Ha India és a szexualitás kapcsolatáról beszélünk a legtöbbeknek minden bizonnyal a Kámaszútra jut eszébe, és elképzelik a fülledt erotikát. Pedig a modern India nagyon nem olyan. Mégis együtt él a régivel, ami meg nagyon olyan volt. Igen, India ellentmondásos ország, igen ezt ők is tudják.
India kapcsolata a meztelenkedéssel, erotikával, netán szexualitással elképesztően sokrétű, és ellentmondásokkal terhelt. A hagyományos több nemzedéket magában foglaló család ma is él, és az anyukák-apukák szeme rajta van a fiatalokon, akiknek vajmi kevés lehetőségük van a legtöbb helyen olyan dolgokat tenni, amit a család illetlennek gondol. A lányok esetében elvárt a decens öltözködés, rövid szoknyáknak, kivillanó vállaknak nem engednek teret – bár a nagyiknak gyakran kilátszik a hasuk a száriból, de az más kérdés. A házasságok nagy része nem az égben, hanem a szülők közt köttetik. Közben pedig Bollywood – és a számos nem hindi nyelvű filmipar – ontja magából a romantikus filmeket, amelyben a főszerep a love marriage-é, a táncos számokban pedig igencsak alulöltözött színésznők adnak elő olyan számokat, amelyek a megfilmesített szexuális zaklatás és szoftpornó közti határon billegnek.
Érdemes megnézni például Samantha Ruth Prabhu és Allu Arjun finoman szólva is erotikus táncát.
Vagy ezt a darabot, amivel Mumaith Khan berobbant a tamil filmiparba.
Mondjuk nem volt ez mindig így – az első csók indiai filmben 1996-ban csattant el Amir Khan és Karishma Kapoor közt.
Közben pedig rém büszkék a régmúlt emlékeire, amelyek finoman szólva is szabadosabb nemi életről tanúskodnak.Talán nincs olyan hely, ahol ez az ellentmondás pregnánsabban jelentkezne, mint Puri és környéke. Puri egykor kis halászfalu volt a Bengáli-öböl partján, ma zsúfolt tengerparti nyaralóhely. Megmutatja, mi az, amit az indiaiak a tengerparti nyaralásról gondolnak. Elsőre szögezzük le, hogy a part maga csodás, széles aranyló homok lágy meleg tenger, kiváló időjárás. Az isten – Indiáról szóval akárhány isten – is tengerparti nyaralóhelynek teremtette. Európai fejjel arra gondolnánk, hogy az emberek fürdőruhában fekszenek a napon, fürödnek a tengerben, és mellesleg egyéb tevékenységeket is végeznek. Hiszen ezt csináljuk olyan – erre sokkal kevésbé alkalmas helyeken is, mint a Balti-tenger. Nos tévedünk – a vízbe csak egészen ritkán, szinte véletlenül megy be bárki is, akkor is csak térdig, de ha egyes fiatalok akár derékig is bemerészkednek, azt teljes ruházatban teszik. A fürdőruha, mint olyan Indiában csak Goán elfogadott jelenség, esetlen néhány szállodában Pondicherryben. A homokon van teve, amire rá lehet ülni, van etető és itató, van mindenféle vurstli, de fürdés, és napozás az nincs. Mert az már meztelenkedés lenne, ami meg nem elfogadott. Ennek ellenére tömegek járnak Puriba, – és igazán Európai fejjel nem nagyon értjük miért.
Beach life – Indiai módra
Közben persze tömegek vannak Puritól alig pár kilométerre a konarki Naptemplomnál is. A Szúrja, hindu napistennek szentelt templom világörökségi helyszín – és tényleg elképesztő szépségű műalkotás. Kr.u. 1250-ben, I. Narszimhadeva király uralkodása idején építették kőből, egy óriási, díszes szekér formájában. Az építés körülményeiről aránylag pontos ismereteink vannak, arról ugyanis pálmalevélre írott odia nyelvű szóvégek szólnak – amelyeket az 1960-as években találtak meg. A hindu mitológia szerint Szúrja keleten kel fel, és hét ló által vontatott szekéren gyorsan szeli át az eget. Szúrja áll a kocsiban – ahogy régen a kocsiharcosokok – mindkét kezében egy lótuszvirágot tart, a kocsit az isteni kocsis Aruna hajtja.
