uphagen és az Arktus ház mutatja be – mindkettő alig pár lépésre van a régi városházától.
Az Uphagen ház homlokzata – és belső díszei
Danzig 1918-ig volt a Német Birodalom része. A vesztes világháború után a várost nagyon szerette volna megszerezni az újjászülető lengyel állam. A Népszövetség azonban, mivel a lakosság túlnyomó része német volt, úgy ítélte, hogy Danzig legyen inkább független városállam, népszövetségi felügyelet alatt. A városban hamar népszerű lett a náci párt – a maradék lengyel lakosságot pedig egyre erősebb elnyomó intézkedések sújtották. A lengyel kormány így egy szomszédos kis halászfalu – Gdynia – fejlesztését tűzte ki célul. Itt született meg a független Lengyelország saját kikötővárosa a két világháború között. Tíz év alatt a falu lakossága százszorosára nőtt – és nagyjából egységes, a korban modernnek számító épületek nőttek ki a földből. Mára nem érezzük ezeket sem igazán szépnek, sem igazán különlegesnek. A lengyelek mégis Gdynia modernista városmagját jelölik a világörökségi listára 2025-ben.
Azt mondják, azért különleges, mert – bár egységes stílusban és egy időben épült, nem egy állami vagy magáncég koncepciója érvényesült, hanem megmaradt a helyi kasub közösség tulajdonjoga, és ők is részt vettek az ingatlanfejlesztésben. Így a város sokkal inkább volt közösségi projekt, mint a többi, hasonló korban épült modernista mintaváros.
A háború vége után Danzigban 120 ezer német és 15 ezer lengyel maradt. A város gyakorlatilag totálisan elpusztult a harcokban és bombázásokban. Ami megmaradt, a kivonuló németek rombolták le. 1946-ra azután az utolsó németeket is kitelepítették: a lakosság kicserélődött, a németek helyére a szovjet megszállás alá került területekről kitelepített lengyelek kerültek. Gdańsk és Gdynia pedig a szocialista nagyipar zászlóshajója, illetve zászlós hajógyára lett. Innen indult 1970-ben a sztrájkmozgalom és itt született 1980-ban a Szolidaritás, a keleti blokk első független szakszervezete.
Még látszik a szocialista nagyipar maradványa
A város – illetve a három várost, Gdańskot, Gdyniát és Sopotot összefogó régió – ugyan továbbra is fontos ipari központ, de mára jelentős részt turizmusból él. Nyáron itt a tenger ugyan hideg, de azért élvezetes, télen pedig igazi kulturális központként működik a három város. A belváros teli van jobbnál jobb éttermekkel, kávézókkal, night clubokkal és minden egyébbel, amire a turista vágyhat. A jobb – helyi konyhát kínáló – éttermek előtt még egy átlagos decemberi hétköznapon is sorba állnak a turisták, hogy bejussanak, holott az árak európai mértékkel sem alacsonyak.
A híres zurek jól esik egy hideg estén.
A kulturális pezsgéshez pedig sokban járul hozzá az a három múzeum, amit az elmúlt évtizedben nyitottak meg, és amelyeket a következő részben mutatunk be részletesen.
