A kínaiak halálra dolgozzák magukat, reggeltől estig a munkahelyükön robotolnak, utána pedig hazamennek házi feladatot írni. Az országot valami szürke szmog fedi, és amúgy is szürke minden, az emberek pedig legfeljebb jelszavakat skandálnak szórakozásképp. – gondolják sokan Európában. Nos Szecsuán nagyon nem ilyen.
Csengtu, a közel öt Magyarországnyi, 85 milliós Szecsuán tartomány fővárosa, első látásra olyan, mint bármely más modern kínai város – mintha minden előzmény nélkül az elmúlt tizenöt évben nőtt volna ki a földből. Elképesztő modernség, felhőkarcolók, üvegpaloták, soksávos sugárutak mentén.
Kilátás a modern Csengtura a 25. emeletről
A modern Csengtu
Ebben is elég jók egyébként. Ha már minden kínai nagyvárosnak illik 21. századi világrekordot villantania, Csengtu sem maradhat le – a szerényen Global Centernek nevezett bevásárlóközpont-irodaház-outlet komplexum jelenleg a világ legnagyobb alapterületű épülete 1 700 000 – igen egy millió hétszázezer – négyzetméterrel. Van benne egész évben használható jégpálya, IMAX mozi (naná, hogy a legnagyobb), mesterséges tengerpart, egy ezer szobás szálloda meg egy “mediterrán falu”. (De nem ezért kapta a városról szóló cikkecske ezt a címet.)
Ahogy a többi kínai nagyvárosban az elmúlt két évtizedben itt is Európában elképzelhetetlen méretű infrastrukturális fejlesztés zajlott. – 2010-ben nyitották meg az első metróvonalat. Azóta felépült 13 metró és egy könnyűvasúti vonal, összesen 558 kilométer hosszban – amivel 14 év alatt sikerült kiépíteni a világ negyedik leghosszabb metróhálózatát. Gyenge és illetlen tréfa lenne ezt összehasonlítani azzal, hogy nálunk ennyi idő alatt a négyes metró egy töredékes vonalát sikerült kiizzadni. Van persze nagysebességű vasút is – ezt is 2010-ben kezdték kiépíteni – ami a közeli (kínai mértékkel persze) Chongqingba (Csungking) egy és egy negyed óra alatt visz el. A távolság 307 kilométer, a vonat csúcssebessége 350 km/óra. (Ismét csak gyenge tréfa lenne mindezt összehasonlítani a kb. hasonló hosszúságú Budapest – Bécs vonattal, ami ugye néha egyáltalán nem is jár.) Minderre persze csettintünk egyet, hogy hát igen, ezt tényleg jól csinálják a kínaiak, de cserébe látástól mikulásig szívnak az akkugyárban, és legnagyobb szórakozásuk, hogy meghallgatják a főnök beszédét vigyázzállásban. “Mi Szecsuánban egészen mások vagyunk, mint a többi kínai, olyan ez mint Kína Floridája.” – magyarázza nevetve ilyetén felvetésemre Yiyi, nem zárva ki, hogy Pekingre az előbbi leírás akár igaz is lehet. Yiyi elég sokat látott a világból egy nagy, globális légitársaságnál volt utaskísérő vagy tíz évig, mielőtt hazajött, mert hiányzott neki az itthoni légkör, meg amúgy se rosszabb már a fizetés, így Floridáról is úgy beszél, hogy járt is ott. A “nem olyanok, mint más kínai”-t pedig egészen konkrétan is érti – némi büszkeséggel mondja, hogy itt a legszebbek a lányok, amit körbepillantva kénytelenek vagyunk elismerni. Ezt persze mindenütt elmondják saját városukról az emberek – itt viszont konkrét embertani fejtegetésbe torkollunk, hogy a szecsuániak sokkal világosabb bőrűek mint mások ( ez itt értéknek számít, sem a lebarnulás menősége, sem a politikai korrektség nem szivárgott be még az országba) , és ők bizony arcról kiszúrják a nem helyieket. Helyből rá is mutat egy arra lézengő árusra, aki kétségtelenül máshogy néz ki, mint ő. Rákérdez, és tényleg, az illető nem itt született – de Szecsuánban keres megélhetést, mert itt jó élni.
