A Hokum nem az a horrorfilm, amelyik olcsó ijesztésekkel akar hatni – és épp ezért válik sokkal nyugtalanítóbb élménnyé.
A történet középpontjában Adam Scott karaktere, Ohm áll, aki első pillantásra nehezen szerethető figura. Cinikus, elidegenedett, és mintha saját életének is csak passzív szemlélője lenne. McCarthy azonban tudatosan épít erre a távolságtartásra: a film igazi tétje nem az, hogy túléli-e az éjszakát az ír fogadóban, hanem az, hogy képes-e szembenézni saját múltjával. A Hokum így sokkal inkább pszichológiai horror, mint klasszikus műfaji darab – a „szörny” legalább annyira belül van, mint kívül.
Ez a belső konfliktus adja a film egyik legerősebb, társadalmilag is értelmezhető rétegét. Ezt lehet, hogy csak én látom bele, mert mostanában több, a filmben is megjelenő, értelmetlen fegyverbaleset miatt tönkretett életekről olvastam, de a Hokum akár egy, az amerikai fegyvertartás ellen kampányoló mozgalom imázsfilmje is lehetne. A film finoman, de egyértelműen tematizálja a felelősség kérdését: mit jelent együtt élni egy balesettel, amely visszafordíthatatlan következményekkel járt? Az Egyesült Államokban évente több tízezer ember hal meg lőfegyverekhez köthető esetekben, és ezek között jelentős számban vannak gyerekek, családtagok, véletlen és vétlen áldozatok is.
A filmben meglepően kevés az úgynevezett jump scare – szinte egy kézen megszámolható, hányszor próbál direkt módon megijeszteni. Ehelyett a feszültség fokozatosan, szinte észrevétlenül épül. A hangdizájn, a csendek, a terek, mind azt a célt szolgálják, hogy a néző folyamatos diszkomfortérzetben maradjon. Ez a fajta „lassú horror” sokkal tartósabb hatást eredményez, mint a hirtelen ijesztésekre építő filmek.
A helyszín – az isten háta mögötti ír fogadó – szinte önálló szereplővé válik. A klausztrofób terek, a sötét folyosók és a múltat idéző enteriőrök mind hozzájárulnak ahhoz az érzéshez, hogy nincs menekvés: sem fizikailag, sem pszichésen. A boszorkánylegendára épülő narratíva pedig ügyesen egyensúlyoz a természetfeletti és a pszichológiai magyarázat között. A néző végig bizonytalanságban marad: amit lát, az valóban megtörténik, vagy csak a főszereplő elméjének kivetülése?
Adam Scott (Ohm Bauman) alakítása nagyszerű. Finom eszközökkel dolgozik, nem játszik rá a horror műfaj kliséire. Inkább fokozatosan engedi repedezni a karakter felszínét, míg végül teljesen szétesik. Ez az ív teszi hitelessé a történetet, és segít abban is, hogy a néző – minden kezdeti ellenérzés ellenére – mégis kapcsolódni tudjon hozzá.
Külön érdemes kiemelni a magyar szinkront, amely csodálatos minőséget képvisel. Nemcsak a hangok illeszkednek pontosan a karakterekhez, hanem technikailag is jó a kivitelezés: a gyakran eredeti „nyelven” megtartott sóhajok, apró zajok, légvételek nem „csúsznak le” a szinkronizált beszédről, ami sokszor megtöri az illúziót más filmeknél. Itt azonban végig egységes és professzionális hangélményt kapunk, ami különösen fontos egy ilyen atmoszférára építő alkotásnál.
Bár a boszorkányos horror filmek közül kiemelkedő Ideglelés – The Blair Witch Projecthez nem fogható ez a film, de aki szeretne kiszakadni a mindennapjaiból vagy épp megkeresni magában a saját démonjait, amikkel meg kell(ene) küzdenie, akkor a Hokum nagyszerű választás ehhez.
A Hokum május 7-től látható a mozikban.
Borítókép: Adam Scott a Hokum című filmben. Forrás: ADS Service