A lovaknak is van nevük: Szúri, Brihati, Usnih, Dzsagati, Tristubha, Anustubha és Pankti. A hetes szám közismert szent szám nem csak a hindu mitológiában – a szám szimbolizálhatja a hét napjait, de akár a szivárvány hét színét is. Szúrját jellemzően két nőalak, a hajnal istennőit, Usa és Pratyusa kíséri. Az istennők nyilakat lőnek ki – amelyek azt jelképezik, ahogy a fény megküzd minden hajnalban a sötétséggel. Ahhoz képest, hogy a Napnak mekkora szerepe van az életünkben Szúrja egyáltalán nem tartozik a hindu panteon kedvenc istenségei közé – Konarkon kívül alig két jelentős temploma van egész Indiában.
A másik jelentős Naptemplom a gudzsaráti Modherában
Az építészet is szimbolikus, a szekér tizenkét kerékpárja a hindu naptár 12 hónapjának felel meg, minden hónap két ciklusra oszlik. A kerekek átmérője közel 3,7 méter – és a küllők aprólékos díszítései, az idő szimbolikáját mutatják.
Amikor a templomot építették a templomot a tenger még sokkal közelebb volt – ma jó 60 kilométer – így akkor hajnalban úgy tűnt, mintha a hatalmas kőből készült napkocsi a kék tenger mélyéről emelkedne ki, és a Napot hordozná. Amit ma látunk az is igen impozáns – de az egykori templomnak a két melléképülete. A fő templom a ma látható nagyobbak épület mögött helyezkedett el, és legalább kétszer olyan magas volt.
A ma látható (sárga) mögött az egykori (fehér) templom
Sok legenda van arról, hogy mikor, hogyan és miért omlott le – egyesek szerint (a helyi idegenvezető lelkesen támogatta ezt az elméletet) egy hatalmas természetes mágnes volt a csúcsán, ami olyan erős volt, hogy a hajók iránytűjét is megzavarta, és ezt akarták a hajósok megszerezni. Valószínűbb azonban, hogy inkább amiatt dőlt össze lassacskán, mert különböző keménységű köveket használtak az építkezéshez, és az eróziónak jobban kitett, gyengébb kövek nem bírták az óriás súlyt. A templomot ugyanis az építtető király halála után nem sokkal már kevésé tisztelték. A 14. században még folyt ott istentisztelet, sőt egy 16. századi muszlim utazó is működő szent helyként írja le, az 17. század elejéről még vannak feljegyzések kisebb javításokról, de egy 18. századi máratha szerzetes már elhányatatottan találta. A 19. századra teljesen elfeledték – egy skót utazó írta le újra, és a gyarmati hatóságok kezdték felújítani, miután a díszesebb részek közül többet elszállítottak, hogy más, újabb templomokban használják fel azokat. 1984-ben a ivlágörökség részévé nyilvánították.
A templom éjszakai díszkivilágításban
A most látható templom eredetileg a kis templom volt. Az alapzattal együtt, amin áll ez is 30 méter magas. Az épület négyzetes alaprajzú, egyre szűkülő szintekből áll – az egészet koronázó tető viszont kör alaprajzú. A belső szentély bejáratait még a gyarmati időkben befalazták a belső terét homokkal töltötték fel, mert attól féltek, a kisebb templom is összeomlik. Így jelenleg az alsó szinten lehet körüljárni. 2022-ben az indiai örökségvédelmi hivatal megkezdte a homok eltávolítását, ami legalább három évig eltart majd, így érdemes lesz 2025 után visszatérni a templomhoz, mert akkorra már majd be is lehet menni az épületbe.A templommal szemben áll a téglalap alakú jelenleg már tető nélkül oszlopos úgy nevezett tánctér, vagy tánctemplom. (A tánc jelentőségéről Odisha kultúrájában itt olvashatnak.)
A tánctér
A templom igazi érdekességét azonban szobrok és domborművek adják, amelyek a teljes felületét betöltik. A teraszokon különböző hangszereket, kezében tartó férfi és női zenészek kőszobrai találhatók. Mellettük megtalálhatóak a hindu istenségek, apszarák – isteni táncosnők – és az emberek mindennapi életét ábrázoló képek. De láthatóak a falakon különböző állatok, vízi lények, madarak, legendás lények, valamint hindu szövegeket elbeszélő frízek találhatók. A faragványok között tisztán dekoratív geometriai minták és növényi motívumok is szerepelnek.
