A magyar mezőgazdaságot nemcsak az aszály, a jégkár vagy az alacsony terményárak teszik tönkre, hanem az is, hogy elfelejtettünk együttműködni, vizet megtartani, mértékkel fogyasztani és valódi élelmiszert előállítani. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Tiszakóród agrárvállalkozója, Adorján László szerint, ha nem változtatunk, eltűnhet az élhető magyar vidék. Riport.
Görgess le a rövid videó megtekintéséhez!
„Ha 55 forint egy kiló búza, akkor hogyan lesz belőle 1100 forintos kenyér?” – teszi fel a kérdést Adorján László szatmári gazda.
Nem indulatosan mondja, inkább azzal a fáradt józansággal, amellyel az beszél, aki évtizedek óta belülről látja a magyar mezőgazdaság működését, és pontosan tudja: a számok a végén ritkán kedveznek a gazdának.
Adorján László nemsokára 66 éves lesz. Tiszakóródon nőtt fel. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen végzett agrármérnökként, de számára a mezőgazdaság soha nem pusztán szakma volt. Gyerekkorától benne élt: kaszált kézi kaszával, villázott, lovat vezetett, tehenet fejt. A földhöz való viszonya nem romantikus nosztalgia, hanem gyakorlati tudás. Térképként látja maga előtt a tájat: hol volt régen víz, hol volt zsombékos terület, melyik föld mit bír el, és melyik döntésnek milyen következménye lett évtizedekkel később.
Egy udvar, ahol még látszik, honnan jön az étel
A beszélgetés közben az udvar is beszél helyette. A garázs mellett zöldségeskert: bab, hagyma, paprika, paradicsom, borsó. Kint állatok, saját tojás, saját termény, saját munka. Nem ipari méret, nem látványgazdaság, inkább annak a régi falusi logikának a maradéka, amelyben az ember még tudta, honnan jön az étel, mit jelent a szezon, és milyen munka van egy falat mögött.
Adorján szerint a magyar mezőgazdaság egyik legnagyobb csapdája, hogy az elmúlt évtizedekben nemcsak a termelés, hanem a fogyasztás logikája is eltorzult. Túl sokat akarunk, túl gyorsan, túl olcsón, túl nagy mennyiségben. Úgy látja: a túlfogyasztás és a mértéktelenség nem vezet jóra.
A garázs mellett zöldségeskert: bab, hagyma, paprika, paradicsom, borsó.
Régen hat hektár kukoricából traktort lehetett venni
A kilencvenes évek elején néhány hektárral kezdte. Akkoriban – emlékszik vissza –, hat hektár kukorica árából még használt traktort, pótkocsit, autót lehetett venni. Egy zsák vetőmag néhány ezer forintba került, ma sokszorosába. Egy MTZ traktor régen pár százezer forintos tétel volt, ma tízmilliós beruházás. Egy korszerű kombájn pedig százmilliós nagyságrend.
Szerinte a magyar gazdák egyik legnagyobb csapdája éppen az volt, hogy mindenki megpróbált mindent egyedül megoldani. Saját traktor, saját pótkocsi, saját kombájn, saját vetőgép. Ez egy ideig működött is, amikor az eszközök ára és a terményárak még más arányban álltak egymással. Ma viszont ez a modell sokakat hitelbe, kiszolgáltatottságba és állandó kockázatvállalásba tol.
Egyedül már nem megy
Adorján László szerint a jövő nem feltétlenül az, hogy minden gazdának minden gépe saját legyen, hanem az, hogy megtanuljanak együttműködni.
„Nem az a cél, hogy a kombájn kimenjen a földre, aztán ott álljon, mert nincs alatta szállítójármű. Hanem hogy álljunk össze: te eljössz nekem szállítani, én elmegyek neked bálázni, akinek van direktvetőgépe, az elvet. A végén pedig tisztességesen elszámolunk” – fogalmaz.
A környéken ez már kezd működni, de lassan. Ugyanis a bizalmatlanság, az irigység, a különutasság mélyen benne van a vidéki társadalomban is. Pedig a gazdák helyzete egyre törékenyebb. A terményár kiszámíthatatlan, a bank nem vár, az időjárás szélsőséges, a gépek drágák, a biztosítás pedig sokszor nem ad valódi védelmet.
