Vannak-e még a 21. században juhászok? És ha igen, milyen az életük? Miben más, mint régen, és miben őrzik a hagyományokat? Ennek jártunk utána Fülöpházán.
Szabó Csaba juhász. Ez így elég romantikusan hangzik, sokkal jobban hangzik, mintha azt írnánk: mezőgazdasági vállalkozó, pedig, mint látni fogjuk, manapság ez a leírás pontosabb lenne. Így viszont évszázados pásztorhagyományok sejlenek fel a szó mögött. És valóban, hamar elárulja, hogy családja már hat évszázada él e vidéken. Igaz, nem pásztorkodásból – ez az ő személyes elhivatottsága.
„Úgy lesz valaki pásztor, hogy találkozni kell olyan emberrel, aki a gyerekekkel úgy foglalkozik, hogy megszeretheti az állatot vele. Én Erdélyi Zoltánnál a sükösdi juhásznál voltam hat éves koromban az egyik barátommal. Ő épp akkor elletett, és azt mondta, hogy na itt van kettő bárány, ami épp kipottyant az anyjából, hogyha ezt felnevelem, akkor utána menjek vissza. Aki a juhos szakmában van, az tudja, hogy Erdély Zoltán abban az időben az egyik legnagyobb juhásza volt Magyarországnak, és én nekem hála jó Istennek vissza sikerült menni.” Máig megvan a fénykép az első, akkor felnevelt kisbárányról. Ennek most 43 éve.
„Fanatikusnak kell lenni.”
Szabó Csaba most már 58 éves és mára ő maga is meglett ember, sőt a szakmában elismert tekintély. Nemzetközi szakértők járnak hozzá, akik a hagyományos juhtenyésztést tanulmányozzák, dokumentumfilmesek keresik, hogy rajta keresztül mutassák meg, hogyan él együtt az ember a tájjal. Egy több mint száz éves tanyán ülünk le, beszélgetni, amit ő újított fel. A berendezés a pásztorélet hagyományait idézi, de bent már légkondi teremt kellemes hűvöset, jelezvén a hagyományok és a 21. század közt feszülő ellentéteket.
„Fanatikusnak kell lenni.” – mondja, mikor kérdezem, hogy mi kell ma ahhoz, hogy valaki pásztorkodásra adja a fejét – „Olyan, mint a cigaretta. tehát ezt máskülönben nem lehet a nem fanatikus az ember ezt nem lehet csinálni se szombat, se vasárnap se szabadság, se betegség nincs.” Mint mondja, utoljára ’89-ben volt szabadságon, mert az állatok sem mennek szabadságra. Valakinek el kell őket látnia – és segítsége, alkalmazottja nincs. Tenyészállatokat nevel, hogy milyen sikerrel, arról az irodában – nevezzük így a tanya központi helyiségét – kirakott díjak, aranyérmek tanúskodnak. Nemzetközi piacokra dolgozik, török, balkáni vevőknek, akik még értékelik a juhokat. Hazai kereslet alig van, az állomány rohamosan csökken.
„Én ugye minden nap reggel négy órakor kelek. Ha ki tudok menni legeltetni, az délelőtt, délután 4 óra, és ez csak a legeltetés. Utána bent kell abrakolni, ki kell szénázni, itatni. Ha van sántaság, vagy körömkezelés, akkor az kell ellátni, vagy bármi kezelés van azt is csinálni kell, és közben élnem is kellene.” – magyarázza egy napját a juhász.
Azt mondja, a mai fiatalok – a Z generáció – már nem akar magának ilyen életet. Így nincs kire hagynia a gazdaságot, és az idénymunkások között sem lehet már válogatni. A birkák nyírásához szükség van segítségre, munkáskezekre – mára köztük is a legfiatalabbak a negyvenesek. A fiatalok már nem vágynak olyan életformára, amiben ennyire kitölti az életüket egyetlen dolog. És ha irodai munkával is meg lehet keresni annyit, mint itt, akkor inkább azt választják. „Annyit” pedig nem is lehet keresni.
Az utolsó órákban
„Én azt hiszem, fel fogom ezt az egészet számolni.” – mondja meglehetős keserűséggel. A mennyi az annyi kérdésére ugyanis igencsak kiábrándító válaszok születnek. Ahogy kisétálunk az aklokhoz látjuk a frissen nyírt bárányokat – vidáman futkároznak – láthatóan élvezik, hogy megszabadultak a vastag gyapjuktól a rekkenő hőségben. A gyapjú pedig ott fekszik alattuk – nem értékes alapanyag, hanem felesleges melléktermék. Ez engem – aki gyapjút eddig csak ruházati termékben látott – megdöbbent. Kiderül, csak jelentős veszteséggel lehetne eladni. Egy bárányról körülbelül három kilogramm gyapjat nyírnak le, aminek kilóját alig 50 forintért veszik át.
Egy birka megnyírása kétezer forint, és – ha eladnák – a gyapjút még zsákolni, szállítani kellene. Így birkánként jóval több, mint 2000 forint lenne rajta a veszteség. Pedig régen – ahogy mondja – egy nyírásból el lehetett tartani a bárányt egy éven keresztül, a hús, ha eladták már tiszta hasznon volt.
