Gödrös Katalin magyar származású svájci filmrendezővel beszélgettünk a 13. Szemrevaló | Sehenswert Filmfesztiválon filmje, a Jakob lova vetítése után. Egy letűnt, kemény világba tett szép és nehéz utazásról, a művészet nélküli élet pusztító voltáról, és arról, hogy a történeteket nemcsak megérteni, hanem érezni is kell. A 19. században játszódó film október 18-án 18 órakor is látható a budapesti Művész moziban.
Mikor döntötte el, hogy ebből a regényből mindenképpen filmet szeretne készíteni?
Amikor olvastam, pont akkor halt meg 102 éves zongorista nagymamám. Az ő életére emlékeztetett ez a történet. Úgy éreztem, ő egyszemélyben Jakob és Elsie, a regény két főszereplője. Egyszerre szeretett volna valaki lenni, mint Jakob, és egyszerre élt a művészetnek, a zenének, mint Elsie. Fantasztikus színekkel van megfestve ez a történet, olvasás közben láttam magam előtt, de akkor még nem tudtam, hogy csak egy részéből készítek filmet. Elég hosszú a könyv és akár három különböző filmet vagy egy egész sorozatot is készíthettem volna belőle.
Festményszerű a film, a fények és a színek olyan hatást keltettek, mintha minden képkocka egy külön vászonra festett alkotás lenne.
Nagyon együtt tudtunk dolgozni az operatőrrel, ez a festményszerűség is fontos volt számunkra. De nem Vermeer vagy más flamand festők inspiráltak minket munka közben. Nem pasztellt, hanem erősebb színeket akartam, kontrasztos látványt. Ilyen például a hegyekben játszódó jelenetek közül az, ahogy megjelenik a lila ruha a zöld növényzetben. Leginkább az expresszionisták, azon belül is Kircher művei ihlettek meg.
A zene is központi szerepet kap a filmben – ahogyan a főszereplő életében -, jelentése van a daloknak. Hogyan válogatták ki, mi hangzik el?
Eredeti svájci népzene hangzik el, nagyon sokat kerestük a megfelelő dallamokat. Ezen kívül fontos volt a moll hangzás is, ebből nagyon kevés van a svájci zenében, ehhez kellett a zenész ismerőseim segítsége is.
A történet az 1870-es éveben játszódik Svájcban. Nemcsak a zene, hanem a svájci dialektus – amit a szereplők beszélnek – valamint a ruhák és a hangszerek is mind korhűek.
Ez egy női film? Valahol azt olvastam, hogy ez egy emancipációs történet.
Nem, ez egy történet a művészetről és a szerelemről. Szerintem fontos manapság, hogy erről beszéljünk. Művészet nélkül nem élhetünk, ha ez nincs az életünkben, akkor elpusztulunk.
A filmben Jakob nem támogatja a feleségét, amikor annak minden vágya, hogy énekeljen. Elsie-nek élete a zene és ebben a borzasztó helyzetben teljesen tönkremegy, majdnem belehal. Minden társadalom halálra van ítélve művészet nélkül. Azt akartam megmutatni, mi történik, amikor valaki nem tudja kifejezni magát az énekkel, és annyira el van hallgattatva, hogy az már fáj.
Szeretném, ha éreznénk, nemcsak értenénk ezt a filmet, mert sokszor megértjük, de nem érezzük, hogy valójában miről szólnak a történetek. Nekem ez a film egy kemény világot mutat be: a keménység ott van a földben – amiből élnek a film szereplői – de ott van a fejükben is. Ez egy utazás egy másik világban, ami nehéz és egyben szép is.
A filmben vannak nagyon megrázó jelentek is, de a festményszerűsége miatt ez nem sokkoló.
Ennek örülök, ezt reméltem. Az erőszakot sem látjuk kívülről, de persze tudjuk, hogy megtörténik. Érezzük, hogy mennyire borzasztó és megrázó annak, aki átéli, de erős marad és túléli.
Apai ágon ’56-os magyar származású. Beszél is magyarul, ez a beszélgetés is magyarul történik. Hogyan kötődik Magyarországhoz?
Imádom a családom, szeretem Magyarországot, de sajnos nem tudok annyit jönni, mint szeretnék. A fiam örömmel jön ide látogatóba, ami nekem fontos. Félig svájci, félig magyar vagyok, ráadásul Németországban élek a családommal, emiatt úgy érzem, sehova sem tartozom igazán, de ez számomra nem baj. Lehet úgy is mondani, hogy több hazám van. Apám mindig azt mondta, hogy én kozmopolita vagyok, és az az igazság, hogy ezt szeretem.
Magyarországon tanult a Színművészeti Főiskolán a ’90-es években és a mai napig néz magyar filmeket. Mit gondol, mennyit változtak? Milyenek voltak 30 éve és milyenek most?
Hát van különbség bőven. A ’90-es években is voltak egyedi látásmódú alkotások, de akkor még a legtöbb magyar film amerikai vagy német akart lenni, ezeket a mintákat követték. Most Enyedi Ildikó, Fliegauf Bence vagy az új generáció – Szimler Bálint vagy Reisz Gábor – filmjeit csodálatosnak tartom: úgy látom, a magyar társadalom problémáiról nagyon okos műveket készítenek.
Képek: 13. Szemrevaló Filmfesztivál Facebook oldala