Amikor lecsap a fagy
Adorján László saját példát is mond. Tíz hektár intenzív almása volt. Egyik évben elfagyott, a másikban elverte a jég. A kártérítés szerinte nevetségesen alacsony volt ahhoz képest, amekkora veszteséget elszenvedett. 2023 különösen mély év volt számára: banki lenyúlások, bokatörés, jégkár, ki nem fizetett alma, a pályázata a pályázatíró hibájából nem lett leadva. Hosszasan sorolja, majd csak annyit mond:
„Ez volt 2023-ban. És itt vagyok, beszélgetek veled.”
Nem panaszként meséli. Ezt többször is hangsúlyozza. Szerinte a panasz önmagában nem visz előre. A problémát meg kell oldani. Csakhogy ehhez előbb nevén kell nevezni, mi romlott el.
A semmit támogatják
Az egyik ilyen pont szerinte a támogatási rendszer. Azt mondja, az uniós csatlakozás után sokan azt hitték, végre megérkezik a magyar mezőgazdaság nagy lehetősége. Csakhogy a támogatások jelentős része nem a valódi termelést, hanem a területet jutalmazta. Minél több föld, annál több pénz – függetlenül attól, van-e mögötte tényleges munka, állat, termelés vagy tájfenntartás.
„A semmit támogatják” – fogalmaz Adorján László.
Kemény mondat, de nála nem politikai szlogen, hanem több évtized tapasztalatának sűrítménye. A gyepgazdálkodásnál például szerinte egyetlen mondattal sok mindent helyre lehetne tenni: állat nélkül ne lehessen gyepre támogatást igényelni. Mert ha valaki csak felveszi a támogatást a területre, de nem gondozza valódi gazdaként, akkor a rendszer nem a munkát, hanem a birtoklást díjazza.
Íróasztal mellől nem lehet tájat menteni
A Natura 2000-es területekről is hasonlóan beszél. Nem a természetvédelem szükségességét vitatja. A döntéseket szerinte túl gyakran hozzák meg íróasztal mellől, a gazdák gyakorlati tudása nélkül.
Azt mondja, ha a talajból mindig csak kiveszünk – kaszálunk, legeltetünk –, de nem pótolunk vissza tápanyagot, nem szellőztetjük a talajt, nem lehet öntözni, akkor a terület előbb-utóbb leromlik. Eltűnnek az értékes fűfélék, helyettük megjelennek azok a növények, amelyeket az állat sem szívesen legel.
A szatmári táj jövőjét azonban leginkább a víz sorsán keresztül lehet megérteni. Gyerekkorából még emlékszik az ásott kutakra, a vizes élőhelyekre, a csatornákra, a táj természetes működésére. Ma sok kút kiszáradt, a talajvíz mélyre húzódott, az egykori mocsaras, zsombékos területeket bevonták a termelésbe, a vizet pedig évtizedeken át inkább elvezették, mint megtartották.
„A vizet a tájban kellene tartani” – hangsúlyozza Adorján László.
Ez nála nem divatos zöld jelszó, inkább gazdálkodási alapkérdés. Ha nincs víz, nincs kipárolgás. Ha nincs kipárolgás, a táj még szárazabbá válik. Ha a régi vízrendszereket nem tartják karban, ha a belvízelvezető csatornák csak elviszik a vizet, de nem tudják visszatartani, akkor a gazda végül ugyanazzal szembesül: aszály, forróság, bizonytalan termés.
Az öntözés azonban önmagában nem csodaszer. Adorján kiszámolta: az ő területeinek öntözéséhez több rendszerre lenne szükség, tavaly százmilliós nagyságrendű ajánlatot kapott. De ha a búzát vagy a kukoricát még jó terméseredmény mellett is csak önköltség környékén lehet értékesíteni, akkor az öntözés beruházása sem térül meg. A termelésbiztonság nőne, de a gazdaság ettől még nem biztos, hogy nyereséges lenne.
Adorján Lászlónak vannak gépei, de van, amihez még mindig kézi munkaerő kell(ene).