Amire már nincs kereslet
Igaz, akkor még a lanolinra is volt kereslet. A lanolin egy sárga anyag, amelyet a juhok faggyúmirigyei termelik. Bár a laikusok „báránybőrzsírként” ismerik, szerkezete inkább a viaszra hasonlít, mivel csak 38 °C körül oldódik. Fő feladata, hogy megvédje a juhokat és gyapjukat a különböző baktériumoktól, a nedvességtől és a hidegtől. A lanolin hipoallergén, és alkalmas krémek vagy szappanok készítésére ekcémás és sérült, problémás bőr kezelésére, hidratál és regenerál. Segít megvédeni a bőrt az olyan káros hatásoktól, mint a hideg vagy fagyos időjárás, de nem tömíti el a pórusokat. Szóval sok mindenre – lenne – jó, ha lenne rá kereslet, de – Szabó Csaba állítja – nincs, mert inkább mesterséges anyagokkal pótolják.
Változnak a trendek, a vásárlási szokások, az emberek nem keresik már a tartósabb gyapjú ruhákat. „A pápának jó, az embereknek nem – nem akarnak hat évig hordani egy ruhát” – mondja miért ilyen nyomott a gyapjú felvásárlási ára.
„Sehogy nem éri ez már meg.” – mondja Szabó Csaba. De ezért messze nem csak a változó vásárlási szokások a felelősek. Ott van például a klímaváltozás – amit a bárányok is a bőrükön éreznek. „Próbáljon meg most szénát, lucernát venni, egyszerűen lehetetlen.”- mondja – „Ebben az évben kétszer kötöttem le 300 bála takarmányt, eddig még egy sem ért ide.” – teszi hozzá. A növekvő meleg és a vízhiány miatt egyre kevesebb és így egyre drágább a takarmány. Legelni pedig egyre kevesebbet tudnak az állatok. „Egy hektáron egy bála sem terem. meg. Ahol eddig el volt 260 birka, most az idén 90 birkát 4 hétig bírtam legeltetni. Mindennek megy fel az ára, csak a mi termékeinknek megy le.”
Ez az igazi probléma. A 21. századi juhásznak ugyanis ideje jelentős részét nem az állatokkal való foglalatosság köti le – hanem a gazdaság menedzselése, és az adminisztráció.
Irodista juhászok
Szabó Csaba szerint pedig a bürokrácia nem csak a romantikát öli ki a pásztoréletből, hanem súlyosan rontja a hazai tenyésztők versenyképességét is a nemzetközi piacon. Percekig pakolja elém a különböző színű borítókkal fedett füzeteket, mindegyikbe mást kell vezetni. „Januárban le kell adnom a NÉBIH felé, hogy melyik kosra, melyik anyaállatokat szeretném fölengedni szaporítás céljából… – kezdi, majd vég nélkül sorolja, hogy mit hogyan kell leadminisztrálni az állatok életében.
A különböző hatósági állatorvosok pedig egymást is ellenőrzik, és gyakorta a szabályok sem egyértelműek. Az argentin meg ausztrál konkurencia meg röhög a markába – ott ugyanis sokkal lazábbak a szabályok, közel sem ilyenek az adminisztrációs terhek, mint az EU-ban. A MERCOSUR megállapodás után pedig az argentin bárány, amit élve hajtanak fel a hajókra, és ott vágnak le, hogy aztán a felesleges darabokat csak úgy a tengerbe dobják cápaeledelnek, szabadon áramlik be az EU-ba.
Megoldás?
Kitörési lehetőség lehetne, ha – ahogy Nyugat-Európában sok helyen – a gazdaság mellett lehetne húsfeldolgozó. A bárányhús finom és egészséges – még ha Magyarországon nem is annyira népszerű, mint a sertés vagy a baromfi.
A közvetlen termelői feldolgozás pedig nem csak az állattartóknak lenne jó – hiszen plusz bevételhez juttatná őket, hanem – az állatoknak is, hiszen sok felesleges stressztől szabadulnának meg. A szabályozás viszont olyan átláthatatlan, és annyira túlzó, hogy akkora befektetést követelne a gazdálkodóktól, ami már nem teszi rentábilissá a húsfeldolgozó létesítését.
A pásztorkodás – ami a pusztai vándorlások óta a magyarság egyik legfőbb megélhetései forrása – sokak életformája volt. Hozzájárult a hazai tájhasználat kialakulásához, és meghatározta az Alföld életét évezredeken keresztül – most kihalóban van.
Maradnak az ipari telepek – ahol a méretgazdaságosság és az iparszerű termelés még profitábilissá teszi a termelést – és azok a kis hobbigazdaságok ahol néhány, maximum egy-két tucat állat él.
De a pásztorkodás, a pásztorélet, annak gazdag hagyományaival együtt Szabó Csaba nemzedékével – most úgy tűnik – ki fog halni.
Borítókép: Szabó Csaba juhász