Az álomszép szecsuáni lányok …
“Mi itt Szecsuánban tudjuk élvezni az életet.” – magyarázta tovább. Mindezt a Néppark bejáratában tette, ahová, állította, el kell menni. Kiindulva a névből valami kissé avítt intézményt vizionáltunk, ahol téesznyugdíjasok tájcsíznak esténként. Ehhez képest – a kissé bizarr feleségvásár mellett, aminek majd külön cikket szentelünk – az egész hely egy kellemes, és elképesztően élénk bulihelyszín. A város apraja nagyja a tóparti teázókban ül, szórakozik, teázik, hallgatja a legkülönfélébb zenéket, élvezi a hagyományos mutatványosokat (itt valamiért ezt szecsuáni operának fordítják angolra, de köze az operához annyi, mint Lagzi Lajcsinak Bánk Bánhoz).
tea a Népparkban
Esti díszben
A teázók zsúfolt asztalai közt mindenféle szolgáltatók cikáznak, akik a legkülönfélébb – néha egészen elképesztő – szolgálatosokat ajánlgatnak. A trükkös teatöltéstől – a hosszú csőrű teáskannát pörgeti-forgatja a vállán, majd vagy fél méterről talál bele halálos pontossággal a csészébe – egészen a vándor fültisztítókig, akik a vattás tisztogatás mellett hangvillával is ütögetik az ember fülébe dugott pálcikákat, mert az – állítólag – jó rezgéseket vált ki az agyban, amik serkentik a gondolkodást. De miért pont Florida? Kérdezem Yiyit, miután túl vagyunk a teán, és a mellé elfogyasztott meghatározhatatlan eredetű édességeken. “Mert ide szeretnek jönni a nyugdíjasok, mint Amerikában Miamibe az utolsó éveikre. Itt jó az idő, sosincs olyan hideg, mint északon, meg nálunk vannak a legjobb kórházak egész Kínában. Erre vagyunk a legbüszkébbek.” – és láthatóan tényleg büszke rá. Ez azért eltettem magamnak gondolatilag, mint Kína sikerének egyik titkát. Lehet büszkének lenne a jó egészségügyi ellátásra is. Közben azért büszkék a regionális különállásukra is. A környéken úton útfélen belé botlunk a Shu királyság emlékeibe. A történetet most nem részletezném – megér egy külön cikket – de a Shu királyság 1800 évvel ezelőtti vezetői, akik akkor győzedelmeskedtek a Wei és a Wu államon is – amelyek nagyjából a mai Peking és Sanghaj vonzáskörzetét jelentik – igazi kultúrhéroszok a térségben. A nekik szentelt Ming és Qing kori szobrokkal teli templom ma a város központi turistalátványossága.
Liu Bei – a dinasztialapító szobra
Az uralkodó hadvezérei
A kert az uralkodó síremléke előtt
De – most ugye már nem kell külön részletezni – ne valami ájtatos csenddel körülvett zen kertet képzeljünk el. A templom körül megmaradt néhány régebbi utca valahol fél úton van a történelmi bevásárló utca a nyílt színi népetető és a mindenes bazár között. A kínaiak pedig látszólag minden sarkon megállnak és esznek valamit – a valami itt sült nyúlfejtől (szecsuáni ínyencség), a csípős szaftban kínált disznóagyvelőn át a bubble tea-ig és karamellás galagonyáig terjed. A szuvenírek pedig Buddhától Maoig ölelnek fel két és fél évezredet. Csak akkor tud az ember egy óránál rövidebb idő alatt kijönni a hagyományos utcácskákból, ha nem eszik semmit, de ez annyira alacsony valószínűséggel bír, hogy el is feledhetjük.
