Október 2-án mutatták be a Centrál Színházban David Ireland kortárs ír drámaíró Az ötödik lépés című darabját. A sokkolóan őszinte, pikáns nyelvezettel átszőtt kamaradarab két férfi, James és Mike találkozásán keresztül beszél függőségről, veszteségről és újrakezdésről. A hazai ősbemutatót Puskás Dávid fordító-rendező eredetileg Scherer Péterrel kezdte próbálni, így az előadás egyben az ő emlékének is szól. A darabról, az Anonim Alkoholisták világának hiteles megjelenítéséről, a fordítás kihívásairól és a Vecsei H. Miklós és Marton Róbert közötti kémiáról Puskás Dávidot kérdeztük.
Hogy esett a választás erre a darabra?
Puskás Dávid: Mindig nagyon sok időt töltünk azzal, hogy darabok olvasása mellett, nézzük a külföldi műsorokat, főleg a londoni West Endét: figyeljük, hogy melyik darabban látunk potenciált, amit elhoznánk a Centrál Színház színpadára, a mi közönségünknek. Amikor elolvastam Az ötödik lépés rövid leírását és láttam, hogy Jack Lowden és Martin Freeman elképesztő szereplésével mutatták be a londoni Soho Place-ben, a darab azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Személyesen is megnéztük az előadást. Ilyenkor derül ki ugyanis, hogy mi az, ami valóban működik.
Ennél a darabnál viszont ahogy kijöttünk az előadásról, száz százalékosan biztos voltam abban, hogy működni fog a színpadon. Tudtam, hogy a lehető leggyorsabban meg kell szereznünk. Amint odaadták a darabot, neki is álltam fordítani.
Mit láttál benne, ami miatt úgy gondoltad, hogy működni fog az előadás?
Puskás Dávid: Egyszerűen azt láttam benne, hogy mindent tud, amit én szeretnék egy kamaradarabtól, egy ilyen drámától: Először is, fontos témát feszeget. Az Anonim Alkoholisták, az alkoholprobléma egy nagyon komoly téma – Magyarországon talán különösen az.
A színlapon is feltüntetjük különböző megbízható segítségek elérhetőségeit. Ha valaki olyan ül be erre a darabra, aki maga is küzd ezzel a problémával – és esetleg mi tudtunk neki annyi erőt adni ahhoz, hogy megtegye az első lépést a gyógyulás felé –, akkor egyből láthatja, hol kérhet segítséget.
Másodszor pedig szerintem ez egy jó darab, egy jó dráma. David Ireland elképesztően jól írta meg: tartalmaz mélységet, komoly mondanivalót és jó humort is – amitől még emészthetőbb lesz az egész. És tartalmaz egy hatalmas csavart, majd a végén egy feloldást, és ha mindenki jól végezte a dolgát – köztük én is –, remélhetőleg a katarzis sem marad el.
Vecsei H. Miklós. Fotó: Puskás Dávid / Centrál Színház
Alkalmaztatok szakértőt is a darab színpadra állítása során?
Puskás Dávid: Igen. Még Scherer Péterrel, Pepével, amikor először nekiültünk a darabnak, kimentünk Noszlopra, egy addiktológiai, rehabilitációs intézetbe. Ott Pepe és Vecsei H. Miklós, Hasi felolvasta a darabot a bent lakóknak.
Utána több órán keresztül beszélgettünk az intézet vezetőivel, a segítőkkel és a szponzorokkal – magyarul ugyanis az AA-ban így hívják ezeket a segítőket. Én csak azért fordítottam ezt „segítőnek”, mert nem akartam, hogy egy laikus néző számára a „szponzor” szó a sporttal vagy a finanszírozással kapcsolatos áthallásokat okozzon.
Az ötödik lépés – Szereplők
- James: Marton Róbert
- Mike: Vecsei H. Miklós
- A Poharak Ejtője: Scherer Péter, fentről
Elképesztően fontos és nagyon értékes volt velük beszélgetni, hallgatni a történeteiket. Nem csak a technikai részletekről kaptunk sok információt, hanem hallhattunk sok személyes történetet is. Ezekre később az egész próbafolyamat során vissza tudtunk utalni.
Előfordult, hogy azt mondtuk: „Á, lehet, hogy ezt James már onnan tudja, hogy korábban ez már nagyon sokszor megtörtént”, vagy: „Emlékszel, amikor Noszlopon azt mondta valaki, hogy…?”
Próbáltuk annyira tisztelettel kezelni ezt a nagyon nehéz témát, amennyire csak lehet.
Marton Róbert. Fotó: Puskás Dávid / Centrál Színház
Scherer Péter halála után Marton Róbert lett James. Mikor vált láthatóvá, hogy Vecsei H. Miklóssal ennyire jól működnek ők együtt, a színpadon?
