A csodaszarvas legendáját minden magyar ismeri – de honnan indult el a szarvas tisztelte? Hol találjuk a legrégebbi csodaszarvas ábrázolásokat?
Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és a magyarok cselekedetei) című művében maradt fenn ez a monda ezekkel a szavakkal: „Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.”
A csodaszarvas mondája a Képes krónikában is megtalálható. A magyar őstörténetről valószínűleg létezett egy ősgeszta a 11. században, amely azonban nem maradt fenn.a csodaszarvas-legenda már ebben is benne lehetett. Itt a teljes krónika szövegéhez képest egy meglehetősen marginális történetről van szó, amit a 19. századi nemzeti romantika kapott fel. Az is valószínű, hogy a krónikások egy egykor fontosabb szarvas-kultusz nyomait őrizték meg ezzel.
Székely Bertalan csodaszarvas-festménye a Vajdahunyadvára számára
Ha máshonnan nem is, onnan mindenképpen, hogy a szarvast szarvasnak mondjuk. Az ugyanis, hogy az állatot egy jellegzetes tulajdonságával nevezi meg a nyelv, arra utal, hogy a „valódi” eredeti neve egykor tabu volt. (Lásd még: farkas.) Vagyis nagy tiszteltben álló szent állat lehetett. A csodaszarvast tehát megkérdőjelezhetetlenül magyarnak érezzük, a sajátunknak.
Ehhez képest mi történik, ha belépünk Ulánbátorban a Dzsingisz Kán Nemzeti Múzeum harmadik emeletére? Az első műtárgy, ami szemünkbe ötlik, egy mintegy 1 m-es kőoszlop. Illetve annak a másolata, rajta csodálatosan faragott csodaszarvasok.
Mi persze nem elégedtünk meg azzal, hogy csak múzeumban nézegessük a szarvasköveket, amelyek egyébként két éve immár a világörökség részét képezik. El kellett mennünk, hogy megnézzük őket eredetiben. Ez – ha már az ember eljutott a hun királysírokhoz – nem is nehéz dolog. A legtöbb szarvaskő ugyanis pontosan azon a környéken van, ahol egykor a Hun Birodalom központja is elhelyezkedett, a mai Mongólia, Arkhangai tartományában.
Az UAZ-okkal átkelünk a folyón, majd megindultunk a pusztába, ahol már ahol már nem volt út – sőt, kijárt csapás sem – toronyiránt. (Igaz torony sem volt…) Mentünk vagy 7 kilométert és fel is tűnt az első kőcsoport. Bár nem túl magasak, kiemelkedtek a szinte teljesen sík mezőből.
Nem sokat kellett utána autózni, hogy meglássuk a legnagyobb szarvaskő csoportokat, amelyeket körbevettek a kis sírdombok. Maguk a kövek is mintha egy szabályos ellipszist formáltak volna, amelynek talán egykor jelentősége is volt. Közöttük volt a legnagyobb Mongóliában talált szarvaskő is, jó 4 méteres.
Egyébként pedig csak a puszta, se látogatóközpont, se belépődíj, se jurta tábor, se parkoló, se büfé, semmi – csak a 3500 éves kövek.
Aki ide elvetődik, annak tábort kell vernie. Ezt tettük mi is, hiszen ekkor már ránk esteledett.
Sátort vertünk, és az expedíció szakácsa főzött nekünk egy jó jak levest, amit elfogyasztottunk Dzsingisz kán vodkával, hogy másnap folytathassuk utunkat Dzsingisz kán egykori fővárosa, Karakorum felé. De mit is lehet tudni ezekről a szarvaskövekről, és arról a titokzatos népről, amelynek láthatóan a szarvas volt a a legmélyebben tisztelt állata? És lehet ennek köze a mi magyar csodaszarvasunkhoz?
A régészek több mint 1500 szarvaskövet találtak Eurázsiában, ezek közül több mint 1300-at a mai Mongólia területén. Néhány további szarvaskő szétszórva található egy nagyobb területen, Hszincsiangban, és nyugatra egészen Ukrajnáig. A monumentális kövek egyik legkésőbbi hagyományához tartoznak, amely i. e. 1400 és 700 között (a bronzkor végétől a vaskor elejéig) virágzott.
