Egy tragikus végű szerelmi történet legszebb pillanatát örökítette meg Frederick William Burton a „Találkozás a toronylépcsőn” című művében. A műalkotás jelenleg Írország legnépszerűbb látványossága, de miért csak heti két órán keresztül látható az Ír Nemzeti Galériában?
Egy feledésbe merült középkori dán ballada
Mindannyian ismerjük Shakespeare drámájából Rómeót és Júliát, valamint Jack-et és Rose-t a Titanic című filmből. Az elátkozott szerelmesekről szóló történetek – akik szenvedélyük ellenére nem élhettek együtt boldogan, amíg meg nem haltak – időtlen idők óta a népszerű mesék közé tartoznak. Az előbb elkezdett sort azonban folytathatjuk egy mára elfelejtett, középkori dán balladával. Itt Helleil és Heldebrand – egy királylány és testőre – között szövődik tragikus végű románc.
Helleil védelmére szerveződött fegyveresek vezetője Heldebrand, Engelland hercege lett. A sok együtt töltött idő alatt közel kerültek egymáshoz és nem sokáig tudták titkolni szerelmüket. Amikor kiderült viszonyuk, a hercegnek menekülni kellett, mert a lány apja, a király – hét fiával együtt – megesküdött, hogy megöli. Végül Heldebrand becsületből megküzd szerelme családjával és mindet legyőzni. Kivéve a hetedik, legkisebb fiút. Őt Helleil kérésére életben hagyja Heldebrand, de ez lesz a veszte. A fiú kihasználja a lehetőséget és leszúrja őt. A történetet a gyászoló hercegnő meséli az anyjának, majd ezután belehal a gyászba.
Ez a tragikus történet ihletett meg egy ír művészt, aki 1864-ben megfestette a szerelmesek búcsúját.
A visszafogott szenvedély varázsa
Frederic William Burton képe azt fájdalmas pillanatot ábrázolja, amikor Hellelil és Hildebrand az utoljára találkoznak.
Hellelil bánatában elfordítja a fejét, amint fellép a toronylépcsőn, lábainál letaposott fehér rózsa, ami a hűség és a tisztaság szimbóluma. Hellebrand lefelé tart, hogy találkozzon a végzetével – és búcsúzóul megöleli Hellelilt. Ennek a gyengéd mozdulatnak a megörökítése tette világhírűvé az ír művész festményét. Az online térben lélegzetelállítónak, sőt, egyesek az életüket megváltoztató látványnak nevezték.
A 19. század embere számára egy visszafogott csók is vulgárisnak, illetlennek hatott. De Burton festményén inkább a lángoló szenvedély óvatos megnyilvánulását látták a kortársak is. A csók szentség lett, a legtisztább érzelmek kifejeződése. Ha meg akarjuk fejteni, hogy vajon miért lett ilyen népszerű az online közegben a kép, akkor talán ez lehet a megoldás: a Z generáció számára is kimondhatatlan érzelmeket jelképezi ez a csókba fordult ölelés.
Frederic William Burton
Burton (1816-1900) Írországban született, és miniatűr portrék valamint ókori emlékművek festőjeként kezdte pályafutását. Ezután Londonba költözött, hogy akvarellfestőként keresse a kenyerét, majd később a Nemzeti Galéria igazgatója lett. A preraffaelita festők csodálója volt – ez a kapcsolat a leghíresebb festményén is egyértelmű.
Frederic William Burton / Wikimedia commons
Írország legnépszerűbb festménye
Már alkotása pillanatától kezdve rajongtak a festményért, sőt 2012-ben a nemzet kedvenc festményének választották. A jelenleg a dublini Ír Nemzeti Galériában található festmény hetente ezreket vonz, akik sorba állnak, hogy megpillanthassák.
Burton gouache-t használt ehhez a műhöz, egyfajta vízben oldódó festéket. Ez adja a festménynek azokat az élénk színeket, amelyekről közismert. A gouache fényérzékeny is, és idővel hajlamos fakulni, ha közvetlen napfénynek vagy erős UV-sugárzásnak van kitéve. Emiatt a galéria kurátorai számos védőintézkedést tesznek a mű minőségének megőrzése érdekében. A galéria csak heti két órán keresztül engedélyezi a nézőknek a festmény megtekintését. Végül egy munkatárs aprólékos, tiszteletteljes rituálé keretében visszateszi a festményt egy erre a célra kialakított szekrénybe, miután lejárt a megtekintési idő.
Annak ellenére, hogy a festmény anyagai mindig is érzékenyek voltak a károsodásra, a színek ugyanolyan merészek maradtak, mint a pár egymás iránti szerelme. Dr. Caroline Campbell, az Ír Nemzeti Galéria igazgatója nagyra értékeli a festményt:
„Amikor először megláttam, Hellelil ruhájának káprázatos kékje, és az ábrázolt pillanat intenzitása ragadott meg. Érezni a szenvedélyt kettejük között, bár Hildebrand és Hellelil nem néznek egymásra” – mondja. „Hildebrand mintha megcsókolná Hellelil karját, de a lány elfordul tőle, mert nem tudja kontrollálni az erős érzelmeit.”
Campbell szerint a történet lesújtó befejezése ellenére Írországban sokan mélyen romantikusnak tartják ezt a remekművet.
„Sok lánykérés történt már a festmény előtt. Ráadásul van egy másolat a városi anyakönyvi hivatalban, így a kép sokak számára a szerelemmel és a házassággal társul.”
Tim Barringer, a Yale művészettörténet professzora először képeslapokon és nyomatokon keresztül találkozott az ikonikus festménnyel, mielőtt 20 évvel ezelőtt maga is meglátogatta volna a műalkotást Dublinban. Barringer a BBC-nek időtlennek írta le a festményt:
„Vizuálisan lebilincselő, erős narratív komponenssel. Egyszerre viktoriánus, középkori és modern.”
A festmény évtizedek óta a rendíthetetlen romantika jelképe a művészettörténészek és az írek körében, és most a közösségi médiának köszönhetően egy teljesen új rajongógeneráció fedezi fel ezt a 19. századi festményt. Burton romantikus ódája visszarepít egy olyan korba, amikor a szerelmi vallomások személyesen történtek – és a szerelmesek hajlandóak voltak mindent kockáztatni egy utolsó csókért.
Forrás: BBC
Fotók forrása: Wikimedia commons