A leghíresebbek erről a szintről a vonuló elefántok
Néhány táblán a király életéből származó képek láthatók, például egy olyan, amely azt mutatja, hogy tanácsot kap egy gurutól, ahol a művészek szimbolikusan a királyt sokkal kisebbnek ábrázolták, mint a gurut, a király kardja pedig mellette a földön nyugszik. Az emelvény alján található részen elefántokat, menetelő katonákat, zenészeket ábrázoló frízek, valamint a nép világi életét ábrázoló képek találhatók, köztük vadászjelenetek, háziállatokból álló karaván, ellátmányt fejükön vagy ökrös szekér segítségével szállító emberek, az út szélén ételt készítő utazók és ünnepi felvonulások. Más falakon az elit és a köznép mindennapi életét ábrázoló képek találhatók. Lányokat ábrázolnak például vizes hajukat csavargatva, egy fa mellett állva, ablakból nézve, háziállatokkal játszva, tükörbe nézve sminkelve, hangszeren, játszva, egy tárgyakat elragadni próbáló majmot elkergetve, egy család búcsúztatja idős nagymamáját, aki úgy tűnik, zarándoklatra öltözött, egy anya megáldja a fiát, egy tanár a tanítványaival, egy jógi álló ászana közben, egy harcos, akit namaste-val köszöntenek, egy anya a gyermekével, egy idős asszony sétapálcával és tállal a kezében, komikus figurák, és még sok más.
A király az elefántján előtte pedig valami, ami kísértetiesen zsiráfnak látszik.
Mindez persze érdekes és szép – Nagyon is. De Konark nem – csak – ettől lett világhíres. Hanem attól, ami az alapzaton sétálgató elefántok és a templom oldalába faragott istenek között van az emelvény oldalán. Az emelvény oldalát végig erotikus domborművek borítják, amelyek párokat ábrázolnak az udvarlás és az intimitás különböző szakaszaiban. A legtöbb szobron egészen explicit közösülés látható – a Káamszútrában leírt összes pozitúrát alaposan bemutatják. Ráadásul koránt sem csak a hagyományos egy fiú egy lány felállásban készültek domborművek – van dombormű két férfival és egy növel illetve fordítva két nő egy férfival, sőt van, amelyiken csak nők, másokon csak férfiak végeznek egymáson szexuális aktust. Olyan is van amelyen a nők kutyával végeztetnek orális aktust – állítólag a kutyanyál gyógyító erejében hittek a korabeli indusok, úgy vélték az megelőzi a különböző bajokat. A gyarmati korszakban a viktoriánus britek meglehetősen vegyes érzelmekkel álltak a szobrokhoz. Volt olyan brit, aki szerint művészi értékük az európai gótikus művészet legszebb alkotásaihoz mérhető, de volt aki szerint elfajzott és erkölcstelen, amit lát. Ma indus csoportok nézik – pirulva, kacarászva, de azért igen büszkén – a domborműveket.
A gyógyító kutyanyál …
copyright@siddhartha das
Közben persze felmerül a kérdés, hol, hogyan, miért változott meg ennyire egy kultúra hozzáállása egy olyan fontos dologhoz, mint a szexualitás, a testiség általában? A választ sokan keresték, és nincs egyértelmű megoldás. A visszafogottabb utókorban volt, aki igyekezett azt bizonyítani, hogy ez csak átvitt értelemben értendő – az istenek és istennők szent nászát mutatja be. Muszlim magyarázók szerint meg csak azért kerültek ezek a képek a templomra, hogy a földi undorítóságokat állítsák szembe a mennyei szépségekkel. Mások azt mondják, hogy a szabadosabb testiség korábban is csak a társadalom felső osztályaira volt jellemző – a kevésbé adatolt vidéki közösségek sosem voltak annyira szabadosak, mint amit a faragványokon látunk. Ugyanakkor bizonnyal a külső hatások is változtattak Indián – a középkortól kezdve a muszlim, majd az európai hódítók magukkal hozták a kora középkori Indiánál sokkal visszafogottabb hozzáállásukat a testiséghez, és ez mély nyomot hagyott az indiai mindennapokban máig is.
