Az idősebbek talán még emlékeznek „Az istenek a fejükre estek” című filmre. Nem állítom, hogy ez a gyermekkori filmélmény inspirált, hogy elmenjek pár napra a busmanok közé, de sokszor eszembe jutott, így negyven év távlatából is.
Nagy dolog volt annó, hogy a Dél-Afrikai Unióból – akkori hivatalos hazai megnevezése fajüldöző rezsim – film jutott át a vasfüggönyön. Az „Istenek a fejükre estek” talán az egyetlen volt, és már csak ezért is mentünk el szüleimmel megnézni, hogyan szerencsétlenkedik a kicsi busman egy kólásüveggel. A filmben a busmanok amolyan romlatlan természeti vademberek, jólelkűek, de elég buták, és teljesen érintetlen életet élnek, a kólásüvegről is azt hiszik, az isteneik ajándéka. Nos. mi elmentünk megnézni, tényleg így van-e. Előre megmondhatom – nem.
A busmanok földjére Upingtontól az utolsó valamirevaló várostól egy jó két órás, nyílegyenes, jó minőségű, de rém unalmas út vezet. Utunk célja Askham, az utolsó hely, ahol még van benzinkút meg valami boltféle, majd nem sokkal a falu után – már a Busman Tanács földjén – Koera Mama Konyhája. Ott találkozunk busman vezetőinkkel. A két fiatal elsőre legkevésbé sem tűnik vadembernek, farmerben és pólóban vannak, mint bárki más, és – mint általában minden dél-afrikai – anyanyelvi szinten beszélnek angolul. Amúgy nevük sem igazán busmanos az egyikük Philemon, a másik pedig Elvis – igaz, a hölgy, akivel a programot leszerveztük sem tűnt vadasszonynak, kedves volt és alapos, igaz a nem túl busmanosan hangzó Vinkie van der Westhuizen névre hallgatott. (Pedig de, ő tényleg busman vagy más néven szan, csak a férje fehér.)
A busman kultúrtáj
Ahol járunk pedig – bár ezt valamiért a busmanok nem hirdetik – világörökségi terület a ǂKhomani szan kultúrtáj. De mitől is lett ez az elsőre meglehetősen kietlennek látszó sivatag világörökségi helyszín? A legtöbb paleoantropológus és genetikus az „Out of Africa” elméletet vallja, amely szerint a modern ember ősei mintegy 200 000 évvel ezelőtt Afrikából indultak el világhódító útjukra. Abban is egyetértenek, hogy a Földön mindenki, aki ma embernek vallja magát, afrikai vadászó-gyűjtögetőkre vezetheti vissza az őseit. Az ősi DNS-markerek pedig leggyakrabban a dél-afrikai szan népeknél és a közép-afrikai biaka pigmeusoknál bukkannak fel. Ebből okkal következtethetünk arra, hogy ők állnak a legközelebb minden mai ember őséhez (igen, a fehérekéhez is), és ők voltak Afrika déli részének őslakói.
A szanokat más népek három nagyobb, viszonylag új keletű vándorlása szorította vissza a szárazabb régiókba. Körülbelül 2000 évvel ezelőtt a juh- és marhapásztorkodó khoekhoe népek Namíbiából és Botswanából vándoroltak délre, kiszorítva a szan népet a partvidékről és a folyómenti területekről. Körülbelül 800 évvel ezelőtt a bantu nyelvű népek nagy csoportja érkezett Afrika keleti részéről délre. A 16-17. században pedig európai telepesek érkeztek Dél-Afrikába, a földeket fokozatosan termelés alá vették, kiszorítva az őslakosokat a földművelésre alkalmas területekről a mai Namíbiában, Dél-Afrikában és Zimbabwéban. A vadászó-gyűjtögető szan népek az európai telepesek terjeszkedésének áldozatául estek, csakúgy mint a khoe és a bantu nyelvi csoportok, amelyek mind versengtek a megmaradt erőforrásokért. Ebben az időszakban a betegségek és a tudatos népirtás is megtizedelte a legtöbb szan klánt Dél-Afrikában és Namíbiában, az utolsó engedélyt a busmanok kilövésére (!) az állam 1927-ben adta ki.
A ‡Khomani szanok több eredeti szan csoporttól származnak ilyenek a ||Ng!u, a !Xam, a |’Auni, a Khatea és a Njamani. A furcsa szimbólumok a különböző csettintő hangokat jelzik, amelyekkel teli voltak ezek a nyelvek. A bennem élő nyelvész nagyon várta már, hogy majd ezeket hallja, amint kísérőink egymással beszélgetnek – nemileg kiábrándító volt megtudni, hogy nem, ők már egyáltalán nem beszélik őseik nyelvét, afrikaans az anyanyelvük. A mintegy 9000 ‡Khomani szanból ma anyanyelvi szinten alig húszan tudnak szanul.
