Jó 400 év kellett hozzá, hogy egy spanyol gálya befusson London kikötőjébe – sokkal nagyobb örömmel fogadták, mint annó.
A Nagy Aramda pusztulása egyike a világ legismertebb háborús történeteinek – ahol a gőg és a fortély, a nagyhatalmi kivagyiság és bátorság nézett szembe egymással. A 16. század második felében a Spanyol Birodalom a fénykorát élte. V. Károly több földrésznyi birodalma felett „soha nem nyugodott le a nap”. Utódja, a bigottan katolikus II. Fülöp uralma alatt tovább folytatódott a spanyol nagyhatalom virágzása: a meghódított Újvilágból látszólag kifogyhatatlanul ömlött az arany és ezüst, de a spanyol király gazdagságát növelték az újvilági kereskedelemből hasznot húzó németalföldi kereskedővárosok adói is.
1571-ben Don Juan de Austria, a király féltestvére vezetésével, a kereszténység bajnokaként Lepantónál történelmi vereséget mértek az Oszmán Birodalom flottájára, majd 1580-ban Fülöp szerencsésen alakult házassága kapcsán elfoglalták és a birodalomhoz csatolták Portugáliát és annak nagyszámú tengerentúli birtokait is. A sok háborúskodás kimerítette ugyan az államkincstárat, és az abszolutisztikus módszerekkel uralkodó Fülöp ellen egyre több főúr is morgolódott, de a birodalom mérhetetlen gazdagsága, és korlátlan hitelkerete mellett ezek igencsak apró problémáknak tűntek. Az uralkodó újabb ambiciózus tervet dédelgetett: a protestantizmus bástyájának számító Anglia meghódítását tervezte. 1588-ra Lisszabonban 130 hajó gyűlt össze, ám ezek közül csak 65 volt hadihajó, sőt mindössze 25 volt olyan, amelyet eredetileg is hadihajónak terveztek és építettek. A hadihajók jó része impozáns méretű, de elavult és nehezen kormányozható galleon volt. Az angolok viszont kisebb de gyorsabb nagyobb részt kalózhajókkal készültek – amelyek képesek voltak nagyobb távolságból ágyúval rombolni a spanyol hajókat.
A Nagy Armada Alonso Pérez de Guzmán el Bueno y Zúñiga – Medina Sidonia hercege parancsnoksága alatt Lisszabonból kiindulva Anglia partjaihoz hajózott. A La Manche csatornában tengeri viharok és az angol flotta tépázták, és sem Angliában, sem (az akkor spanyol uralom alatt lévő) Hollandiában nem sikerült partra szállnia. Az uralkodó szelek visszafordulni sem engedték, ezért 1588 viharos nyarán a flotta kénytelen volt körülhajózni a Brit-szigetek és Írország partjait, így próbálva meg visszatérni Spanyolországba. Az út során a hajók és a legénység nagy része odaveszett, és a hajóhad maradéka vert seregként tért vissza az anyaországba. Az elszenvedett vereség súlyos csapásként érte az akkori világ vezető hatalmának számító Spanyol Birodalmat, fordulópontot jelentett a tengeri hadviselés történetében, és egyúttal jelentősen hozzájárult Anglia, mint tengeri hatalom felemelkedéséhez.
A spanyolok ennek ellenére büszkék tengerész múltjukra – és el is készítették egy korabeli galleon másolatát. Az El Galeont 2009 és 2010 között a Nao Victoria Alapítvány építette. A hajót Ignacio Fernández Vial tervezte és fejlesztette a Punta Umbria hajógyárban a dél-spanyolországi Huelvában. 2009. november 30-án bocsátották vízre, majd 2010 elején felkerültek az árbocok. Az El Galeon 2010 és 2016 között több mint 48 000 tengeri mérföldet tett meg a világ legnagyobb tengerein és óceánjain, négy kontinens kikötőit látogatta meg, és számos kulturális projektben vett részt. Az El Galeon áthajózta a Csendes-, az Indiai- és az Atlanti-óceánt, valamint a Földközi- és a Vörös-tengert, a Dél-kínai-tengert, az Égei-tengert, a Boszporusz-szorost és a Karib-tengert. Idén pedig az andalúz tartományi kormány használja arra, hogy Dél-Spanyolország örökségturizmusát promótálja. Így a hajót most nem ágyúk, hanem lelkes nézősereg fogadta, amikor felúszott a Temzén, hogy kikössön – némi elégtételként – Londonban. A hajó október 6-ig marad Londonban – az egykori királyi kalózok utódai pedig, akik manapság csapatostul járnak Andalúziába nyaralni, megnézhetik, milyen hajókat süllyesztettek el őseik.
A borítókép forrása: Fundación Nao Victoria / X
