Kevés országnak van olyan rossz híre, mint Ruandának. Akárkinek említettem, csak a népirtás jutott az eszébe róla – bár azt már szinte senki nem tudta volna megmondani, hogy a hutuk ölték a tuszikat, vagy fordítva. Arról pedig, hogy mi törtért azóta senki nem hallott. De ha ott népet irtottak, akkor biztos nem valami jó hely… de, az.
Ruanda neve – legalább is addig, míg él valaki a kilencvenes évek nemzedékéből – örök időkre összefonódott a népirtással. 1994 tavaszának három borzalmas hónapja mélyen beleégett a világ emlékezetébe. A második világháború után első ízben történt meg, hogy egy teljes népet el akartak pusztítani – ráadásul brutálisan egyszerű, középkori eszközökkel: botokkal, macsetékkel. Végül mintegy 800 ezer embert sikerült megölni – jórészt tuszikat, de olyan hutukat is, akik nem akartak részt venni a vérengzésben. (Hogy kik ők, azt a sorozat következő részében részletesebben is elmeséljük.) Szomszédok mészároltak le szomszédokat, olyanok fordultak egymás ellen, akik pár hónappal azelőtt még békésen dolgoztak, szórakoztak együtt.
A Népirtás Emlékhely Kigaliban
A nemzetközi közösség csak értetlenül állt, és nem tett semmit. Aztán valahogy vége lett. (Hogy hogyan, azt már azok sem nagyon tudnák megmondani, akik emlékeznek magára a népirtásra – a gyilkosságok leszorultak a címlapokról, amikor meg vége lett, már senki sem törődött az országgal.) Azóta pedig csak nagy ritkán egy-egy kis színes erejéig jelenik meg Ruanda a nyugati sajtóban. Így azután bőven lehet olyan elképzelésünk, hogy Ruanda valami veszélyes, feszült és persze rémesen pocsék hely – ahol macsetékkel felfegyverzett bandák randalíroznak máig az utcákon, és csak katasztrófaturistának érdemes odamenni, hogy géppuskás dzsipeket és szegénységet fotózzanak. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ruanda ugyanis az elmúlt harminc évben nemzetet épített, és megteremtette a térség legélhetőbb, az ott lakóknak és a turistáknak egyaránt legkellemesebb országát. Ezt mindenki megtapasztalhatja, aki hajlandó elengedni előfeltevéseit, és elmegy Ruandába.
Kigali belvárosa – nem veszélyes hely
Kezdjük azzal, ami azonnal szemet szúr – a tisztasággal. Nem lehet nem észrevenni az első pillanattól kezdve, amit Kigaliban tölt a turista, hogy Ruanda sok fokozattal tisztább, mint gyakorlatilag bármely más, térségbeli ország. Az utcákon nem fúj szemetet a szél, az utak oldalán nincsenek eldobált nejlonzacskók, helyette szépen nyírt sövények, gondozott parkok váltják egymást. Az emberek pedig, ha nem is a legutóbbi divat szerint öltöznek mindannyian, de kivétel nélkül patyolattiszta, frissen mosott ruhákban járnak az utcákon.
Vége az iskolának…
…és úton a piac felé.
