Ha Japánról és a drága ételekről van szó, elsőre talán a kobe marha jut az eszünkbe, esetleg a drága és veszélyes fugu hal. Pedig ott termesztik a világ legdrágább gyümölcsét is. A különleges mangó milliókért kel el.
Miyazaki város nagybani piacán hatalmas pénzek forognak. A legdrágább áru kilónkénti ára eléri, sőt néha meg is haladja az egy millió forintot. Joggal mondhatjuk tehát, hogy aranyárban van, de nem arany, nem is nemesfém, sőt ehető, romlandó áru – konkrétan mangó. De persze nem akármilyen mangó. Különleges miyazaki mangó, azon belül is az úgy nevezett tayo no tamaga – a nap tojása minőség. Hogy mi a különleges benne, és hogyan kell ilyet termeszteni, azt senki sem tudja jobban, amit Hidaka Takuja úr – ugyanis az elmúlt években négyszer egymás után az ő mangói keltek el a legmagasabb áron.
„Nem minden mangótermesztő sikeres, és csak talán az egy tizedük tud olyat termelni, ami eléri a legmagasabb minőséget. Ahhoz nagyon sok munka és odafigyelés kell – mondja. Az ugyanis nem elég, hogy a mangó megfelelő fajtájú legyen – a gyümölcsnek, hogy ilyen áron keljen el egyszerűen tökéletesnek kell lenni. Minden részének egyformán pirosnak, kis sárga pettyekkel, tökéletesen mangóalakúnak, és természetesen édesnek. Az egész már a beporzással kezdődik. „Figyelni kell arra, hogy minél több virágot porozzanak be a méhek, ezért külön méhcsaládokat szoktunk bérelni a beporzáshoz.” – magyarázza.
A kis gyümölcskezdemények közül azután azokat hagyják meg, amelyek a legjobb helyen vannak – természetesen üvegházban, nehogy a természet kénye-kedve ártson a gyümölcsöknek. Megfelelően forgatja, ki is emeli a gyümölcsöket hiszen nem szabad hagyni, hogy csak egyik oldalukat érje a nap – akkor ugyanis nem lesznek minden oldalon egyformán pirosak. De ez még csak a törődés kezdete. Minden egyes mangó saját kis rugalmas hálóban növekszik, hogy ne terheljék túl a növényt, és szép legyen a formájuk. A háló alján pedig egy kis tükröződő alufólia-lapocska lóg. „Tejesdobozokból kivágott kartont vonok be fóliával, ez bizonyult a legjobbnak. Senki nem használja ezt rajtam kívül” – mondja büszkén a termesztő. A cél, hogy úgy tükrözze vissza a napsugarakat, hogy a mangó alja is egyenletesen pirosodjon, de ne legyen túl nehéz, ne terhelje meg a gyümölcsöt, mert az rontana a mangóformán. Ha pedig megérett a mangó, mehet a nagybanira – de ott legelőször alapos vizsgálat vár minden egyes gyümölcsre.
„Először szemrevételezzük őket és amelyiket külsőre teljesen megfelelőnek találtunk azt elkezdjük gépekkel is bemérni. Minimum 350 grammosnak kell lenni a gyümölcsöknek, és minimum 15%-os cukortartalommal kell rendelkezniük.” – magyarázza Kazunari Umehara, a mangóvizsgáló bizottság vezetője. Azt mondja egy évben általában csak a behozott mangók 10-15%-a üti meg a tayo no tamaga minőséget. A többi gyengébb annál. Persze azokat sem dobják ki, de azok olcsóbban kerülnek a boltok polcaira. Az olcsóság persze viszonylagos: egy B osztályú miyazaki mangóért is több ezer forintot kérnek el darabonként. A csúcsdarabok viszont tényleg elképesztően drágák – ezeket nem is átlagos mangósdobozokban árulják, hanem alaposan kibélelt díszdobozban, mint valami drága italt, vagy parfümöt, és csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak.
„Személyesen a kezemben fogom elvinni Fukuokába, az áruházunkba ezt a mangót, és ott állítjuk ki a gyümölcsosztályon. – állította a fukuokai élelmiszerüzlet vezetője, aki a legdrágább mangóért megadta a kilónkénti egy millió forint feletti árat. Azt mondja, jó eséllyel elkel az áru, mert mindig vannak olyan vevők, akik az igazi különlegességeket keresik és nem számít nekik az ár. De ilyenkor a többi – kevésbé nagyon drága – miyazaki magnóból is sokkal több fogy, így tulajdonképpen jó üzletet csinál, még akkor is, ha elképesztő összeget költ a gyümölcsökre.
Bizonyára az olvasók oldalát is fúrja már a kérdés, hogy mégis, milyen ez a mangó? Nos voltak, akik helyettünk is kipróbálták. „A színe olyan, mint a felkelő nap.” – magyarázza egy brit fiatalember, aki kisebb vagyont költött arra, hogy megkóstolja a miyazaki mangót. Tényleg, belülről is kifogástalanul, egyenletesen narancssárga a gyümölcshús. És- ha hihetünk a fiatalembernek – az illata is egészen más, mint az átlagos mangóé, sokkal zamatosabb, édesebb. „Minden nap tudnám ezt enni olyan finom.” – mondja miután meg is kóstolta. Édes, krémes, szinte elolvad az ember szájában. Nem csak ő kóstolta meg – egy pakisztáni influenszer például az anyukájának is adott. „A pakisztáni jobb, de kenyérrel ez is elmegy azért.” – monda az anyukat. Ebből is látszik, hogy azért nem minden a gazdagság. A hazai néha jobban esik, még ha olcsóbb is.
