Írta: Balogh Krisztina
A gyerek vigyáz a szülőre? Magyar családokban ez a hétköznapi pokol a valóság. A parentifikáció jelenségnek jártunk utána.
A gyerekkorod nem múlt el, csak elvették tőled: így születnek a parentifikált felnőttek
Kata története nem egyedi. Mégis évek teltek el, mire ő maga is nevén tudta nevezni azt, amit átélt: hogy gyerekként „felnőttes” dolgokat kellett csinálni. A parentifikáció az a jelenség, amikor egy gyerek a családi rendszerben felnőtt szerepbe kényszerül. Legyen az gyakorlati vagy érzelmi gondoskodás. Aki gyerekként gondoskodott a szülőjéről, vigyázott a testvéreire, vezette a háztartást, vagy épp a saját szülei lelki szemetesládájaként működött, az nagy valószínűséggel parentifikált gyermek volt.
Borongós májusi reggelen találkozom a 33 éves Katával. Az egyik Király utcai kávézóban vár rám. Pontos. Már kikérte a kávéját. Nagy korty a lattéba, bele is vág. Elmeséli, hogy 13 évesen az édesapjához költözött, míg nővére az anyával maradt. A gyerekek választottak, nem volt hivatalos megállapodás. Innentől kezdve Kata nem csak saját magáért felelt, hanem apja életét is koordinálta.
„Én készítettem neki reggelit, mostam, takarítottam. Sokszor nekem kellett emlékeztetnem a határidőkre, én tartottam életben a háztartást. Számlákat írtam, telefonokat intéztem helyette” – részletezi Kata.
A láthatatlan trauma
A pszichológus szerint ez a jelenség nem ritka, különösen Magyarországon. Bogár Zsuzsa család- és válásterapeuta szerint a parentifikáció fogalmát már 1973-ban leírta Böszörményi-Nagy Iván, magyar származású családterapeuta.
Bogár Zsuzsa pszichológus, családterapeuta / Fotó: Facebook
A jelenség akkor jelentkezik, amikor a gyerek a szülői vagy házastársi alrendszerbe csúszik át, elveszti gyerekszerepét. A gyerek gondoskodó szerepbe kényszerül, de valódi hatalma nincs.
A parentifikált gyerek olyan feladatokat vesz át a családban, amelyek nem neki valók: szülőként működik a testvérei vagy akár a saját anyja, apja felé.
Bár kívülről ez felelősségtudatnak tűnik, belül mélyen rombolja az identitást.
„Akinek túl korán kell felnőnie, nem tudja biztonságban megtapasztalni a gyermeki létezést. Ez a későbbi életében alacsony önértékeléshez, túlvállaláshoz, kapcsolati problémákhoz vezethet. A gyermek nem tud megfelelni a felnőtt szerep elvárásainak, mégis állandóan próbálja, és amikor kudarcot vall, azt hiszi, önmagában van a hiba” – írta le részletesen a parentifikációt Bogár.
A test felnő, de a lélek sokáig ott marad
Kata felnőttként is cipeli a múlt terhét. A bántalmazó kapcsolatok, a gondoskodás köré szervezett párkapcsolati dinamika mind ennek a mintának a folytatásai voltak nála.
„Nem vettem észre, hogy anyaszerepbe csúszom, csak amikor már tele voltam keserűséggel” – emlékszik vissza arra, milyen érzés volt felnőttként megküzdenie a parentifikációval.
A parentifikált gyerekek gyakran lesznek segítő szakmában dolgozó felnőttek. Kata szakmát váltott, szülésznőnek tanult.
„A szülés pillanata varázslatos. Talán azért vonz ennyire, mert ez a legtisztább kezdet” – állapítja meg Kata, aki szerint a szakmaváltás is szerepet játszhat a traumája feldolgozásában.
De hogyan gyógyulhat a parentifikált felnőtt?
Bogár Zsuzsa szerint az első lépés a ráeszmélés, vagyis az a pillanat, amikor az érintett, rájöjjön, neki is vannak saját igényei, azaz nem kell mindenkiért áldozatokat hoznia, feltétel nélkül segítenie, vagy éppen valakit öncélúan megmentenie.
A düh, a bűntudat, az alárendelődés felismerése is kulcsfontosságú – emeli ki a szakember, hozzátéve, hogy van olyan nő, akinek már az is óriási lépés, hogy kimeri mondani a férjének egy szituációban, most elmegyek hajat mosok, vagyis szükségem van az énidőre.
A megkésett lázadás
A legtöbb parentifikált gyermek egyébként nem lázad kamaszkorban. Nem megy el bulizni, nem veri be a szobája ajtaját, nem kiabálja, hogy „utállak, anya/apa!”. Ők csendben engedelmeskednek, és gyakran csak harminc körül kezdik elérni azt a pontot, amikor már nem bírják tovább.
Ekkor jön a pszichológus, a sírás, az igazi feleszmélés.
Nem ciki terápiára járni
A pszichológus és a terápia például abban segítenek, hogy kapcsolatba kerüljünk a bennünk élő sebzett gyermekkel. Sokan dühösek lesznek a szülőikre, amikor felismerik, mit éltek át.
„Nem felmenteni kell a szülőket, hanem megérteni, hogy ők is hozták valahonnan a batyujukat” – hangsúlyozta Bogár.
