A Szemrevaló│Sehenswert Filmfesztivál idei programjának egyik legkülönlegesebb darabja kétségtelenül a svájci Gépek tánca (Bagger Drama), Piet Baumgartner rendezése. A film a svájci vidéki valóság egy szokatlan arcát mutatja meg: nem a zöld dombokat és a csilingelő teheneket, hanem a betont, az autópálya-lehajtókat, a benzinkutakat és a markológépek monoton táncát. A modern „Heimatfilm” műfajába illeszkedő alkotás a változásról, az újrakezdésről és a kimondatlan érzelmekről szól – mindarról, amit a gépek precizitása mögött az emberi kapcsolatok tökéletlensége tesz igazán élővé.
A Gépek tánca középpontjában egy svájci család áll, amely markológépek bérbeadásával és javításával foglalkozik. A családtagok a munkában élnek, beszélni viszont alig tudnak egymással – különösen érzelmekről, szeretetről, vagy arról, mi történik velük valójában. Egy tragikus baleset, a lányuk halála hozza felszínre mindazt, ami addig elfojtva maradt: a fiú menekülni akar, az apa új kapcsolatba kezd, az anya pedig hirtelen magára marad. A rendező nem kínál klasszikus katarzist, inkább finom rezdüléseken keresztül mutatja meg, hogyan próbálnak ezek az emberek tovább élni – egymás mellett, egymástól mégis távol.
A film vetítése pódiumbeszélgetésen a Művész moziban az egyik főszereplő, Phil Hayes elárulta, hogy a rendező saját családtörténetéből indult ki. „Ez egy nagyon személyes film, autofikció, nagyon közel áll a saját családi történetéhez” – mondta. A szereposztás ennek megfelelően nem a szokásos casting-folyamatban dőlt el, hanem személyes kapcsolatok mentén.
„Piet Baumgartner akarta, hogy Bettina játssza az anyát, engem pedig régóta ismert a színházi életből. Először nemet mondtam a férj szerepére, mert a karakter berni dialektusban beszélt volna, és mivel nekem ez nem anyanyelvem, így nem akartam, hogy a karakteremet az akcentusom határozza meg” – tette hozzá Hayes.
Hayes végül mégis elfogadta a szerepet, miután megtalálták a módját annak, hogy az akcentus ne váljon témává. „Nem akartam, hogy a filmben az legyen a karakter problémája, honnan jön. Angliában is zavar, amikor egy orvosról szóló történet nem az orvoslásról, hanem az indiai származásáról szól. Itt sikerült úgy megoldani, hogy ez ne számítson. A nézők elhiszik, hogy ez a három ember tényleg egy család” – fogalmazott.
Gépek tánca
A forgatás mindössze öt hétig tartott, de a színészek előtte egyhetes próbaidőszakot kaptak, amely alatt a forgatókönyv harmadát el is hagyták. „Sok magyarázatot és felesleges párbeszédet kivettünk. A film nem akar mindent kimondani. Inkább arra épít, amit a néző a csendekből és tekintetekből olvas ki” – mondta Hayes.
A különleges atmoszférát az is erősítette, hogy a film mesterséges világítás nélkül készült. „Ez anyagi döntés volt, de végül a film saját ritmusát és képi nyelvét teremtette meg” – emlékezett vissza a színész. A természetes fény és a valós terek hitelességet adnak a történetnek, amelyben a gépek és az emberek egyenrangú szereplőkké válnak.
A film egyik legemlékezetesebb vonása, hogy a markológépek nem puszta díszletek: önálló szereplőkként mozognak a vásznon. Néha mintha az ő mozdulataikban lenne több érzelem, mint az emberekéiben.
„A markológép-telep, ahol forgattunk, nagyszerű helyszín volt, és mindannyian megtanultunk bánni a gépekkel. Ami lenyűgözött, az a precizitás: Ezek a gépek hatalmas erőt képviselnek, de a vezérlésük milliméteres pontosságú. Az ember a lábával irányítja az előrehaladást, a kanalat viszont a joystickkal tudja finoman mozgatni” – mesélte Hayes.
A Tiéd a Világ magazinnak adott külön interjúban Hayes erről így beszélt: „Rájöttem, milyen finom és érzékeny szerkezetek ezek a gépek. Hatalmas erő rejlik bennük, de a működtetésük nagyon pontos és kifinomult. Valójában sokkal érzékenyebbek, mint gondolnánk.” Arra a kérdésre, hogy a film óta érez-e bármiféle érzelmi kötődést a markológépek iránt, nevetett: „Nem, nincs ilyen érzésem vagy különös kötődésem, mikor meglátok egy ilyen gépet.”
