A csengtui Népliget – erről már korábban írtunk – igazán kellemes hely. Teázók, éttermek, kisebb nagyobb kioszkok tarkítják, este pedig még cuki világító állatfigurákkal is találkozhatunk. Van azonban egy egészen bizarr szeglete, ahová eddig nem kalauzoltuk el a nyájas olvasót – ez a kínai offline Tinder, avagy asszonyvásár. De mielőtt eljutnánk ide, ismerkedjünk meg a problémával.
Európában, különösen a keleti felé hajlamosak vagyunk saját helyzetünket a különlegesnek – sőt nyilván a világon a legrosszabbnak – értékelni. A gőg és tájékozatlanság találkozásából született szörnyekről nem itt és most fogunk megemlékezni – de szögezzük le, jóval messzebb állunk a rémisztő nemzethaláltól, mint más iparosodott nemzetek. Bár az Európában most általános körülbelül 1,5 a teljes termékenységi mutató – ennyi gyermeket szülne egy átlag nő, ha a mostani trendek folytatódnának – sem elég a lakosság újratermeléséhez, viszont még mindig sokkal magasabb ,mint amit Ázsia keleti felén tapasztalunk. Az alábbi térképen azt látjuk, hogy áll a helyzet Kínában. Csak az ország legszegényebb részének tartott Jünnanban – ahol a han kínaiak mellett számos kisebb nemzetiség él – éri el a reprodukciós értéket (2,1) az ország nagy részén jóval ez alatt marad. Az átlag 1,16 – vagyis egy nő élete során átlagban alig több, mint egy gyermeket szül – de a legfejlettebb, leggazdagabb tengerparti területeken már 1 alatt van, tehát az átlagos nő már egynél kevesebb gyermeket szül. Hogy milyen irányba mennek a dolgok, azt mutatja a Kínához kulturálisan meglehetősen hasonló Japán illetve Dél-Korea mintázata – Szöulban 2022-ban már a termékenységi arányszám alig 0,56 volt, a világrajövetelemben mért legalacsonyabb. Van a trendnek persze Kína-specifikus eleme is – részint nyilván az évtizedeken keresztül érvényben levő egyke politika eredménye.

Teljes termékenységi mutató Kínában tartományonként

A teljes termékenységi mutató változása a világban és Kínában
Ahogy a fenti ábrán látható, amikor 1979-ben Kínában bevezették az egykézést, akkor még messze nem ez volt a társadalmilag elfogadott családmodell. A hatvanas-hetvenes években még a harmadik világra jellemző öt-hat gyermek született egy családban, a hetvenes évek végére ugyan ez csökkent, de még mindig 4 körül járt, ami a lakosság jelentős növekedését vetítette előre. A többedik gyermek megszületését ekkor minden eszközzel – az államapparátus teljes erejével – igyekeztek megakadályozni: ebben nem voltak ritkák az olyan extrém eszközök sem, mint a kényszerabortusz, közben pedig vidéken millió számra születtek az eltitkolt „illegális” gyerekek. A családtervezést éppen ezért erőltették – az ország vészes túlnépesedését igyekeztek vele megelőzni. Csak azután túl jól sikerült. Mire – a 2010-es években több lépésben – kivezették a második-harmadik gyermekeket szankcionáló állami politikát a lakosság már magától szokott le a gyermekvállalásról. Ez – mint Európában és a világ más iparosodó részein – az urbanizációval, a szociális hál kiépülésével és – főleg – a lakosság életszínvonalának növekedésével volt kapcsolatban. Ahogy a gyermek már nem potenciális munkaerő a gazdaságban, és nem az időskori ellátás záloga – hanem jelentős költségekkel járó befektetés, úgy csökkent mindenütt a gyerekszám.

A mélyszegénységben élők arányának drámai csökkenése Kínában
De nem csak a gyermekek száma zuhan, hanem a házasságkötéseké is. Pedig az még alig egy évtizede is növekvőben volt. A kínai fiatalok már nem csak a gyermekekkel járó kötöttségeket érzik túl soknak, hanem a párkapcsolatokkal járó nehézségeket is. A zuhanás – némi újságírói túlzással élve persze – drámai. Stabilan növekszik viszont a válások száma, ami szintén azt jelzi, hogy a párkapcsolatok bizonytalanabbá, instabilabbakká váltak. Ezzel párhuzamosan pedig nő az egy fős háztartások száma – ha még nem is olyan mértékben, mint Dél-Koreában, ahol már a lakosság többsége él egyedül, de tíz év alatt így is megháromszorozódott a kínai szinglik száma.

Ezer főre számított házasságkötések és válások száma Kínában

Egy fős háztartások száma Kínában
Hosszú távon ez komoly társadalmi nehézségeket okoz majd. Már így is sok vidéki idős ember maradt egyedül, és ez a szám drámaian növekedni fog – a lakosságszám pedig (és ezzel a munkára fogható népesség száma is) jelentősen csökkenni fog az elkövetkező időszakban. Erről persze olvashatunk bármely szaklapban – de mit látunk hallunk belőle, ha ott járunk Kínában. Egyszerre sokat és keveset. Ha fiatalokkal beszélünk általában meglehetősen bizonytalanul nyilatkoztak arról, akarnak-e, és ha igen, mikor akarnak házasodni. Többen – különösen fiatalabb nők – mondták, hogy most nem érnek rá olyan dolgokra, mint a párkapcsolat, mert az ártana a karrierjüknek. A munkacsoport nagy a nyomás, a hagyományos kínai munkakultúra meglehetősen hajtós, és most már a nők is előre szeretnének jutni a cégeknél – ha pedig szülnek, akkor kiesnek a munkából. A védett környezetből a féltőn szerető családból kikerülő fiatalok számára pedig gyakran már a felnőtté válás is túl nagy stresszt és felelősségvállalást jelent – nem hogy egy gyerek.