Ennek csak az egyik oka, hogy – egyik első országként a világban – Ruandában teljesen betiltották az egyszer használatos műanyag zacskók használatát. Mindent környezetbarát papírzacskóban adnak – és ez meg is látszik a környezeten. A másik ok a társadalmi összetartás. Az Umuganda – jelentése körülbelül: összetartás – napok részét képezték a hagyományos ruandai társadalomnak is. De a gyarmatosítás előtt ez inkább afféle robot volt, amit később a gyarmati hatóságok is megköveteltek. A népirtás utáni nemzetépítés során 2009-ben vezették be ismét országosan kötelezően az Umugandát. Minden hónap utolsó szombatján reggel 7 és 11 között az egész ország közösségi munkát végez. Ilyenkor zárva tartanak a boltok, áll a tömegközlekedés, de még a múzeumok is bezárnak. Aki él és mozog – az elnöktől a helyben éppen nyaraló turistákig – kivonul, és szemetet szed, csinosítja lakóközösségét, terepet rendez. Aki lóg, azt a rendőrség keményen bünteti. A tevékenységet a kiválasztott bizottságok irányítása alatt végzik, amelyek felelősek az elvégzett munka szervezéséért, felügyeletéért, értékeléséért és jelentéséért, valamint az emberek motiválásáért, hogy fenntartsák a szellemiséget. Jelenleg a ruandaiak 80%-a vesz részt a havi rendszerességgel végzett közösségi munkában, és így olyan sikeres projektek jöttek létre, mint iskolák, egészségügyi központok és vízerőművek építése, valamint vizes élőhelyek rehabilitációja és nagy termőképességű mezőgazdasági parcellák létrehozása. 2007 óta az Umuganda hozzájárulása az ország fejlődéséhez több mint 60 millió dollárra becsülhető.
Folyik a falugyűlés
De az Umuganda jóval több is ennél – aki az országban utazik hétköznap délutánonként lépten nyomon belefut kisebb nagyobb csődületekbe – amiről kiderül, hogy azok amolyan falugyűlések. Az Umuganda részeként a falu lakói összegyűlnek, hogy kibeszéljék ügyes-bajos dolgaikat. Ráhangolódásként először énekelnek egyet, aztán jöhetnek a közösséget foglalkoztató témák a helyi fejlesztésektől a magánéleti válságokig. A cél, hogy a lehető legtöbb vitás, kérdéses ügyet a közösség tárgyaljon ki, és minél kevesebbel kelljen a rendőrséghez, bírósághoz, közigazgatáshoz fordulni. A siker itt is a népirtás utáni nemzetépítés során kidolgozott Gacaca (gacsacsa) rendszerben rejlik. A Gacaca elnevezés a kinyarvanda nyelvű umucaca szóból származik, amely „olyan puha növényt jelent, amelyen az emberek szívesebben gyűlnek össze”. Eredetileg a Gacaca gyűlések célja a közösségeken belüli rend és harmónia helyreállítása, a sérelmek elismerése és az igazságszolgáltatás helyreállítása volt azok számára, akik áldozatok voltak. A népirtás után az új ruandai kormánynak nehézségei voltak a népirtás mintegy 130 ezer feltételezett elkövetőjének felelősségre vonásával. Eredetileg nemzetközi törvényszék elé akarták volna őket citálni, de 130 ezer ember esetén ez lehetetlen volt. Ezért hozták végül létre a Gacaca törvényszékeket, ahol az egyes közösségek maguk tárták fel az eseményeket és szolgáltattak igazságot az áldozatoknak. 12 ezer 103 Gacaca bíróságot hoztak létre országszerte. A Gacaca üléseken az inyangamugayo néven ismert bírák elnökölnek, akik mellé egy kilencfős tanácsot választanak. Bár komoly vita van arról, hogy hogyan használta fel a kormányzat a Gacaca rendszert arra, hogy a saját narratíváját mutassa be a népirtásról, kétségtelen, hogy ez volt a világ valaha volt legkiterjedtebb kísérlete a közösségi alapú igazságszolgáltatásra. És az is, hogy a kormány narratíváját manapság a lakosság elég nagy része elfogadja. A kormányzatnak ugyanis vannak látható sikerei.
A nemzetépítés része volt az új zászló
Az országot gyakorlatilag a népirtás óta Paul Kagame irányítja – előbb alelnökként, majd elnökként. Nem éppen tőrőlmetszett demokrata – de meglehetősen sikeres politikus. (Nem utolsó sorban pedig az utolsó király rokona.) A ruandaiak legalább is olyan első világbeli kiváltságokat élveznek, amelyekről a szomszédban – mondjuk Kongóban – álmodni sem mernek. Számunkra ezek közül sok minden apróságnak tűnhet: Már az is hatalmas különbség, hogy itt az utak mentén járda van, ahol sétálhatnak azok, akiknek nem telik autóra – ami itt azért a többséget jelenti – és nem kell a porban, sárban vagy a kocsik között gyalogolni, az viszont, hogy itt-ott még elkülönített bicikliút is van, egészen különlegesnek számít Afrikában.
