Líbiába turistának? Te megőrültél? Kb ilyen reakciókat kaptam, mikor jeleztem, hogy hová készülök. Pedig Líbia igenis jó hely, látványos, kellemes, és – ha már ott vagy – nem is drága. Csak éppen nincs valami jó sajtója. Mondjuk okkal.
Líbiába soha nem volt könnyű elmenni turistáskodni. Moammer el-Kadhafi rendszere – ami több, mint 40 évig uralta az országot – nem rajongott azért, hogy mindenféle külföldi csak úgy mászkáljon az országban. Elvben lehetett turistavízumot kapni – a gyakorlatban viszont csak korlátozott számban, szervezett programra vártak külföldieket. (No meg persze voltak ott jó páran szakértőként, dolgozni – köztük nem kevés magyar is, hiszen a nyolcvanas években kimondottan jó volt a viszony a két ország között.) Akkor a turisztikai bevétel sem hiányzott igazán – a nyolcvanas években még dőlt a pénz az olajból. Később már csak csordogált – annak a nagy része is Kadhafi saját megalomán ötleteire folyt el, mint a Nagy Ember Alkotta Folyó, meg az egyesült Afrika. (Nem, a líbeknek nincs nosztalgiájuk Kadhafi iránt, nem a nyolcvanas évek gazdagságára emlékeznek belőle – hanem arra, hogy utána elherdálta a sok pénzt…)
A tüntetéseken jelentek meg a régi-új zászlók ..
2011-ban azután – miután a tunéz és az egyiptomi diktátort már elkergették – Líbiában is fellázadt a nép. Elegük lett a romló életszínvonal mellett növekvő elnyomásból, és a diktátor harmadikutas fantazmagóriáiból, a kötelező Zöld Könyvből és társaiból. Ám ami utána jött az sem lett egyszerűbb – előbb Kadhafi – jórészt fekete-afrikai zsoldosokból álló – hadseregével kellett megküzdeni (ehhez jól jöttek a nyugati légicsapások), majd valahogy fel kellett volna építeni egy működő országot. Ez utóbbi viszont nem nagyon sikerült. 2012-ben még a lakosság 60%-a részt vett a választásokon, 2014-ben, mire megválasztották volna a véglegesnek szánt Képviselőházat, már csak 18% ment el szavazni. Akiket viszont ők választottak,- nagyobb részt világi emberek – nem nagyon tetszettek az országban egyre nagyobb szerepet kapó iszlamistáknak. Az előző nemzeti kongresszus se nagyon akart lemondani – a Képviselőházat meg elkergették Tripoliból (Azóta se tértek vissza.) Melléjük állt viszont a régi hadsereg maradékaiból milíciát szervező egykori renegát tábornok Halfia Haftár, aki hadat üzent a Nyugat-Líbiát akkor megszerző mérsékelt iszlamistáknak. Így tört ki a polgárháború második szakasza – ami tulajdonképpen ma is tart. (Közben némi közjátékként megjelent itt is az Iszlám Állam, akiket ki kellett bombázni…) Mert ugyan kétszer is – 2015-ben ás 2021-ben – megállapodtak arról, hogy nemzeti egységkormányt alakítanak, véget vetnek az ellenségeskedésnek, és országos demokratikus választásokon döntik el, ki vezesse és merre Líbiát, ez máig sem sikerült, valaki mindig kihátrált azt alkuból. Az országnak így továbbra is két kormánya van, az egyik a – „nemzetközileg elismert” – Nemzeti Egységkormány Tripoliban, az u.n. Nemzeti Stabilitás Kormánya a kelet-líbiai Tobrukban székel. Szinte mindenből kettő van – még kétféle pénzt is nyomtak. (Bár most már kezdik lecserélni egy harmadik, közösre.)
Kelet-Líbia erős embere – Halifa Haftár
Nyugaton – ahol a nemzetközileg elismert kormány van – a hadsereg a korábbi részint iszlamista részint kevésbé iszlamista milíciák színes halmazából áll össze, amelyek valamikor felesküdtek a kormányra. Jó esetben ez a rendezettség látszatát kelti – rosszabb esetben (ilyen volt idén is) a „hadsereg”/”rendőrség” különböző egységei egymással kerülnek tűzharcba.