A sok kaja mellett azért Mao szobrot is lehet kapni
Pedig ez még csak a kis délutáni snack, hol van még a vacsora. Szecsuán egyik fő vonzereje – a pandák, és a középkori buddhista emlékek mellett persze – a konyha. A “szecsuáni csípős csirke” még azoknak is ismerős lehet, akik a kínai konyháról csak a sarki gyorsbüféből hallottak. A helyi konyha persze ennél sokkal változatosabb és olyan alapanyagokat és párosításokat tartalmaz, amik a sarki gyorsbüfében már kiütnék a biztosítékot. A tányérra kerülhet kandírozott malacfarok, vérleves, csípős szaftban főtt béka is – de persze az alap itt is a sertés és szárnyashús, meg a meglepően sok és változatosan elkészített folyami hal. A gasztronómiáról persze szintén külön cikk készül majd – hiszen a kínai étkezés sok különös szokása, alapanyaga megér egy teljes cikksorozatot is. Maradjunk egyelőre annyiban, hogy akármit is tesznek az asztalra, szinte biztos, hogy meglepetést kapunk – elsőre nem csak azt nem fogjuk egyértelműen eldönteni, hogy mik is az alapanyagok (van például halízű sertés…), de mielőtt megkóstolnánk egy ételt gyakran azt sem tudjuk, hogy hideg vagy meleg – sós vagy édes lesz az, amit a szánkba készülünk venni. “Az édes és sós ételek elkülönítése nyugati szokás” – nevet ki minket vendéglátónk Jerry, amikor megdöbbenünk a wontonleves mellé felszolgált édes magvas zselén, és a csípős marha mellett békésen mosolygó szilvásgombócon. De a nap fénypontja még csak a vacsora után jön. Csengtu éjszaka teljesen átalakul.
A folyóparti sétány a régi hídról
…és a híd lábánál.
A folyópart végetlennek tűnő sétálóutcáin hömpölyög a tömeg, a hangulat pedig mint valami mediterrán üdülőhelyen augusztus közepén. Az utcazenészek a klasszikus kínai daloktól a modern nyugati slágereken át a modern kínai könnyűzenéig mindennel készülnek – a kihelyezett kalapok helyét pedig átvették a produkciók elé helyezett hatalmas QR-kódok, amit bárki beolvashat a telefonjával, és annyit adhat, amennyit akar.
Kínai klasszikus zene a sétányon
…és utcazenészek digitális “kalappal”.
Ha valaki nem ette volna magát degeszre vannak kaját standok is minden lépésnél – de lehet egyenként töltött cukros cigit kapni (igen, itt így szeretik, és nem tiltják annyira, mint nálunk), esetleg macskát (nem enni, házikedvencnek), vagy a meghatározhatatlan kütyüket. Vásárló minden standnál akad, a kínaiak láthatóan mindenféle önkorlátozás nélkül vetik bele magukat a fogyasztásba. A cuikiságcunami pedig ellenállhatatlan – a folyóparton rózsaszín szívecskéket formáznak a fények, és még a zebra is szívecskés – errefelé van a házasságkötő terem – a fiatal lányok pedig mintha valami animéből léptek volna ki. “itt mindenki biztonságban van” – nyugtat meg vendéglátónk. A bulinegyed teli van kamerával, és az arcfelismerő rendszerek mindenkit le tudnak követni, kilistázzák, ki hol járt. Mikor felvetjük, hogy ez azért másutt kérdéseket vetne fel, csak nevet. “Valamit valamiért. Biztonság vagy privát szféra. Mi a biztonságot választjuk.” – majd hozzáteszi, hogy úgyis mindenkiről mindent tudnak, úgyhogy tök mindegy. Megkérdőjelezhetjük persze ezt – de az biztos, hogy se koldust, se rosszarcú gyanús alakot, se látványosan részeg rendbontót nem látni egyet sem. Pedig italfogyasztás az van – a söröket a szórakozóhelyeken tucatjával hozzák ki – igaz az európainál jóval alacsonyabb az alkoholtartalmuk. Egyre jobban megy a bor is – Yiyi büszkén mondja hogy ő a férjével európai borokat szokott inni – ami itt nem csak trendi, de elég drága szórakozás is. És hajnalig tart a buli – reggel meg mindenki mehet dolgozni, pandát nézni, vagy aludni.