Puskás Dávid: Tulajdonképpen Pepével és Hasival hat-hét próbánk volt, és ennyi idő alatt már közel kerültem Hasihoz. Tehát nagyjából tudtam, milyen ő, és mi működhet vele.
Az a végtelen profizmus, tehetség, nyitottság és empátia pedig, ami Marton Róbertet jellemzi – emberként és színészként egyaránt –, egyszerűen hatalmas szerencse és igazi áldás egy ilyen helyzetben. Mert hatalmas az a teher, amit egy ilyen szituáció közvetlenül vagy közvetve egy olyan színészre helyez, akinek át kell vennie egy ilyen feladatot. Az, ahogy Róbert ezt az egészet kezelte, tényleg csodálatos volt.
Aztán már az első próbán… sőt tulajdonképpen az első próba előtt, amikor csak leültünk beszélgetni Hasival és Róberttel, láttam, hogy működik köztük a kémia. És ez a kémia csak erősödött, erősödött és erősödött.
Videó Az ötödik lépés kampányfotózásáról, a Magyar Nemzeti Galériában (a fotós: Puskás Dávid, a videót készítette: Cseh Dániel). Az interjú a videó után folytatódik.
A darab nyelvezete elég explicit, ami szerintem szokatlan a Centrál Színháztól – javíts ki, ha tévedek. És ez most nem negatív kritika részemről.
Puskás Dávid: Vulgáris kifejezések néha a nagyszínpadon, néha itt, a kisszínpadon is előfordulnak természetesen.
Mint ahogy minden kortárs darabnál, úgy Az ötödik lépés fordításában is próbáltam arra összpontosítani, hogy a dialógus minél inkább hasonlítson a mindennapi beszélt nyelvünkhöz. De ettől még nem tekertem feljebb a darab a vulgaritását, nem tettem bele több káromkodást, mint ami az eredeti műben volt.
A káromkodás nagyon sok ember mindennapi beszédének a része. Ez függetlenül attól, hogy jó vagy nem jó, így van. És azért sem módosítottam a darab ezen aspektusán, mert azt érzem, hogy ettől még inkább olyan, mintha a negyedik fal üvegből lenne – ugye ennek a túloldalán ülünk mi, nézők. Átlátunk rajta, de ők ketten mégis egy térben vannak, egyedül. Nincs senki más, akire figyelniük kellene, vagy aki miatt meg kellene szűrniük azt, ahogy beszélnek, vagy mit mondanak el egymásnak.
Vecsei H. Miklós Az ötödik lépés című darabban. Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház
Számomra az, hogy ennyire nyíltan és nyersen beszélnek mindenről – jóról és rosszról is –, azt az érzést keltheti a nézőkben, hogy csak éppen betekintenek ebbe a szobába, ahol főszereplőink találkoznak. Én is végig ezt próbáltam kigömbölyíteni az alkotófolyamat során.
Ez nyilván szükségtelen előítélet a részemről, de általában ilyen nyelvezetű darabnál vagy ilyen témák színpadon való feszegetésekor, aggódva szoktam körülnézni, hogy a közönség soraiban ülő, középkorúnál idősebb hölgyek és urak hogyan reagálnak. De ezúttal itt a főpróba során nem láttam magam körül semmilyen megütközést. Ez csak az éppen szerencsés összetételű közönségnek köszönhető?
Puskás Dávid: Nem gondolom, hogy ez a szerencsés összetételű közönségnek köszönhető. Inkább azt hiszem, hogy minden embernek vannak olyan feszültségei az életben, amelyeket nehezen ad ki, vagy olyan problémái, amelyekről nehezen beszél. A színháznak egy olyan közegnek kell lennie, ahol ezeket a dolgokat szűrő nélkül, teketóriázás nélkül ki tudjuk mondani. Akár nagyon erősen fogalmazva.
Marton Róbert és Vecsei H. Miklós Az ötödik lépés című darabban. Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház
Amikor valaki a színpadon nagyon intenzíven érez valamivel kapcsolatban, és ezen erővel fogalmaz meg véleményt – akár vulgáris módon is –, az sokakban felszabadító érzést kelthet, mert ki lett mondva valami, ami számukra is fontos. Méghozzá a megfelelő intenzitással. Jogosan érzik, hogy egy karakter őértük is, és az ő igazukért is áll ki. Az az érzés, hogy a színpadon a karakter erősen, minden gátlás nélkül kimondja, amit ők esetleg a magánéletükben nem tennének, önmagában egy felszabadító élmény lehet számukra.
Borítókép: Marton Róbert és Vecsei H. Miklós Az ötödik lépés című darabban. Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház
