A Stocklet villa a világörökségek Szent Grálja – mindenki tudja, hogy létezik, de senki sem látta. Nem is láthatta – az egyetlen olyan világörökségi helyszín Európában, amely egyetlen látogatót sem enged falai közé.
Furcsa, sőt szinte hihetetlen, hogy Európában van egyáltalán olyan világörökségi helyszín, ahová nem lehet eljutni. Pedig nincs benne semmi különös, nem kell érte hegyet mászni vagy viharos tengerre szállni, ott van egy nagyvárosban egy sarokra egy metrómegállótól. Mégsincs olyan élő turista, aki járt volna benne. A közelében persze igen, láttuk a kertet meg csináltunk képeket, amíg el nem zavart a kertész. A Stocklet házról van szó. A házat 1904 és 1911 között építették Adolphe Stocklet belga bankár megrendelésére. Brüsszel ekkor amúgy is a szecesszió lázában égett – Stocklet pedig kifinomult ízlésű és a modern művészet iránt elkötelezett pénzember hírében állott. A villa építésére és díszítésére így bőven volt pénz. Az Avenue de Trevueren 279-281 telke, ahol a villa áll már akkor is a város egyik elegáns, úri negyede volt. Az épület pedig igazi villa suburbana lett – amolyan vidéki ház, városi környezetben, magas kerítések között. A kerítés mögül nem sok látszik Josef Hoffmann művéből – a ház kívülről egyszerű geometrikus formákat mutat. Külső borítása is egyszerű – de elegáns – szürke márvány, amelyen díszítést csak Frantz Metzner meztelen férfialakokat formázó szobrai kínálnak a tornyon. Száz évvel ezelőtt már ezzel is jelezte, hogy itt maga a modernitás öltött testet. Hoffmann az egyik alapítója volt a Wiener Werkstatte-nek – a szecesszió szellemi központjának számító Bécsi Műhelynek, és célja a Gesamtkunst – az összművészet – megalkotása volt, így az egész épület kívül-belül egységes elveket követ. Belülről viszont az épület geometrikus formáit a belső díszítés dús burjánzása oldja fel, amelyet szintén bécsi művészek alkottak: Carl-Otto Czeschka, Eduard Josef Wimmer-Wisgrill, és Ludwig Heinrich Jungnickel, no meg – itt a lényeg – Gustav Klimt. Akik látták a villa belső tereit, azok csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni a festményekről, mozaikokról, textilekről, bútorokról. Az élmény csúcspontja az ebédlő, amelynek falait Gustav Klimt monumentális mozaikjai díszítik. A két hatalmas műalkotás egyiptomi bizánci és japán hatásokat idéz meg, arany alapon burjánzó fák, tekergő indák, a művész jellegzetes nőalakjai váltakoznak, sőt még egy macska is megjelenik. Ez egyike Klimt fő műveinek. A bécsi művész csak a skicceket készítette el és a színeket határozta meg, magát a mozaikot már helyi mesterek vitték fel a falakra. Az ebédlő igazi reprezentatív helyszínnek épült – a Stockletek hatalmas estélyeket adtak itt, és megfordult akkor a villában az európai szellemi-kulturális élet krémje. A dúsgazdag család jó kapcsolatai azt is biztosították, hogy a villa a két világháborút is sértetlenül vészelje át. Megmaradt a ház belső berendezése, sőt az a sok műtárgy is, amelyet Adolphe Stocklet vásárolt.
A Klimt mozaik és a frízek részletei
Az ebédlő
A megrendelő Adolphe Stocklet 1949-ben halt meg, a villát pedig menye Annie Stocklet örökölte. Az ő 2002-es halála után pedig az ő négy lánya. Innen kezdődik a ház történetének meglehetősen dicstelen korszaka. A ház – érthető okokból – 1976 óta műemléki védelem alatt állt. Az örökösök azonban egy brazil sorozatban illően gyűlölték egymást, folyamatosan pereskedtek, és semmiiben nem tudtak megegyezni a villával kapcsolatban – csak abban, hogy az államnak nem akarják eladni vagy átadni. Hárman aztán kitalálták, hogy a berendezés értékesebb darabjait egyenként értékesítik – meg is kezdték a kiárusítást, Duccio di Buoninsegna középkori sienai festő egy munkáját végül el is adták a New York-i Metropolitan Museumnak 56 millió dollárért. A Klimt-mozaikért ennél is sokkal többet reméltek. A belga kormány azonban közbelépett – 2006-ban a berendezést is védelem alá helyezte, így annak eladásához vagy akár elmozdításához is állami engedély kellene. Az állam és az örökösök közti kapcsolat ettől csak rosszabb lett. Amellett, hogy tovább pereskedtek egymással, egyben továbbra is összefogtak – a villába márpedig senkit nem engednek be. 2008-ban a belga kormány szintet lépett – világörökségi címre jelölte az épületet. Amit 2009-ben, mint az Art Deco és a szecesszió kiemelkedő alkotása gond nélkül meg is kapott. Ettől azonban nem változott semmi, bár 2011-re a tulajdonosok az állam ellen indított pert is elvesztették. A világörökségeket gyűjtő turisták rendszeresen lestek be a kerítés rácsain, hogy egy-egy, amúgy teljesen érdektelen képet készítsenek az épület hátsó részéről. Néha láttak ott embereket is mozogni – láthatóan a kertet is gondozzák, és van, aki rendben tartsa a házat is. Csak éppen a tulajdonosok hallani sem akarnak arról, hogy az emberiség közös örökségét az emberiségnek a rajtuk kívül eső része is lássa.
A szalon egykor
Ami ma látható a villából
Brüsszel régió kormányának mostanra végleg elege lett a packázásból. Törvényt kezdeményeztek, amelyben a tulajdonosoknak előírják, hogy minden évben legalább tizenöt napig kötelező a nagyközönség előtt megnyitni az épületet, amelyet a régió parlamentjének többsége támogatott is. Ans Persoons a régió örökségügyi államtitkára jelezte, hogy ennek ellenére megegyezésre törekednek a tulajdonosokkal, de ha nem lesz záros határidőn belül konszenzus, akkor hatósági eszközökkel kényszerítik ki a nyitva tartást. A család ügyvédje szerint ezzel “megengedhetetlen arrogáns hangnemet ütött meg”. És – természetesen – ismét perrel fenyegetett az állam ellen. A családi cég köszöni az államtól kapott pénzt, de állítja, éppen az ő erőfeszítéseiket akadályoznák ha megnyitnák a házat, mert ők azt csak meg akarják őrizni. Meglepő koalíció áll ki a tulajdonosok mellett: a francia liberálisok, a flamand konzervatívok és a szélsőjobb. Mindegyikük szerint az állam túlterjeszkedik magán – és sérülnek a tulajdonosi jogok. A kormány viszont arra hivatkozik, hogy az emberiségnek is vannak jogai – és a tulajdonosoknak is vannak kötelességei. Megegyezés tehát nem várható, az viszont igen, hogy előbb-utóbb be lehet majd valahogy jutni. Addig is megtekinthető egy 3D-s modell az épületről – a belső terekkel együtt – a brüsszeli szépművészeti múzeumban. A családnak persze ez se tetszik. Azt szeretnék, ha a nagyközönség másolatban se látná a villát, mert ahhoz is csak nekik van joguk, hiszen ők a jogtulajdonosok, így az is jogszerűtlenül járt el, aki a rekonstrukció alapját képező felvételeket készítette. Az állam ezzel szemben azzal érvel, hogy a képmáshoz tartozó jogok régen lejártak, és ami a villában van, az közkincs.
