Mindenkinek jár 5 perc hírnév – tartja a mondás. Talán így van ez a városokkal is. De mi van, ha az az öt perc ezerhétszáz évvel ezelőtt volt?
Hogy mikor van Húsvét, az 100 emberből 100 a naptárból tudja csak meg, és általában meglepetésként éri, hogy pontosan abban az évben mikor tojik a nyuszi. Annyit tudunk, hogy tavasszal szokott lenni, és valakik meghatározzák az időpontját. De hogyan? Az esemény, amit a Húsvét megidéz – Krisztus feltámadás – nyilván egy adott napon történt, egy, a római naptár szerint egy bizonyos hónap valahanyadikán, ráadásul egy zsidó ünnepen, aminek viszont a zsidó naptár szerint volt meghatározott ideje. A keresztények az első időkben követték a zsidó hagyományokat, és a zsidó közösségek által meghatározott napon ünnepeltek. Csakhogy a két közösség útjai egy idő után elváltak, és a keresztény közösségek jó része szerette volna saját maga megmondani, mikor is volt – legyen a Húsvét. Így aztán – mire a kereszténység államegyház lett – több számítási módszer is szokásban volt. Ki kellett választani egyet, ami egységes, és nem zsidó. Így van az, hogy a Húsvét a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első telihold utáni vasárnapra esik. (Ma persze már a kutya nem tudja, mikor van telihold, szóval inkább a naptárat nézzük.)
No de mikor és ki határozta meg, hogy pontosan így (ilyen bonyolultan) számítsuk ki a Húsvét idejét? Itt jön képbe a címben említett 318 apostol, és az 1700 év. A Húsvét időpontját ugyanis 1700 évvel ezelőtt – 325 júliusában rögzítették, a nikaiai zsinaton. Mielőtt lemennék, hogy megnézzük, mi is maradt mára a keresztény világot meghatározó zsinat helyszínéből, kicsit ismerkedjünk meg magával a zsinattal.
A zsinat egy ortodox ikonon
A kereszténység ekkorra már államvallás, Nagy Konstantin (I. Constantinus) tette azzá. Bár a Római Birodalom lakosságának még csak kisebb része Krisztus követője – a többség ekkor még a régi isteneket tiszteli – a keresztény vezetőkre sok olyan feladat hárul, ami korábban nem merült fel. Az egyháznak, ha már a birodalom szolgálatában áll, egységesnek kell lennie, azonos hitelveket kell követnie. Már pedig ekkor még sok volt a vita. Voltak szervezeti jellegűek – ki és hogyan lehet püspök, hány évig kelljen tanulni a katekézist, hogyan tartsanak provinciális zsinatot – és voltak elvi (személyi) jellegűek. Ez utóbbiak voltak fontosabbak. Ekkor éppen a legfontosabb az első krisztológiai vita volt, amelyet két afrikai egyházatya Arius és Alexander robbantott ki, amely szerint Jézus egylényegű-e az Atyaistennel. Arius szerint nem, mert annak a teremtménye, tehát nem lehet egy a lényegük – Jézus az Atya prófétája, de emberi lény. Alexander – és az egyház többsége – szerint viszont van emberi és isteni természete is.
Ariánus keresztelőkápolna mozaikja Ravennából
A császár, miután 324-ben utolsó ellenfelét Liciniust is legyőzte, – jogosan – úgy érezte, hogy egy államegyháznak rendet kell tennie az ilyen ügyekben ezért hívta össze az első úgy nevezett egyetemes zsinatot. De miért pont ekkorra és ide? Az időnek és helynek is Constantinus személyes céljaihoz volt köze: a zsinatot össze szerette volna kötni az uralkodása huszadik évfordulójára rendezett ünnepségekkel, és olyan helyre szerette volna hívni, ami megközelíthető a császári székvárosból, hogy ő maga is részt vehessen rajta. Az udvar ekkor még Nikomédiában – ma Izmit, Törökország – székelt, az ünnepségeket pedig július végre időzítették. Így a május-június eleje Nikaiában pont jónak tűnt. (Egyes leírások szerint május 20-án volt a gyűlés megnyitása, mások szerint júniusban.)