A „kis császárok” egyre kevesebben vannak

Többgyermekes családdal pedig aztán végképp nehéz összefutni
Akik már házasságban éltek azok közül, akikkel beszélgettünk alapvetően a gyerekneveléssel járó költségeket emlegették, mint visszatartó erőt. Egyikük – egy negyvenes évei elején járó saját szakmájában jól teljesítő, vezető beosztásban dolgozó nő – például saját nyolc éves kislányát említette, aki még este nyolckor is – jó drága – különórán volt, mert már az általános iskola is annyira kompetitív, hogy ha nem jár a gyerek mindenféle külön foglalkozásra, akkor esélytelen arra, hogy jó középiskolába kerüljön – az pedig szükséges a jó egyetemhez, ami viszont elengedhetetlen feltétele a sikeres életnek. Az ifjúsági munkanélküliség riasztóan magas – a hivatalos adatok szerint is közel 15%, de a valóságban közelebb állhat a 20%-hoz, a munkaerőpiac telített, csak a legjobbaknak jut jól fizető munka. Azt mondta, amikor ő volt ennyi idős, még koránt sem volt ennyire nagy a verseny, iszonyatos a nyomás a gyerekeken. Nyilván nem akar másikat- ezt az egyet is éppen elég lesz felnevelni. Másik beszélgetőpartnerünk harmincas nő – szintén jó munkahellyel – elmondja, hogy ők éppen elég jól érzik magukat a barátjával, és egyáltalán nem szeretnének felelősséget vállalni egy gyerekért is. Teljes természetességgel, mosolyogva beszél erről – fel sem merül, hogy ezért a társadalom kivetné magából. Harmadik harmincas nő csak közel két hét közös munka után mondja el, hogy van egy két éves kislánya, akivel most inkább a nagymama van, mert ő folyamatosan dolgozik – a barátnői nagy része gyermektelen és ő megérti őket. A társadalom ezt már elfogadja – azt sokkal kevésbé fogadná el, ha a férjeknek kellene komolyabban részt venni a háztartásban.

Fontos a karrier…
A családok persze nem mindig nézik jó szemmel, hogy a gyerekek párkapcsolat helyett karriert építenek vagy éppen élvezik az életet. Szeretnék valahogy kiházasítani a gyerekeket – csak hát olyan nehéz manapság ismerkedni. A világ más részein – ahol a fiatalok szintén a telefonjukba vannak temetkezve – erre ott a Tinder meg a Bumble. A Tindert azonban, akárcsak a legtöbb nyugati alkalmazást a nagy kínai tűzfal blokkolja, csak VPN-en érhető el – és, kissé meglepő módon, aki mégis hozzáfér az inkább munka-, mint párkeresésre használja.

Nem Tindereznek
Így aztán a helyi önkormányzatok – akik érzik a probléma súlyosságát – mindent megtesznek, hogy valahogy összeboronálják a fiatalokat. Az anyagi támogatástól kezdve a párkereső tévéshowkig sok ötlet felmerült – Csengtuban olyan cukiság is, hogy a hazásságkötő terem előtt rózsaszín szívecskésre festették a zebrát, és minden este a folyó partján hatalmas szívekkel és feliratokkal hirdetik a szerelmet.

Szerelemhajó a szerelemrakpart előtt
A legfurcsább, ám láthatóan leghatékonyabb ötlete az önkormányzatnak a Népliget – számunkra – legbizarrabb látványossága, a „románcliget”. Ez olyan mint valami offline Tinder. A kihelyezett rácsozatokon végtelen hosszúságban kék és rózsaszín A4-es lapok lógnak. A lapokon sűrű szöveg.
A lapokat a család – néha maga a házasulandó – helyezi ki, és a megfontoltabb adatai szerepelnek rajta. Azt, hogy fiú-e vagy lány ugye a lap színéből ki lehet olvasni. A többi pedig a szokásos – kínai felhangokkal – az alapadatokon túl sokat számít az oktatás – hol, milyen rangos intézményben mit végzett – a karrier – hol milyen állásban van – és az anyagi helyzet. Ezt itt sokkal nyíltabban vitatják meg, mint a nyugaton, ahol illetlennek minősülne az ilyen kérdéseket firtató kérdés – itt a hagyományok szerint igenis fontos, hogy ki mennyit keres és milyen vagyona van (vagy éppen nincs). Aztán pedig jöhetnek a hobbik a „szereti a zenét, az utazás és jó humora van” jellegű általános férj/feleségfogó töltelékek.
Érdeklődő láthatóan van. Voltak jó ötvenes anyukák huszonéves fiaikkal – akiket nyilván mulyának tartanak ahhoz, hogy maguk találjanak asszonyt – és kis lánycsapatok, akik kuncogva olvasgatták a kék lapokra írt szövegeket. Ami viszont – számunkra legalább is – furcsa volt, hogy egy dolog teljesen hiányzik ezekről a hirdetésekről: a fénykép. Ha van is, maximum pocsék minőségű igazolványképet mellékelnek. Ilyen szempontból sokkal közelebb állnak a hagyományos újsághirdetésekhez., ahol csak annyit írtak a lányok, hogy „csinosnak mondott”.
Amikor ott jártunk – egy átlagos szerda délután – hatalmas volt a tolongás. Azt persze nem tudjuk eldönteni, hogy hányan nézelődtek csak, és hányan találtak örök szerelemre az A4-es lapok alapján, de az ötlet bármilyen bornírtan avíttnak is hat számunkra, úgy tűnik, nincs totális bukásra ítélve.