Itt a boszorkányokról és a kísértetekről szóló mesék időszaka, bár manapság a boszorkányok egész évben a popkultúra részévé váltak. Egyedül a Harry Potter – egy több milliárd fontos franchise – amely milliókkal szerettette meg a kis varázslófiút és társait. Sabrina, a tinédzser boszorkány egy másik példa – akár a képregényre, akár az 1990-es évekbeli televíziós sorozatra, akár a sötétebb Netflix változatra gondolunk – ez is egy olyan történet, amelynek középpontjában egy ősrégi koncepció áll.
Deanna Petherbridge művészettörténész szerint, valószínűleg nincs olyan társadalom az egész világon, amely történelmének egy szakaszában ne hitt volna a boszorkányok hatalmában. Olyan különleges lényekben, amelyek rosszindulatú, pusztító, mágikus erejét alkalmanként felhasználhatjuk gyógyító céllal.
Bár a boszorkányságról szóló narratíva évszázadokon át változott Európában, egy dolog következetes maradt, az pedig a nőkhöz fűződő kapcsolat. Akár a Bibliát, akár Shakespeare valamelyik drámáját nézzük, a boszorkányokat gyakran csúnya és aljas lényeknek mutatják be. A művészetben és a különböző történetekben nagyrészt nőként szerepelnek, de vannak olyan esetek is, amikor férfiak és gyerekek boszorkányként kerülnek bíróság elé és végzik ki őket. A boszorkányok sokszor tömeges pánikot okoztak, a félelem és az érdeklődés kombinációja termékeny talajt teremtett a művészek számára.
„Még a görög-római világban is sokszor szolgáltattak témát, ha az edények díszítéseit, freskókat és egyes szobrokat nézünk” – mondja Deanna.
Az emberek boszorkányságról alkotott elképzeléseinek formálásában nagy szerepet játszott a grafika. A Gutenberg nyomda feltalálása pedig azt jelentette, hogy a róluk szóló szövegek könnyebben elterjedtek. Az olyan könyvek, mint a De Lamiis et Pythonicis Mulieribus („Boszorkányokról és jósnőkről”) 1489-ben és a Malleus Maleficarum 1487-ből, lehetővé tették, hogy széles körben megismertessék az emberekkel, hogyan néznek ki és hogyan ártanak a boszorkányok.

Egy kecskén hátrafelé lovagló boszorkány négy puttóval, akik alkimista edényt cipelnek. Albrecht Dürer metszete. 1500
Albrecht Dürer volt az egyik művész, aki ihletet merített ezekből a szövegekből és felhasználta munkáiban. 1500-ban készített metszete egy kecskén lovagló boszorkányról – a Sátán szimbólumáról – az egyik leghíresebb alkotása ebben a témában. Abban az időben nagyon magával ragadta az emberek képzeletét és hatással volt a későbbi korok boszorkány ábrázolásaira.
„Bizonyos értelemben Dürer és fő tanítványa, Hans Baldung Grien találta ki a jellegzetes külsejüket” – mondja Deanna. „Az ikonográfiát a művészek felerősítik, de valójában a szövegekből származik maga az inspiráció.”

Salvator Rosa: A boszorkányok varázslatai
Ahogy a tizenhatodik században elterjedtek a boszorkányperek, a boszorkánysággal kapcsolatos félelmek komolyabb fordulatot vettek, ami a művészetben is megjelent. A témával foglalkozó legjelentősebb festmények közül az egyik a Boszorkányok varázslatai (1646), Salvator Rosa műve a National Gallery gyűjteményében.

Dronma: Helen Duncan
Helen Duncan volt az egyik utolsó ember, akit 1944-ben elítéltek boszorkányságért az Egyesült Királyságban. Hamisan médiumnak vallotta magát, és az 1735-ös törvény értelmében kilenc hónap börtönbüntetésre ítélték. A Stirling Smith Művészeti Galériában és Múzeumban jelenleg egy bronz mellszobor látható, amely az őt ábrázolja.

Frans Francken II: Boszorkányszombat
A Boszorkányszombat, Frans Francken II. flamand művész alkotása, szinte komikus módon emeli ki a boszorkányok laza erkölcseit. A kép a boszorkányok szexualitását mutatja be, néhány nőt részben meztelenül, elég szuggesztív testhelyzetben. A kis szörnyetegek és a kéményen felröpülő puttók rontják a téma komolyságát.

Jan van de Velde II: A varázslónő
Jan van de Velde II. egy másik, ebben az időszakban készült nyomtatványában a démonok és a káosz jelenik meg. Meg a pipázás. A boszorkányokat akkor összefüggésbe hozták az egyik társadalmi rosszal, a dohányzással.
A felvilágosodás korában a boszorkányság esetében is az történet, ami az élet többi területén: ahogy a társadalom az ésszel megalapozható tudományok felé mozdult el, a babonás hiedelmek hanyatlásnak indultak. Ezt tükrözi a boszorkányok művészeti ábrázolása, és példaként vehetjük Francisco Goya „Los Caprichos” sorozatát, amely több boszorkányképet is tartalmaz.

Goya: Volaverunt (Repültek)
„Goya itt szimbólumként használja a boszorkányt – a korrupció metaforája lesz” – mondja Deanna. „A spanyol művész teljesen megszállottja volt a boszorkányoknak, de olyan ember is volt, aki kapcsolatba került az értelmiségekkel, felvilágosult tudósokkal, de őt is, még mindig lenyűgözte a múlt, amelyet nem sikerült teljesen racionálisan szemlélniük.”

Henry Fuseli: Macbeth, Banquo és a boszorkányok
Nagy-Britanniában nagyjából ugyanebben az időben a svájci születésű festő, Henry Fuseli hasonló témákat festett, köztük tündéreket és boszorkányokat, de az inspirációja kissé eltérő volt. Mint sok művész ebben az időszakban, Fuseli is a történetekből és a mitológiából merített ihletet. Divat volt a Shakespeare-jelenetek festése is, és Shakespeare számos művében megjelennek a boszorkányok.
Bár a boszorkányságról szóló narratíva évszázadokon át változott Európában, egy dologban következetes maradt, és az a nőkhöz fűződő kapcsolat. A témát a nők szépségének, szexualitásának és erkölcsének kommentálására használták.

John William Waterhouse: A varázskör
John William Waterhouse, A varázskör című festményén egy boszorkányt látunk a füstölgő üst mellett állni. Az előző példákkal ellentétben teljesen felöltözött, fiatalos és kifejezetten csinos. Egy pálcát tart a kezében, miközben védőkört rajzol maga köré. A kör belsejében gyönyörű virágok, kívül pedig békák és hollók – mindkettő a boszorkánysággal kapcsolatba hozható állat. A 19. századra a nők sok helyen olyan boszorkányok lettek, akik varázslatos csáberejük segítségével ejtik csapdába a férfiak szívét és elméjét.
Borítókép: Decamps, Alexandre-Gabriel: Macbeth boszorkányai
Forrás (képek és szöveg): Art UK