Nikomédiából nem sok maradt fenn…
A zsinatot maga a császár nyitotta meg. Bár ő a nyitóbeszédét latinul adta elő – és a zsinatot levezető Hosius, a császár bizalmi embere az egyházon belül – is a birodalom latin nyelvű feléből, Cordobából származott, a tárgyalások nyelve a görög volt. A zsinat működését viszont – minden valószínűség szerint – a római szenátus ihlette. Hogy görögül beszéltek azt jelezte, hogy egy részről a kereszténység ekkor még főleg a birodalom keleti felében volt jelen, másrészt – bár elvben a teljes keresztény világból várták a püspököket – jobbára a keleti, görög nyelvű tartományokból és Afrikából érkeztek delegátusok. Hogy hány püspök volt jelen, az nem egyértelmű – Antiokhiai Athanasziosz 318-ról beszél (ők lennének a 318 apostol), és a későbbi hagyomány ezt fogadja el, de valószínű, hogy ez csak egy legendás szám, mert ennyi volt Ábrahám háza népének száma a Bibliában. Mintegy 220 püspök nevét ismerjük, aki végül is szignálta a döntéseket. Valójában persze ennél jóval nagyobb volt a városba érkező tömeg, mert a püspököket klerikusok, presbiterek, no meg szolgák kísérték, így legalább 2000 fő elszállásolását kellett megoldani. Mindent egyébként a császári kincstár fizetett.
Hosius – akit később szentté is avattak
Hogy miről döntöttek, azt nagyon jól tudjuk. A Húsvét időpontjának kiszámítása mellett döntöttek egyházjogi kérdésekről – a püspökök kinevezésének rendjétől a papok kasztrálásnak tilalmáig sok mindenről -, és elfogadták a Nikaiai hitvallást. A hitvallás célja az volt, hogy összefoglalva a hit alaptételeit meghatározza a helyes hitet – és kizárja belőle az eretneknek tartott tanokat. A hitvalláson sorról sorra haladva szavaztak, és Arius meg néhány híve nem is fogadták el azt – ki is közösítették őket. Az itt elfogadott hitvallás ma is a keresztény hit alapja, némi – szintén negyedik századi – kiegészítéssel máig ezt használja a katolikus egyház. Egy ilyen fontos esemény nyilván világörökségi pontot ér. Már persze, ha van bármi kézzel fogható emlék, ami kapcsolódik hozzá. Nos, van is, meg nincs is. Nikaia – latinosan Nicaea – ma Iznik, Törökországban. A városba lépve azonnal szembesülünk a bizánci múlttal – a bizánci városfalak ugyanis máig állnak, és a város igazán nem is terjeszkedett azokon túl.
Tíz perc sétára a városkaputól pedig ott van egy meglehetősen látványos bizánci templom, – ma az Ayasofya mecset. Eredetileg nyilván nem volt minaretje, de amúgy nem sok változott a külsején amióta felépült.
Ez a templom azonban bizonyosan nem adott otthont az első nikaiai zsinatnak – ugyanis jóval az után épült. Bizonyosan itt volt viszont a második nikaiai zsinat. Ez már egy egészen más korban került megtartásra. 787-ben hívta össze V. Konstantin császár, célja pedig ismét az egyházon belüli szakadás után a helyes irányvonal kijelölése volt – csak ezúttal a képrombolás korszaka után a képtisztelet helyreállítása volt a püspökök feladata. Meg is tették, ami a feladatuk volt, bibliai idézetekkel igazolták, hogy a képek tisztelete helyes dolog – bár igazi tisztelet természetesen csak Istennek jár – és hogy a képrombolás a kereszténységtől idegen (zsidó, muszlim, pogány) dolog. Nikaia ekkor más – éppen az első zsinat miatt – szimbolikus helyszín volt. De ha nem ebben a templomban, akkor hol tartották az első zsinatot?
Az ábrázolások nem sokat árulnak el a környezetről.
A hagyomány nem ad egyértelmű választ. A fennmaradt tudósítások nem szólnak erről, a későbbi leírások pedig nem éppen egyértelműek. A török régészeknek viszont van egy ötletük. 2014-ben az izniki tóban nem messze a parttól megtalálták egy jelentős templom maradványait. A templom a kereszténység igen korai századaiban épült – tehát 325-ben már állhatott . Szent Neophütosznak szentelték, aki egy helyi szent volt – egy keresztény gyermek, akit a keresztényüldözések idején öltek meg római katonák a közelben. 740-ben egy földrengés során került víz alá – igaz ma is csak mintegy húsz méterre vannak romai a parttól. Bár egyelőre nem bizonyították – igen valószínűnek látszik, hogy ez a templom adott otthont a zsinatnak.