Pózolás népviseletben
A világörökségi terület határát nem jelzi tábla. Ha nem tudnánk magunktól, hogy védettség alá eső területen járunk, máshonnan aligha tudnánk meg. A védettséghez való kapcsolata a szanoknak ugyanis minimum ambivalens. Amikor a Kalahári Gemsbok Nemzeti Parkot 1931-ben megalapították, Dél-Afrika az utolsó megmaradt busmanok megélhetését és mozgásszabadságát korlátozta. Néhányan a nemzeti park székhelyén, Twee Rivierenben telepedtek le, mások pedig a nemzeti parknál kaptak munkát. Sokan, miután megfosztották őket földjeiktől, Namíbiába, a közeli farmokra és távolabbra menekültek. A dél-afrikai parkot 1938-ban követte a botswanai Gemsbok Nemzeti Park bejegyzése. A két parkot 1999-ben, a dél-afrikai és botswanai kormányok közötti kétoldalú megállapodás aláírását követően egyesítették Kgalagadi Transfrontier Park néven. Az apartheid bukása után ‡Khomani közösség 400 000 hektárnyi földterület visszaszolgáltatását követelte, amelyből végül 57 903 hektárt kapott meg, amin a !Ae!Hai Kalahári Örökségvédelmi Parkot alakították ki.
Ez azonban – akárcsak a poszt-apartheid Dél-Afrika úgy általában – nem volt egy sikertörténet. A társadalmi hanyatlás és szétesés, a dél-afrikai hatóságok által nyújtott támogatás hiánya, az immár szétszakadt közösségen belüli megosztottság miatt, a közösség legtöbb tagjának életminősége nem javult jelentősen. 2012-ben a németországi Rotary klub, a német Nemzetközi Együttműködési és Fejlesztési Minisztérium és három dél-afrikai klub a Peace Parks Foundationnel együttműködve elindított egy projektet, amelynek célja, hogy – idézem – a ‡Khomani szanok békében, szabadságban, méltóságban és gazdasági függetlenségben élhessenek, miközben megőrzik hagyományos identitásukat. Ennek lett az eredménye a 2017-es sikeres világörökségi jelölés, no meg a szan örökségturizmus szárnybontogatása, aminek mi is élvezői voltunk.
Örökségturizmus – tanulunk íjjal-nyíllal lőni. (Nem sikerült.)
No, de ennyi kitérő után már bizonnyal várják, mit is csináltunk mintegy két és fél napig a busmanoknál. Hát először is ettünk – ittunk, ami kevésbé volt autentikus – de olyan nagyon nem bánunk – viszont bőséges volt, és elképesztően finom, és nem, nem hiszik azt, hogy a kóla az istenek ajándéka, boltban veszik, és van zéró verzió is. Azon túl pedig elmerültünk a vadász-gyűjtögető életmód rejtelmeiben. Mondjuk amilyen tehetségesek voltunk a rém egyszerű íjjal-nyíllal való lövésben, ebből igazából csak a gyűjtögetés maradt volna nekünk. (Másfél méterről sem sikerült a kólás dobozt kilőni, nem csak nekünk, a helyieknek sem.)
Néptánccsoport népviseletben
Az este fénypontja a busman ének-tánc-mesemondás volt a tábortűz körül. A hagyományos szan ének és tánc társadalmi, vallási és rituális jelentőséggel bír, bár egyes táncokat kizárólag szórakozásból adnak elő. A „transz” táncot „gyógyító” táncnak is nevezik, és pontosan erre a célra használják. Sok táncot állatokról neveztek el: van zsiráftánc, antilop tánc és oroszlántánc – mindegyiknek más a célja. Leggyakrabban a nők énekelnek, miközben a férfiak a tűz körül táncolnak, ritmikusan dobogtatják a lábukat, ami táncos csörgőkkel van díszítve, amelyek szárított gubókból készülnek, és apró köveket vagy kagylódarabkákat tartalmaznak. Nagy koreográfiára azért ne számítsunk, annyi volt a különbség a táncok között, hogy néha jobbról, néha balról kerülték a fiúk a tüzet. Ekkorra persze már Philemon és Elvis is népviseletre vetkőzött, és egy szál állatbőr ágyékkötőben ropták. A dalok persze szanul vannak, és kérdésünkre, hogy konkrétan miről is szólnak, mondták, hogy hát csak úgy nagyjából értik, iskolában tanulták a nyelvet egy Upintonban élő nénitől, aki még beszéli. A meséket viszont – értelemszerűen – angolul hallgattuk, a legjobb az oroszlános volt, amiben a férfiak saját hősiességükkel büszkélkedtek.
Másnap aztán kimentünk a pusztába, és megtanultuk megkülönböztetni a különböző állatok végtermékeit, sivatagban porladó csontjait, és nyomait a homokban. Megismertük a gyógyító növényeket, no meg lehetett vásárolni állatcsontokból készült ékszereket. Láttunk persze vadakat is – jó messziről, mert a fő profilja a parknak azért a tervezett vadászat, no nem íjjal-nyíllal, hanem puskával. Az antilopokból készül a dél-afrikai konyha egyik csúcsterméke, a fűszeres szárított hús, a biltong. Este pedig néztük a csillagokat, azok ugyanis a sivatag tiszta egén, ahol nincs semmi fényszennyezés, igazán csodásak tudnak lenni.
Naplemente a kiszáradt tónál
Szóval az istenek nem estek a fejünkre, a busmanok egyáltalán nem természeti nép már, a folklór ott is csak folklór, mint nálunk. De az örökségturizmusba kezdenek beletanulni.
