Amikor 2021. augusztus 15-én mindenki meglepetésére a tálib harcosok gyakorlatilag puskalövés nélkül elfoglalták Kabult, a nyugati világ egy emberként pánikolt. Én akkor azt mondtam, biztos vagyok benne, hogy pár éven belül nyugodtan megyünk majd turistáskodni Kabulba. Nekem lett igazam – de ettől azért még Afganisztán nem lett egy második Görögország. Viszont aki odamegy, olyan élményben részesül, amit élete végéig nem felejt.
“Érezd magad otthon Afganisztánban, legyen ez a második hazád. Mi itt érted vagyunk, bármikor, bármitől megvédünk” – ez a mondat széles mosolyok kíséretében egy tálib harcos szájából hangzott el, aki szedett-vedett polgári ruházatára vett fel egy golyóálló mellényt több póttárral az amerikaiaktól zsákmányolt gépkarabélyához. Egyike volt azoknak, akik a fegyveres kíséretünket adták a Band-e-Amir Nemzeti Parkban, majd elkísért a szállodánkig, ahol minden pironkodás nélkül, de egy hosszú perzsa nyelvű köszönőbeszéddel fogadta el az átnyújtott baksist. A jelenet a maga abszurditásában jól mutatja mindazt, amivel szembesül, aki ma Afganisztánban turistáskodásra adja a fejét.
Kínai turisták fényképezkednek a tálib őrökkel a peshawari afgán konzulátus előtt.
Kezdjük az elején: a beutazáshoz vízum kell. Ezt egészen a legutóbbi időkig Európában is be lehetett szerezni. Most már nem. (Minden információ 2024 augusztusára vonatkozik. A szabályok – ezt látni fogjuk -, ha egyáltalán léteznek, bármikor megváltozhatnak egyik percről a másikra.) Az afgán határőrizeti szervek már csak azokat a vízumokat fogadják el, amelyeket olyan követségeken vagy konzulátusokon állítottak ki, ahová a jelenlegi kormány delegálta a személyzetet. Mivel pedig az EU nem ismeri el a tálib kormányt, az itteni követségeken nem kapnak akkreditációt az új kormány emberei. Szóval vége a varsói – szófiai vízumkiadásnak. Ahol fel lehet venni a vízumot, az Katar, az Egyesült Arab Emirátusok és Pakisztán. Mi Peshawarban, Pakisztánban vettük fel a vízumot – ez tűnt a legegyszerűbbnek. És valóban, alig másfél óra alatt meg is szereztük. Ebben az is benne volt, hogy kiderült – a helyi fixer sem tudta – hogy immár csak online kitöltött vízumkérő lappal lehet beadni a kérelmet. Ilyen persze nekünk nem volt, de egy helyi fiatalember vállalta, hogy pár dollárért megcsinálja. Láttuk őt elmenni egy rozzant motoron az útleveleinkkel – és csak bízhattunk abban, hogy nem adja el azokat a feketepiacon. Nem tette, visszajött. A vízumdíj 100 USD, ami szigorúan készpénzben kézbe fizetendő. A vízumoztatáshoz a hölgyeknek egyébként burkát is kell venniük – amit azután egy követségi ember fellebbent, hogy megnézze, tényleg azonosak-e a hölgyek a fényképeikkel. (Ez volt az egyetlen hely egyébként, ahol a turistanőknek burkát kellett venniük – de erről majd később bővebben is lesz szó.) A vízumkiadás innen már meglepően gyorsan ment – körülbelül fél órával azután, hogy beléptünk a követségre, már meg is kaptuk a szép új afgán vízumunkat.
Ezek nem a magyar csoport tagjai – de ők is pont ilyen burkákat kaptak. (Csak a követségre nem szabad fényképezőt bevinni.)
Női bejárat a konzulátusra – hozzá kell szokni a nemi diszkriminációhoz.
Vízum birtokában már el is indulhatunk Torkham, az egyetlen nyitva tartó pakisztáni-afgán határátkelő felé. (Mi nem így tettünk, két napot még turistáskodtunk az – Afganisztánhoz képest – fejlett és liberális Pakisztánban, de erről is majd máskor írunk.) Már az oda eljutás is jelzi, hogy itt azért nem egy békehatárról van szó. Külföldieket szállító jármű a Peshawartól a határig tartó mintegy 55 kilométeres szakaszon nem haladhat végig csak úgy. A város határában álló kaputól egészen a határátkelőig kötelező a fegyveres kíséret. A kíséretre mi jó egy órát vártunk egy nem túl barátságos, lepusztult börtönudvaron. Aztán az is kiderült, hogy a rendőri kísérettel csak az első katonai ellenőrzőpontig jutunk – ahol újra ellenőrizték az összes iratunkat. Összesen vagy háromszor váltottunk kíséretet – az utolsó már nem kapott maga alá kisteherautót, csak egy szál gépfegyverrel szállt be a mi egyik kocsinkba. Ezzel gyakorlatilag megalapoztuk az afgán élményeket, ahol szinte mindenütt fegyveresek kíséretében kellett mozognunk.
