A technológia még nincs meg hozzá, de legalább azt mondják, nagy galibát nem okoznánk, ha sikerülne.
Egy új tanulmány azt állítja, hogy megoldja a régóta fennálló időutazási paradoxont, és azt sugallja, hogy az időutazás egyszerre determinisztikus és helyileg szabad. A kutatás arra a következtetésre jut, hogy a jelen változatlan marad a múltból érkező interferenciától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen kockázatmentes lenne, ha az időben visszautazva véletlenül rálépnénk egy pillangóra. A Classical and Quantum Gravity című szakfolyóiratban megjelent, lektorált tanulmányban Germain Tobar tudós és társszerzője, Fabio Costa (mindketten a Queenslandi Egyetemhez kötődtek akkoriban) olyan matematikai bizonyítékot javasol, amely az időutazás egy bizonyos típusának fizikai megvalósíthatóságát bizonyítja. „Reversible Dynamics with Closed Time-Like Curves and Freedom of Choice” (Visszafordítható dinamika zárt időszerű görbékkel és a választás szabadságával) című tanulmányuk egy olyan matematikai középutat talál, amely feloldja az időutazás bizonyos modelljeinek egyik legfontosabb logikai paradoxonát.
A mögöttes matematika bonyolult, de az alapötlet egyszerű. Az időutazási elméletek gyakran a zárt időszerű görbékre (CTC) összpontosítanak, amely koncepciót eredetileg Albert Einstein javasolta. Tobar és Costa azzal érvel, hogy ha egy CTC-n belül legalább két elem „oksági sorrendben” marad, amikor az utazó kilép a hurokból, akkor minden más esemény továbbra is ellentmondás nélkül követheti a helyi szabad akaratot. Ahogyan azt a tanulmányukban kifejtik: „Eredményeink azt mutatják, hogy a CTC-k nemcsak a determinizmussal és a műveletek helyi „szabad választásával” összeegyeztethetőek, hanem a forgatókönyvek és dinamikai folyamatok gazdag és változatos skálájával is”. Fabio Costa egy egyszerű analógiával illusztrálja megállapításaikat:
„Képzeljük el, hogy visszautazunk az időben, hogy megakadályozzuk, hogy a COVID-19 nulladik betege megfertőződjön a vírussal. Ha sikerrel jársz, a világjárvány soha nem következik be – így megszűnik az ok, amiért egyáltalán visszautaztál. Ez a klasszikus paradoxon azt sugallja, hogy az időutazás lehetetlen, mert logikai következetlenségeket okoz. A mi eredményeink azonban azt mutatják, hogy a valóság úgy igazodna, hogy elkerülje az ilyen ellentmondásokat. Megakadályozhatnád, hogy a nulladik beteg megfertőződjön, de ezáltal te – vagy valaki más – válhatnál az új nulladik beteggé. A kulcsfontosságú események mindig újrakalibrálódnának, hogy megőrizzék a konzisztenciát”. Ez az elképzelés eltér a hagyományos pillangóhatástól, ahol a kis cselekedetek drasztikus, kiszámíthatatlan következményekhez vezetnek. Ehelyett inkább a majom mancsának koncepciójához igazodik – ahol nem számít, hogyan avatkozunk be, az események úgy csavarodnak, hogy az eredeti kimenetel megmaradjon.
Tobar tovább részletezi: „Nem számít, milyen erősen próbálsz paradoxont létrehozni, az idővonal mindig úgy igazítja magát, hogy elkerülje az ellentmondásokat”. Bár az időhurkok önkorrekciós jellege frusztrálhatja azokat, akik a történelem megváltoztatásában reménykednek – akár egy járvány megelőzése, akár egy diktátor megállítása érdekében -, az elméleti fizika egy régóta fennálló problémájára nyújt kritikus matematikai megoldást. Ezek az eredmények egybevágnak a Los Alamos-i kvantumkísérletekkel és a véletlen séták matematikai viselkedésével egy és két dimenzióban, ami megerősíti a hihetőségüket. Végső soron, ha ez a kutatás megállja a helyét, az időutazás nemcsak lehetséges, hanem önszabályozó is lehet – biztosítva, hogy a múlt, a jelen és a jövő harmóniában maradjon, bármennyire is próbáljuk megváltoztatni őket.