A szarvaskövek általában gránitból készülnek. Magasságuk változó; a legtöbbjük több mint 0,9 méter magas, de vannak olyanok is, amelyek elérik a 4,6 métert. A kövek teteje lehet lapos, kerek vagy összetört, ami arra utal, hogy az eredeti tetejét talán szándékosan megsemmisítették. Az ábrázolások általában kelet felé néznek. A faragványokat és a mintákat általában a kő felállítása előtt készítették el, bár egyes köveken láthatók a helyszínen végzett faragás nyomai. A mintákat a kő felületébe vésették vagy csiszolták. A mély barázdák és a derékszögű felületek fém szerszámok használatára utalnak. Kő szerszámokat használtak egyes minták durva vágásainak elsimítására. Szinte az összes kő kézzel faragott, de néhány szokatlan kőn láthatóak a nyomok, amelyek arra utalnak, hogy primitív mechanikus fúróval vághatták őket.
A szarvasok szinte minden szarvaskövön kiemelt szerepet kapnak. Valószínűleg vörös szarvasok vagy maralokról (Cervus elaphus sibericus) van szó. A korai kövek nagyon egyszerű rénszarvas-ábrázolásokat tartalmaznak, az idő előrehaladtával azonban a motívumok egyre részletgazdagabbá válnak.
500 év elteltével megjelennek a bonyolult repülő rénszarvas ábrázolások. A rénszarvasokat nem egyszerűen a földön futóként, hanem a levegőben repülőként ábrázolják. Az agancsok, amelyek néha párban jelennek meg, rendkívül díszesek lettek, hatalmas spirálmintákkal, amelyek az egész szarvast beboríthatják. Ezek az agancsok néha napkorongot vagy más naphoz kapcsolódó képet tartanak.
Ugyanebben az időszakban készült más műalkotások is hangsúlyozzák a rénszarvas és a nap közötti kapcsolatot, ami a szibériai sámánizmusban nagyon gyakori asszociáció.
A szarvaskövek valami módon a halottkultuszhoz tartoztak. Egyeseket sírok vesznek körül – mások viszont úgy tűnik úgy nevezet kenotáfiumok voltak, a halott vezérek üres sírhelyét jelölték. A szarvas minden esetben – úgy tűnik – valamiféle közvetítő volt a földi és égi világ között, szelleme útmutatóként szolgált, hogy segítsen a harcosok lelkének a mennybe jutásában. A sírok – amennyiben vannak – meglehetősen sekélyek, ezért az emberi maradványok rosszul konzerválódtak, és a leletek száma csekély, sőt gyakran teljesen hiányoznak a sírmellékletek.
De kik is voltak a szarvaskövek népe, és egyáltalán egy népről beszélhetünk-e? Mivel írásos emléket nem hagytak maguk után, önelnevezésüket éppúgy nem ismerjük, ahogy királyaik vagy isteneik nevét sem.
A legtöbbet a művészetük és a csontjaik DNS-e árulja el róluk. Mindkettőből ugyanazt a következtetést vonhatjuk le: a szarvaskövek népe nyugat-ázsiai és szibériai népelemek keveredéséből jött létre.
A nyugat-mongóliai temetőkben talált maradványok mintegy 45% hordozott a Szinasta-kultúrára jellemző DNS-jegyeket. Őket az indoiráni népek őseivel azonosítjuk. 55%-uk viszont szibériai (Bajkál-kultúra) DNS-jegyeket hordozott magán. A totemikus álló kövek állítása a nyugati sztyeppékről kerülhetett ide – ezt szintén a későbbi indoirániakhoz és a jamnaja kultúrához kapcsolják.
A szarvas, mint kultikus állat viszont szibériai eredetre utal, inspirációját valószínűleg az észak-szibériai ökoszisztéma állataiban és azok petroglif művészetben való ábrázolásában kell keresni, egészen a neolitikumig visszamenőleg. Nyugatról érkezett a háziasított ló is ide – de az első igazi nomád birodalom a szarvaskövek népéé lehetett. Az ilyen számos és hatalmas kőépítmények megépítéséhez szükséges munkamennyiség egy komplex hierarchikus társadalomra utal, amely először Mongólia sztyeppéin jelent meg, de később a nomád államok és birodalmak alapjává vált.