Fotó: Kindel Media / Pexels Photo
Orvos-Tóth Noémitől már tudjuk, hogy a parentifikáció gyakran transzgenerációsan öröklődik. (Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyvében részletesen lehet erről olvasni – a szerk.)
Aki gyerekként lelki támasza volt az egyik szülőnek, az felnőttként hajlamos lesz ugyanazt várni a saját gyerekétől. A határhúzás, az énidő megteremtése, a saját érzelmi igények elfogadása mind-mind a gyógyulás részei lesznek ezekben az időkben.
„Azt mondták, megváltoztam. Csak annyi történt, hogy elkezdtem határokat húzni” – mondta Kata.
Aki ezt tudatosítja, megismeri a gyerekkorát, az már félúton van – állítja Bogár Zsuzsa. A szakember szerint az út másik fele az építkezés, az önazonosság, a szerethető határok megépítése. Ez először lassabban, majd egyre (maga)biztosabban kezdődik el.
Milyen a parentifikált egy párkapcsolatban?
Kata akkor érezte, hogy jó úton van, amikor jött valaki az életébe, aki meglátta benne a gyereket is, nemcsak a túlélőt. Egy olyan férfivel ismerkedett meg, aki nem akarta megmenteni, nem várt el tőle hálát, és nem ijedt meg attól, hogy Kata sokáig mások helyett cipelte a terhet.
„Nem akarta, hogy mindent egyedül oldjak meg. Ha észrevette, hogy megint elkezdek gondoskodó üzemmódba kapcsolni, finoman visszatartott, és inkább azt kérdezte: most mire lenne szükséged, hogy jól legyél?” – meséli Kata.
A kapcsolatuk nem egy romantikus filmbe illő, rózsaszín történet lett, hanem egy lassú, figyelmes építkezés, ahol a dinamika nem az adós és jótevő viszonyára épült, hanem két egyenrangú felnőtt közös jelenlétére.
„Az a legjobb, ha valaki már fiatalon felismeri: mindig ő akarja megmenteni a másikat a párkapcsolataiban. Ha rendre sérült, függő, érzelmileg elérhetetlen emberekhez vonzódik, érdemes elgondolkodni rajta, hogy ez nem véletlen. Ez egy ismétlődő mintázat, aminek gyökerei sokszor a gyerekkorban keresendők” – fogalmazott Bogár Zsuzsa pszichológus.
Hozzátette: jó esetben már gyerekvállalás előtt érdemes elkezdeni ezzel dolgozni.
„Gyakori, hogy a szorongó, kapaszkodós kötődésű szülő, aki nem kapja meg a társától a szükséges érzelmi támaszt, a gyerekhez fordul, és ezzel újra létrehozza a parentifikációt. A gyerekből társ lesz. Ezt a mintát pedig a felnőtt életében is továbbviheti. Például olyan partnereket választ, akik újra és újra megerősítik ezt a szerepet” – mondta a pszichológus.
Bogár Zsuzsa szerint a kötődési mintázataink nemcsak a gyerekkorunkat, de a felnőtt párkapcsolatainkat is meghatározzák. Szorongó kötődésű emberek gyakran kerülnek össze elkerülőkkel. Így válik újra és újra magányossá az, aki valójában csak kapcsolódni szeretne.
Gyerekből lesz az érzelmi plüssmaci
Nagyon gyakori, hogy egy rossz házasságban a gyerekre kezd támaszkodni az egyik szülő. Ilyenkor a gyerek nemcsak megvigasztal, hanem hallgatóság, tanácsadó. Sőt, érzelmi társ lesz a szülő oldalán. A válás után ez gyakran még erősebb, hiszen nincs ott már senki más, csak a gyerek. Sok anya ilyenkor azt mondja a gyerekének: te vagy már csak nekem ezen a világon.
Fotó: Freepik
„Nem az a baj, ha egy szülő sír a gyereke előtt. Az a baj, ha azt érzi a gyerek, hogy neki kell megvigasztalnia a szülőt” – hívta fel a figyelmet Bogár.
A pszichológus szerint a legnagyobb teher az, amikor a gyerekből lesz az érzelmi plüssmaci, mert a szülő máshonnan már nem tud szeretetet kapni.
Van visszaút a gyerekkor felé is
A parentifikált felnőtteknek nem kell örökre ebben a szerepben maradniuk. Lehet tanulni határokat húzni, nemet mondani, megélni az igényeket. Néha gyengének lenni, támaszt kérni. Lehet újra tanulni bízni, kapcsolódni, szeretni.
Kata szerint nem az a cél, hogy elfelejtsük, mi történt velünk, hanem hogy megtanuljunk máshogy reagálni, mint ahogy belénk íródott.
Hogy ne mindig másokat mentsünk meg, hanem néha magunkat is.
„Ma már tudom: lehetek fontos akkor is, ha épp senkiről nem gondoskodom. És nem kell ahhoz hősnek lennem, hogy szerethető legyek” – mondta végül jó tanácsként Kata.
A gyerekkor ugyan nem törlődik, de sok belső munkával újraírható.
Ha többet szeretnél tudni a parentifikációról, Bibók Bea könyveit ajánljuk olvasásra.
Borítókép forrása: Freepik