Itt-ott ENSZ megfigyelőket is látni – nem sok vizet zavarnak.
Állítják, hogy demokrácia és többpártrendszer van – csak éppen 2014 óta nem voltak választások, de egyszer majd lesznek biztosan. Keleten viszont csak egy milícia van – a magát Líbiai Nemzeti Hadseregnek nevező – és annak parancsnoka, Halifa Haftár tábornok gyakorlatilag egyeduralkodóként irányítja az országrészt, miután a rivális milíciákat onnan erővel füstölte ki, saját legfőbb erényének tartja, hogy egyáltalán nem iszlamista, a világi állam híve. Az egységkormányt Törökország és az EU, Haftárékat Egyiptom, Oroszország és azt Emirátusok támogatják pénzzel, fegyverrel ha kell, katonával. A két rész között viszont – egyelőre – stabil tűzszünet van – utoljára tavaly nyáron tűnt úgy, hogy ismét harcba bocsátkoznak, de aztán mindenki visszavonult.
Golyónyomok a sabrathai romokon
Így azután – bár 2021 óta van az egységkormánynak turisztikai minisztere – idén először turista vízumokat is elkezdtek kiadni. Egyelőre csak a nemzetközileg elismert kormány területére – de ígérik, hamarosan lehet menni keletre is. Korábban voltak próbálkozások -trükközések, hogy egyes irodák üzleti vízummal vigyenek be turistacsoportokat – de nehézkes volt a vízumszerzés, és sok a visszautasítás. Most elvben minden simán megy. Az egyéni utazókat még nem igazán várják, meghívó nélkül a vízumkérelmet automatikusan dobják vissza, de ha szerzel egy helyi irodától meghívólevelet – aminek persze a feltétele, hogy náluk vegyél csoportos túrát – , akkor már csak az e-vízumos honlapon kell vízumért folyamodni és pikk-pakk megvan. Elvben. A gyakorlatban persze ettől ez még egy rémálom – a honlap vagy nem megy, vagy kidob, napokig elérhetetlen (system busy), majd rosszul rögzíti az adatokat. A pénz viszont elnyeli. Végül mégis megküzdöttünk – és nyertünk, lett vízum.
20 esetből 19 alkalommal ez a kép fogad …
Légijáratok már vannak – akár Kairón, akár Isztambulon keresztül könnyedén be lehet repülni Tripoliba. A gépen azért csak mi voltunk turisták – rajtunk kívül két európai volt, ők dolgozni mentek. Úgy néztek ránk, mint az ufóra – valódi turisták ide?. A határnál a határőr szépen összegyűjtötte az útleveleinket, majd elsétált velük – kisvártatva megjött a helyi iroda embere, és üdvözölt. Onnan már minden olajozottan ment – mintha nem is egy polgárháborús országba érkeztünk volna meg.
Ez a buszt várt a reptér előtt…
És hogy mit érezni abból, hogy az ember tulajdonképpen egy aktív konfliktuszónába megy kirándulni? Nos egyszerre nagyon sokat és nagyon keveset. Az elmúlt években jártam már két olyan országban is, amely nemrég lábalt ki a polgárháborúból – Irakban és Afganisztánban. Líbia, annak ellenére, hogy formailag itt nem ért véget a konfliktus, furcsa módon, mindkettőnél békésebbnek tűnt. Sehol nem látni nyilvánosság előtt nehézfegyverzetet (Irakban azért volt, ahol a műemlék előtt strázsált egy tank), és bár itt is rendszeresek az ellenőrzőpontok, mint a másik két országban, a legtöbbnél meg sem kellett állni, a fegyveres (nevezzük katonának..) csak egyszer szállt fel a buszunkra, és nézett végig rajtunk. (Irakban volt olyan hely, ahol 40 percig várattak, Afganisztánban vissza is fordítottak minket egy helyen.) A városokban nincs látványos fegyveres jelenlét – Irakban, Afganisztánban sokkal több fegyverest látni az utcákon. Tripoli alapvetően egy átlagos, békés közel-keleti város képét mutatja – nem egy csili-vili Dubaj, de – nagyobb részt – kevésbé lepusztult, mint Bagdad vagy Kairó, Kabullal pedig nem is lehet egy lapon említeni. Ilyen szempontból tehát azt mondhatjuk, hogy Líbiába menni kb olyan, mint bármely más térségbeli orsázgba – rendőrt mindenütt látni az utcákon, és az ellenőrzőpontok is részei a Közel-kelet tájképének.