Bár úgy tűnik, hogy a lovak központi szerepet játszottak a szarvaskő-építők életmódjában, nem világos, hogy lovukat lovaglásra vagy szekerek húzására használták. Valójában a szarvaskövekről rendelkezésre álló összes kép közül egyik sem ábrázol lovon ülő lovast. A harci kocsit azonban bizonnyal ismerték, és használták is. Sőt minden valószínűség szerint tőlük tanulták a kínaiak a harci szekerek használatát, szerezték be azokat és a hozzájuk tartozó lovakat is. Erről tanúskodnak a legkorábbi kínai fővárosban, Anyangban feltárt kocsis temetkezések is.
Kr.e. 1200 körül a kínai feliratokban írnak a harci szekérrel harcoló északi ellenségekkel vívott háborúról is, akiket a kínaiak Guifang („ördög nép”) vagy Xianyun néven neveznek, és akikben egyesek a szarvaskövek népét vélik felismerni.
Kr.e. 700 körül a szarvaskövek állításának vége szakad. A szarvasköves terület nyugati részén az Arzsan, majd a Pazirik kultúra alakul ki a helyén. Őket már jól ismerjük – az észak-kelet iráni szaka (keleti szkíta) népeket takarja. A csodaszarvast az ő rokonaik, a szkíták hozták el Közép-Európába. Azt ugyanis jól tudjuk, hogy a szkíták igen nagy becsben tartották az agancsosokat – erről tanúskodnak a kiemelkedő szépségű aranyszarvasok is, amelyek közül többet is találtak a mai Magyarország területén.
Keletebbre a sírlapos kultúra váltotta a szarvasköveket, amely a genetikai bizonyítékok szerint a későbbi ázsiai hun egyik fő ősi összetevőjét képezte. Az ő történetükről pedig már írtunk. Később aztán – a szarvasok tiszteletével együtt – ők is megindultak Európa felé. Őseink így több csatornán is kapcsolatba kerültek a pusztai lovasnomád kultúrával, amelynek részévé vált a szarvasok tisztelete.
Ez azonban a történetnek csak az egyik fele. Jankovics Marcell Alföldi András kutatásaira alapozva kimutatta, a szarvas legenda az emberiség egyik legősibb, még a jégkorból származó közös története, abból az időszakból, amikor a rénszarvasok hatalmas csordái szabadon vágtattak Európában. A szarvas volt ezeknek a pusztáknak a legerősebb, legnagyobb, leggyorsabb állata.
Ráadásul az agancs koronája az uralkodói jelképekhez volt hasonlatos. Az ég felé mutatva jogosan keltette azt a képzetet, hogy valamiképp a föld és az ég közötti híd lehet. A szarvas legendák így nem csak a pusztai népek sajátjai, megjelennek a görög, vagy akár a baszk mondavilágban is. A mi csodaszarvas legendánkhoz hasonló történeteket számos más nép eredettörténetében is leírnak.
Iordanes például a Geticában a gótokkal kapcsolja össze a csodálatos szarvas történetét. Ez a legenda azonban abban a formában, ahogy a magyaroknál fennmaradt, már a harmadik – mondjuk úgy – a legenyhébb változat. Az őseredeti számos szibériai népnél fennmaradt verziójában a szarvas üldözői is valamiféle állatok, medvék, hópárducok, farkasok, vagy medve, hópárduc, farkas formáját felvevő férfiak. A szarvast pedig leterítik, szétszaggatják, vagy együtt párosodnak vele. A későbbi verzióban már vadászok üldözik a szarvast. A cél azonban nem a szarvas elejtése, hanem meghódítása, és a szarvas asszonnyá változva, vagy szarvas formájában szül nekik utódokat. Ez lehetett a magyar csodaszárvas legenda ősi formája is. Erre utal, hogy Hunor és Magor édesanyja, Eneth, vagyis Ünő, nőstény szarvas.
A legenda harmadik – mint mondtuk – legenyhébb verziójában a szarvas már csak útmutató, irányító szerepet vállal: odavezeti a leendő arákhoz a lovasokat. A mi szarvasunkról így nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ ősi emlékezetének egy tovább élő különleges darabja – ami a magyarságot összeköti a világ első pusztai birodalmával.