Ez a magyar mezőgazdaság egyik legnagyobb ellentmondása: lehet jól dolgozni, lehet átlag feletti termést elérni, de ha az árak nem fedezik a valós költségeket, akkor a gazda csak életben maradni tud, fejlődni nem.
Közben a munkaerő is eltűnik. Adorján László fia, Dávid uborkázik, mert a kézimunka-igényes kultúrákat még valamennyire megfizeti a piac. Csakhogy a kézi munkaerő kiszámíthatatlan. A növény nem vár vasárnapig, nem áll meg azért, mert nincs ember. A gazda szinte mindig kockáztat, miközben munkát ad.
A mérték veszett el
Adorján szerint a tömegtermelés logikája az embert, az állatot és a tájat is kifeszíti. A csirkének egyre gyorsabban kell nőnie, a tehénnek egyre több tejet kell adnia, a földnek egyre többet kell teremnie, a gazdának pedig egyre nagyobb beruházásokkal kellene tartania a tempót. Csakhogy ennek ára van.
„A többletfogyasztásunkkal tesszük tönkre a környezetünket és saját magunkat” – mondja a gazda.
A kulcsszó nála a mérték. A régi falusi életben szerinte nem volt mindenből mindig, de volt rendje az étkezésnek. Szezonális zöldség, savanyítás, saját kert, saját termény, alkalmazkodás az év körforgásához. Nem decemberi paradicsom, nem állandó bőség, hanem annak tudása, hogy minek mikor van ideje.
„Régen szinte minden háznál volt tehén, csirke, zöldségeskert. Ma meg sokan már azt sem tudják, honnan jön az étel” – hangsúlyozza Adorján László.
Lehet egyszerűbben is jól élni
A fiatalokról szólva egyszerre kritikus és együttérző. Azt mondja, a mai fiatalság sokszor el sem tudja képzelni, hogy egyszerűbben is lehet jól élni. A vidéki önellátásba nem feltétlenül fér bele a dubaji nyaralás vagy a folyamatos fogyasztás. De beleférhet valami más: nyugalom, egészségesebb étel, családi közelség, földhöz kötött élet, valódi munka.
„A szükségletek kielégítése nagyon egyszerű, a kívánságok kielégíthetetlenek” – mondja Adorján László.
Talán ez a mondat foglalja össze legjobban Adorján világát. Nem idealizálja a vidéket. Pontosan tudja, mennyi munka, bizonytalanság, veszteség és kiszolgáltatottság van benne. De azt is látja, hogy a városi, fogyasztásra épülő élet sem feltétlenül ad választ arra, hogyan lehet hosszú távon egészségesen élni – emberként, közösségként, tájként.
Adorján László, tiszakóródi gazda
Szatmárból nézve a magyar mezőgazdaság válsága nem írható le pusztán számokkal, támogatási rendszerekkel vagy terményárakkal. Nem csak arról szól, mennyiért adják a búzát, van-e pénz öntözésre, biztosításra vagy új gépekre. A tét ennél jóval nagyobb: az, hogy milyen viszonyban vagyunk a földdel, a vízzel, az élelemmel és egymással. Hogy értéknek tekintjük-e még azt, aki megtermeli, amit nap mint nap az asztalra teszünk. És hogy képesek vagyunk-e visszatalálni egy józanabb, együttműködőbb, mértéktartóbb életformához.
Adorján László szerint még nem késő, de már nincs sok idő.
„A huszonnegyedik órában vagyunk. Ha hozzáértő emberek leülnek, összerakják a tudást, még menthetők vagyunk” – vélekedik.
A kertben közben tovább nő a bab, az uborka, a paradicsom. Az udvaron gyerekek jönnek-mennek, a gazdaság éli a maga mindennapi, fárasztó, mégis makacsul reménykedő életét. A nagy rendszerek hibái itt egészen konkrét dolgokban látszanak: földben, vízben, munkában, kenyérben. És abban a kérdésben, amelyre Adorján egész beszélgetés alatt keresi a választ: hogyan tovább?
Nézd meg az Adorján Lászlóval készült videónkat:
Borítókép: Adorján László, tiszakóródi gazda