A bazár szélén az egykori városfalaknál – nem érződik a fezsültség
Itt-ott látni még belövéses házakat, de a városképet nem a friss romok határozzák meg – a belvárosok pedig kimondottan jól festenek. Egészen megdöbbentő módon teljesen hagyományos turistabazárok emléktárgy árusok is vannak elég nagy számban. (Ki a fenének, azt viszony nem tudom, mert rajtunk kívül nem nagyon tartózkodott turista az országban, belőlünk meg nem igazán élnek meg. ) Mivel elég olcsók is meglepő módon mindenféle emléktárggyal megpakolva tértem haza.
Nyitott biszbasz áruda- egy bazárt múzeum előtt…
Közben persze nyilvánvaló volt, hogy – bár örülnek, hogy nyugi van – mindenre fel vannak készülve. Folyamatosan velünk volt néhány rendőr/milicista/katona. Nagyon kedvesek voltak, mosolygósak, és persze egyértelműen jelezték, hogy merre mehetünk, és merre ne menjünk.
Ugyanakkor azt is mindenképpen el kell mondain, hogy az ország sincs még teljesen felkészülve a turisták fogadására. Bár potenciálisan tudja azt, amit Marokkó vagy Tunézia – a gyakorlatias nem. A múzeumok – 2011 óta ideiglenesen – zárva vannak. Ide-oda sikerült a mi fegyveres kísérőink segítségével – némi nyomást gyakoroltak az őrökre – bejutnunk, de a legtöbb látványosságot – a rommezők kivételével – csak kívülről lehet egyelőre látni. Pedig nyilván lenne mit látni a múzeumokban is, hiszen – ezt a későbbi cikkekben majd részletesen is bemutatjuk – azt ország történelme elég változatos.
Idrisz király palotája – kadhafi idején múzeum volt, most ennél közelebb nem jutottunk.
Vannak jó szállodák, kiváló olasz és arab éttermek, bevásárlóközpontok – de a nemzetközi bankkártyákkal nem is érdemes próbálkozni. Mindent kp-ben líbiai dinárral kell fizetni – igaz úgy meg minden elképesztően olcsó számunkra. 600 -1200 forintból már visszafogottan meg lehet ebédelni, egy literes kóla 180 forintba kerül házi olívaolaj literjét pedig 1200 forintért mérik. (Arról nem is beszélünk hogy 15 (!) forintba kerül a benzin literje.)
Kb 1300 forint egy adag ebből a csodából …
Ami egyeseknek bosszússág – a digitális detox híveinek persze nem az – hogy az ország internet-ellátottsága katasztrofális. Könnyedén és olcsón lehet helyi SIM kártyát venni, de a sávszélesség amit az biztosít olyan gyatra, hogy gyakorlatilag csak a Messenger üzeneteket lehet rajta nézni. A szállodai wifik sem sokkal jobbak. A tengerpartok pedig – szépek, de nem turistásak. Az a fajta beachelés, amit Agadirban vagy Dejrbán találunk itt – helkyi igény hiányában – nincs.
Lehet sétálgatni és nézni a tengert…
Szólva Líbia lehetne, és talán lesz is egyszer második Tunézia vagy Marokkó – minden alapja megvan ahhoz, hogy az olaj mellett a turizmus hozza ide a legtöbb pénzt, de ahhoz még kell egy kis idő, némi fejlesztés, meg az, hogy ne mindenkinek a polgárháború jusson az eszébe, ha az ország nevét hallja. és mondjuk az sem ártana, ha az országnak csak egy kormánya lenne…