A fegyveres kíséret
Azt, hogy közeledünk a határhoz, már jelezte a végtelennek tűnő kamionsor – azt mondják, a teherautóknak heteket kell várni az átjutásra.
Torkham – a határátkelő – első látásra maga az őskáosz. A kocsi egy lepusztult, farudakból és nejlonfóliából összetákolt bazár közepén tesz ki, ami gyakorlatilag semmilyen hasonlóságot nem mutat a világ kicsit is fejlettebb részein található határátkelőkkel. Megrohannak a házilag lemezből összerakott tolókocsikkal felszerelkezett hordárok, akik a csomagokat – és az idősebb utasokat – fuvarozzák. Keményen kell velük alkudni, vagy – ahogy mi tettünk – hátzsákkal érkezni. Gurulós bőrönddel ugyanis valóban lehetetlen lenne végigmenni az egész őrületen – legalább két kilométert kell gyalogolni egy tekervényes, alig egyembernyi széles úton, amit két oldalról szögesdrót kerítés szegélyez.
A határátkelő madártávlatból – nem saját kép, a határsávban szigorúan tilos fotózni illetékteleneknek.
Tolongás a szűk átjárókban – szintén nem saját képek.
Mindezt óriási tömegben, ahol mindenki tolakszik, és a bőröndös gurik mellett néha még – ki tudja miért – ágykereteket is visznek az egyik országból a másikba. És elég nehezen viselik, hogy téged, mint fehér turistát, aki mégiscsak rendelkezik némi white privilege-dzsel egy rendőr (vagy ki tudja mi, valami rangjelzés van a koszos hálóingén) megpróbál előre rángatni a tolongásban. Közben azért vannak megállók is – motozás után meghatározhatatlan pozíciójú hivatalnokok (?) üvöltöznek veled, hogy “money-money” – ami mint kiderült annyit tesz, hogy be kell mutatni, mennyi dollár van nálad. Elvben maximum 1000 lehet. (Talán, mert pontos információt elég nehéz szerezni.) Nagyon nem kutatnak – ha jól eldugod, akkor jóval többet is átvihetsz. Az útlevelet és vízumot is ellenőrzik vagy háromszor. Ezek után meglepő fordulatként az addig a felszínen futó keskeny ösvény kiszélesedik és egy alagútba torkollik, ahol két kukásmellényes egészségügyis állja utadat, – az egyik minden kérdés nélkül a szádba cseppent valamit, amiről kiderül, hogy polio vakcina, a másik pedig alkoholos filccel megjelöli a körmödet – az lesz az oltási igazolásod. Az ösvény utána újra beszűkül, a tolongás nő – a pakisztáni határőrök ezt úgy igyekeznek kezelni, hogy rövidre vágott műanyag csövekkel ütik-verik a tolongókat, nemre és korra való tekintet nélkül. Aztán jön még egy útlevélellenőrzés és már – a mi esetünkben jó másfél óra után – már ott is találod magad az afgán oldalon. Minket egy – jobb híján nevezzük így – karámba vezettek (volt ott egy vértócsa is, csak reméljük, hogy állati eredetű vérrel), ahol elkezdődött az afgán beléptetés. Angolul kiválóan beszélő polgári ruhás fiatalemberek vették fel az adatainkat. Egyikük a végén tökéletes amerikai akcentussal köszönte meg az együttműködést. (Nem kérdeztük meg, hogy ezt hol tanulta, de úgy látszik, a jó szakember nem vész el, csak szükség esetén oldalt vált.) Azt hittük, hogy ezzel már kábé végeztünk is, de tévedtünk. Az afgán határkaput ugyan onnan már elég könnyű volt elérni, és az afgán oldalon meglepő módon a bazár is sokkal rendezettebbnek tűnt, de a tálib bürokráciával még csak most kezdtünk ismerkedni. Egy mintegy egyórás papírtöltögetés, fényképezkedés, útlevélmásolat leadás következett. Annyi könnyebbséggel, hogy az afgán oldalon már sokkal kisebb volt a tömeg, és kaptunk legalább fejenként egy energiaitalt. A helyi emberünk ugyanis, akivel az út afganisztáni részét megszerveztük, elénk jöhetett a határállomásra. (Ekkor még nem tudjuk, hogy az energiaitalnak mekkora kultusza van az országban, alkohol és kávé híján – ami nem tilos, csak nincs szokásban. Úton útfélen isszák a különféle helyi gyártmányú cukros koffeines rémségeket.) Az egész procedúra jó három óra volt, de a végén azzal a tudattal távoztunk, hogy van egy kis fényképes papírunk, meg útvonalengedélyünk, szóval innentől már sima az út. Estére valóban Kabulba is érünk – a tervezetthez képest sokkal később, de kiváló hangulatban. Innen már – úgy érezzük – semmi sem állhatja utunkat.
Az első afgán ebéd Dzsalalabadban
Ez persze nem így lett – hamarosan kiderül, hogy miért.