A templom rekonstrukciós képe a múzeumban
Egyelőre csak képen látható – de már dolgoznak azon, hogy vízalatti múzeumot hozzanak létre a ormokból. Amilyen ütemben dolgozik a török örökségvédelem, nincsenek kétségeim afelől, hogy a múzeum záros határidőn belül meg is nyílik. A város történetét amúgy egy vadonatúj – és kiválóan felépített múzeum mutatja be – láthatóan már a világörökségi jelölésre készülve. Megismerhetjük benne a térség történetét az első őskori településektől az antik görögökön és rómaiakon keresztül egészen az oszmán korig.
Későrómai sír
Római szarkofág
… és egy őskori emeletes ház modellje a múzeumba.
A múzeum régebben a Ayasofya mecsetben – avagy Hagia Szophia templomban – működött. Azt azonban visszakapta a muszlim hívők közössége. Ez csak annyiban korlátozza a látogatást, hogy nem hívők imaidőben nem léphetnek be. Azon kívül csak annyi korlátozás van, hogy a szőnyeges részekre nem léphetünk cipővel -de a templomon amúgy semmi olyan átalakítást nem végeztek, ami rombolással járt volna. (Mármint most – hiszen amúgy a korai oszmán időktől kezdve mecsetként szolgált a templom, ami azt jelentette, hogy freskóit már akkor leverték.)
A templom mellett más római-bizánci emlékek – pl az egykori jelentős méretű színház romjai – jelzik, hogy Nikaia az ókorban jelentős város volt. Nyilván ezért is esett a császár választása erre a helyre – hiszen a 2000 fős, több héten át tartó nagy rendezvény megtartása nem ment volna egy jelentéktelen, vidéki porfészekben. Bár a nem túl messze található Konstantinápoly fejlődése kétség kívül ártott a városnak – ma kevesebb, mint két óra autópályán – volt azért haszna is a főváros közelségének. 1204-ben – amikor a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt – ide menekült az udvar egy része, és itt hozták létre a Nikaiai Császárságot, ami 1261-ig vitt tovább Bizánc emlékét. Nem sokkal később Nikaia is elesett – de az oszmánok, még mielőtt elfoglalták volna Konstantinápolyt – pár évre szintén itt rendezték be fővárosukat. Ennek a kornak a legszebb emléke a városban a zöld mecset. Nem nagy, de kétség kívül igen csinos. És szintén alig tíz perc sétára van az Ayasofya mecsettől, csak másik irányba, mint a múzeum és a római színház.
Korai oszmán kori fürdő
és a Zöld Mecset
Az oszmán korban amúgy a város az égetett mázas kerámiakészítés központja lett. Ezt a hagyományt máig fenntartják – elképesztő szépségű cserepeket vehetünk bárhol a városban, nevetségesen alacsony áron.
Klasszikus oszmán kerámiák a múzeumból
és modernek az utcán.
Aztán a jobb idők elmúltak. A város eljelentéktelenedett – jól mutatja ezt, hogy hogy máig nem nőtt túl az ókori városfalakon, ami azért ritka a modern városok esetében. Ártott ez a városnak? Nos, ha a turisztikai szempontokat nézzük, akkor inkább csak használt. Iznik ugyanis ma egy bájos, vidékies, nyugodt, barátságos török kisváros – ahol minden ott van, amit Törökországban szeretni lehet. Mondjuk úgy, hogy ideális kirándulás Isztambulból. Ha másért nem, hát azért, hogy megtapasztaljuk, hogy itt minden a töredékébe kerül a nagyvárosi áraknak. Nem csak egy teázóba, cukrászdába vagy étterembe ülhetünk be úgy, hogy az isztambuli árak ötödét fizetjük a fogyasztásunkért, de érdemes be-betérni a boltokba is. Különösen azokba, amelyekben helyi termékeket árulnak. A környék már az ókorban híres volt olajfáiról, az olajbogyó, olívaolaj és olívás szappan máig meghatározza a vidék mezőgazdaságát – kiváló minőségben, elképesztő árakon kapható.
De ha csak sétálunk egyet a sétálóutcán, be-be ülünk valahová teázni, élvezzük az élet lassú folyását, esetleg kimegyünk a tópartra élvezni a délutánt, az is kiváló program. A 318 apostol városában nem fogunk csalódni.