Baumgartner Heimatfilmje tudatosan szembemegy a hagyományos svájci vidéki filmek idilljével.
„Ez nem hegyekről, gyógyfürdőkről és hóról szól – ez a városi agglomeráció, autópályák, McDonald’s-ok és beton. Sokaknak ezt jelenti a haza” – mondta Hayes a beszélgetésen.
A történet vége nyitott, de nem reménytelen. „Mindenki újrakezdi az életét. Semmi nem megy tovább úgy, mint eddig, de ez jó dolog” – fogalmazott a színész. A halál, az elválás és az elidegenedés után a film a változás lehetőségét kínálja fel. Nem megváltásként, hanem hétköznapi döntések sorozataként.
Phil Hayes számára a Gépek tánca nemcsak filmes, hanem személyes kihívás is volt. A forgatás idején saját életében is veszteségekkel küzdött: „Az édesanyám akkoriban haldoklott, és a saját családom is teljesen széthullott” – mondta őszintén. Talán ezért is tudott olyan hitelesen jelen lenni egy olyan filmben, ahol a gyász, a kiüresedett kapcsolatok és az újrakezdés vágya keveredik.
A brit színész évek óta Svájcban él és dolgozik, főként a független színházi szcénában. A művészeti finanszírozásról elmondta, hogy Svájcban ugyan van pénz a művészetre, de az ország drágasága miatt nehéz spontánnak lenni: „mindent előre meg kell tervezni, mert ha ma van egy ötleted, lehet, hogy csak két év múlva tudod megvalósítani, és addigra már nem biztos, hogy ugyanúgy lelkesít téged.”
Hozzátette, hogy a színházi és filmes alkotók gyakran a pénzügyi biztonságot áldozzák fel a tartalmas, értelmes munkáért: „Mi, művészek, lemondunk az anyagi biztonságról, hogy jó projekteket csinálhassunk jó emberekkel.” Szerinte ez tudatos döntés – nem a könnyű út, de az egyetlen, amelyben megmaradhat a szakmai és emberi hitelesség. Most épp egy új performanszon dolgozik Zürichben Desperate Measures (Kétségbeesett intézkedések) címmel, amely a szexuális erőszak ábrázolásának kérdéseit járja körül.
A Gépek tánca nem csak svájci film – inkább univerzális történet.
„Úgy gondolom, ez a film ugyanúgy játszódhatna Franciaországban, Spanyolországban, Norvégiában vagy Csehországban is” – mondta Hayes.
A kimondatlan érzelmek, a családi elhallgatások, a férfiak technikába menekülése minden kultúrában ismerős minták. A film mégis őriz valami könnyedséget: a tragédiák között is megmarad a humor és a líra finom egyensúlya.
A Gépek tánca 2024-ben debütált, és azóta számos nemzetközi fesztiválon megfordult: bemutatták a San Sebastian-i és a Saarbrückeni filmfesztiválon, Svájcban pedig többek között Solothurnban és Locarnóban is vetítették. A film már több díjat is elnyert, és nemrég került a francia nyelvű svájci közönség elé, ami különösen izgalmas, hiszen az országon belül is érezhető kulturális határ húzódik a német és francia nyelvterületek között. A stáb kíváncsian várja, miként fogadják a történetet a nyugat-svájci nézők, miközben 2026 januárjában derül ki, hogy a Gépek tánca esélyes lesz-e a Svájci Filmdíjra. Phil Hayes szerint a rendező, Piet Baumgartner már most elégedett lehet: a film egy kicsi, nem túlzóan ambiciózus produkció, mégis különleges és egyedi hangulatával tűnik ki a kortárs európai mezőnyből.
Aki lemaradt az első vetítésről, még egyszer Budapesten és három vidéki helyszínen (Debrecenben, Pécsett és Szegeden) találkozhat a filmmel a Szemrevaló filmfesztivál keretében, (vetítési időpontok). És érdemes is: a Gépek tánca nem csupán arról szól, hogyan táncolnak a gépek – hanem arról is, hogyan próbálnak újra mozdulni az emberek.
Borítókép: Vincent Furrer, Bettina Stucky és Phil Hayes a Gépek tánca című filmben. Forrás: SEHENSWERT Szemrevaló Filmfesztivál