Motorosok, biciklisták, gyalogosok elválasztva – ilyet se látni másutt Afrikában.
A tömegközlekedés is sokkal szervezettebb, jobb minőségű, mint a környező országokban. Nem lepattant kisbuszok száguldoznak rajtuk lógó utazásszervezőkkel, vadonat új kínai buszok járnak az országban, amiken még kijelző is mutatja hová mennek. Sőt, rendes épített buszmegállók is vannak.
Buszpályaudvar Kigaliban
A motorosoknak kötelező a bukósisak. A motoros taxi – mert azért Afrikában vagyunk – a legolcsóbb utazási forma, már ha hajlandóak vagyunk valaki mögé felpattanni egy robogóra. A taxisofőrök kötelezően egyenruhát hordanak.
Az főutak pedig tükörsimák, kiváló minőségűek. Sehol egy kátyú, sehol egy úthiba. Ez még kelet-európai viszonylatban is megdöbbentő, de ha hozzá tesszük, hogy a szomszédos országokban van, ahol az egyes számú nemzeti főutak is csak szélesebb földutak, akkor láthatjuk, hogy Ruanda évtizedekkel előzte meg szomszédait. Nem lett gazdag ország – ezt egy pillanatig nem állítom. A falvakban áram már van, de vezetékes víz sehol, az emberek hatalmas kannákkal viszik a vizet közkutakról. De amit itt látunk, az egyfajta tisztes szegénység – ha kopottas is, de tiszta és rendezett.
Folyamatos a munka: az utakat építik – nagyrészt emberi erővel -, a földeket művelik, és hatalmas befektetéseket tesznek a turizmusba. Ez – erről is szó lesz később – érthető is. Ruanda kis ország, sokféle látnivalóval, és elképesztően jó klímával. Ehhez már csak jó infrastruktúra kell, és az is alakul.
A szálláshelyeket szigorúan ellenőrzik, így ár-érték arányban a lehető legjobbat kapni itt Afrikában. Szinte mindenütt lehet kártyával fizetni és elérhetők az első világ mindennapi luxustermékei, a cukormentes üdítőktől a salátákig. Mondhatnánk, hogy ha egyszer ott vagyunk, akár el is feledkezhetünk arról, hogy ez az egész sikertörténet egy nemzeti katasztrófával kezdődött – de nem. Bár egy nemzedék nőtt fel a népirtás óta, az még mindig meghatározza az ország életét.
Nevek az emlékművön
Az első hely, ahová minden turistát elvisznek Kigaliban, a Genocídium Emlékhely – és nem meglepő módon ez lett az ország első világörökségi helyszíne is. Méltóságteljes, elegáns emlékhely – és alapos, informatív, a nemzeti múlt démonait feldolgozó múzeum egyszerre. Döbbenetes elképzelni, hogy csak ezen a helyen ma negyed millió áldozat nyugszik – de minden évben nő a számuk, ahogy újabb és újabb tömegsírokat találnak, tárnak fel, és helyezik át az ott talált emberi maradványokat végső, méltó nyughelyükre.
Helyi gyerekcsoport az emlékműnél
És nem is csak a fővárosban van emlékhely: az országban számos helyen vannak emlékhelyek, kisebb múzeumok, amelyeket az áldozatoknak emeltek, és ahová manapság az iskolásokat is elviszik. A népirtás utáni nemzetépítésnek ugyanis része lett az emlékezés, a múlttal való szembenézés, ami szintén igen ritka, nem is csak Afrikában, de az egész világon. Igaz, az az út is igen sajátos volt, amin Ruanda eljutott a népirtásig. Ezt az utat járjuk be következő cikkünkben.
