Türkmenisztán a világ egyik legelzártabb országa. Bejutni nehéz, drága, de koránt sem lehetetlen. Ha pedig az ember már bent van, egy abszurd ország valósága kárpótolja a nehézségekért.
Türkmenisztán már rég bakancslistás hely volt. Az elmúlt években ráadásul minden környező országban jártunk már, szóval valahogy el kellett oda is jutni. Ez azonban nem tűnt különösebben egyszerűnek. Bár az országban hivatalosan egyáltalán nem létezett COVID – csak csúnyán megfáztak néhányan – a határokat itt tartották a legtovább zárva. Három teljes évig totális határzár volt érvényben. 2023 tavaszán azután ismét kinyitották a határokat – résnyire. Mondjuk sokkal nagyobbra utoljára a kilencvenes években voltak nyitva. A függetlenség elnyerése utáni időkben még csak annyira volt nehéz bejutni ide is, mint a többi közép-ázsiai országba. Ez nagyjából a szovjet bürokrácia kellemetlenségeinek tovább élését jelentette – kellett valami meghívólevél, aztán azzal el kellett zarándokolni az illetékes követségre, várni jó pár hetet, kifizetni egy adag pénzt, és már meg is volt a vízum – annak birtokában pedig lehetett utazgatni az országban. Így jutottunk el 2002-ben Üzbegisztánba és Kazahsztánba is.
Taskent látképe – és a kazah határ 2002-ben
Akkor egyébként – egy rövid időre – még Türkmenisztánba is beléptem. A szovjet időkben ugyanis főutakat nem úgy építették, hogy figyelembe vegyék a köztársaságok határait. Senki nem gondolta volna, hogy azok valaha is valódi határrá válnak majd. Így a Taskent és Szamarkand közti autóút jó néhány kilométeren keresztül kazah területen haladt – Buhara és Urgencs között pedig kereszteztük Türkmenisztán területét. Egy marcona tányérsapkás türkmén határőr fel is szállt a kisbuszra, levett valamennyi pénzre, aztán mentünk tovább. Ezt az éjszaka közepi negyed órát azonban nem tartottam igazi látogatásnak, így a hány-országban jártam versenybe nem is számítottam be Türkmenisztánt. Az utakat azóta átépítették – a határok pedig messze nem olyan egyszerűen átjárhatók Közép-Ázsiában.
Az új sivatagi autópálya már nem is érinti a határt …
Hogy mennyire nehézzé vált a kétezres években bejutni Türkmenisztánba, azt jól jelzi Gunnar Garfors története – a norvég fiatalember, aki a fejébe vette, hogy eljut a világ összes országába, majd meg is írta könyvét a világ legkevésbé látogatott országairól (Ahol csak a madár jár), állította a legnehezebb Türkmenisztánba volt a bejutás. Háromszor dobták vissza a vízumkérelmét, mire negyedszerre egy hivatalos úton, mint a norvég rádió dolgozója jutott be az országba. Az ő története nem egyedi, a COVID előtt elvben be lehetett jutni az országba – ekkor már érvényben volt az a szabályzás, hogy csak szervezett túrával lehet mozogni külföldinek az országban, de ez sem volt garancia arra, hogy valóban be is juthatsz. A vízumkérelmeket ugyanis – minden látható ok vagy rendszer nélkül – rendszeresen utasították vissza.
Ennek meg is lett az eredménye – míg a kilencvenes években elérte a 300 ezret a Türkmenisztánba érkező turisták száma, addig a COVID előtti időkben, a mélyponton alig érte el az évi nyolcezret. Ennél még olyan eldugott és nehezen megközelíthető országok is jobban teljesítenek, mint a Salamon-szigetek vagy Egyenlítői Guinea. Voltak, akik megpróbálták kijátszani ez a nehézkes – és valljuk be rém drága – rendszert. Ennek – egyesek szerint – a legjobb megoldása az volt, ha tranzitvízumot szerzett valaki valamelyik szomszédos ország türkmén követségén. Azzal a vízummal néhány napot lehetett az országban tartózkodni – és nem is kellett kötelezően részt venni valami túrán. Voltak viszont kötöttségek – mivel az afgán határ rendszerint zárva volt – vagy Iránból Üzbegisztánba kellett utazni, vagy visszafelé, illetve meg lehetett spórolni ezt azzal, ha vettünk egy Ashgabatból induló repülőjegyet. A gond ezzel leginkább az volt, hogy elég bizonytalan volt, hogy mennyi idő alatt adják ki a vízumot – nem feltétlenül tudsz várni két hetet Taskentben , illetve, hogy ezek közül is utasítottak vissza jó néhányat – akkor pedig hogyan jutsz haza?
Na ide kellene eljutni – az ashgabati repülőtér új épületének grandiózus fogadócsarnoka
Szívesen mondanám, hogy mindez már a múlté, de ez csak részint igaz. Amióta elmúlt – Türkmenisztánban is – a COVID, és kinyíltak a határok valamivel azért egyszerűbb lett a vízumszerzés. Illetve ugyanolyan macerás – csak éppen a visszautasítási ráta lett jóval alacsonyabb, így, ha hajlandó vagy áldozni azt élményért, akkor nagyjából biztos lehetsz benne, hogy tényleg fogsz utazni. (A tranzitvízumos kiskaput viszont igyekeznek becsukni – ott most állítólag magasabb a visszautasítási ráta.) Nyilván jót tett a türkmén vízumoztatásnak az is, hogy a szomszédos Üzbegisztán közben regionális turisztikai nagyhatalom lett. Így egyre többen hajlandóak egy pár napos útra átruccanni a határon.
Buhara például már teli van jobbnál jobb kiülős helyekkel és ajándékboltokkal
De mennyi az annyi? A különböző irodák nagyjából ugyanazt az útvonalat kínálják – mint látni fogjuk nem nagyon van eltérései lehetőség. Az árak viszont igen változatosak attól függően, hogy ki mennyit igyekszik legombolni a turistáról. A legolcsóbb utak nagyjából napi 100-150 dollártól indulnak. Sok ez vagy kevés? Attól függ mihez viszonyítjuk. Közép-Ázsia, egyébként a világ egyik legolcsóbb vidéke, azon kevés helyek egyike, ahol magyar jövedelemből királynak (kánnak, emírnek) érezheted magad. Az összes többi országban napi 10-20 dollárból már egészen decens szállást lehet kapni, az étkezés pedig magyar mértékkel is rémesen olcsó – néhány száz forintból már meg lehet ebédelni.
Sült lagman – körülbelül 600 forintért Urgencsben
Ehhez képest a napi 150 dollár nagyon sok. Meg persze objektíve is – mégis csak napi 60 ezer forintról beszélünk. Más részről viszont a szolgáltatás, amit ezért kapunk tényleg kifogástalan. Nem csak saját kisbusszal – a sivatagban pedig Lexusszal – szállítanak de a szállás mellé teljes, és igencsak bőséges, ellátás is jár. A kísérők pedig egy pillanatra sem tágítanak – megvesznek nekünk mindent, amire csak vágyhatunk.
Szerény türkmén ebéd
A szállás pedig – legalább is Ashgabatban – egészen elképesztően elegáns sokcsillagos hotelt jelent. (Igaz, működő wifi itt is csak egy mintegy 2*2 méteres helyen van, és ott is rém lassú – de hát nem netezni jöttünk.)
A szoba…
…és a lobby az ashgabati szálláson.
De ahhoz, hogy a lelkes türkmén túravezetők körül ugráljanak, el is kell jutni oda. Ez pedig továbbra sem egyszerű. Azt első lépés, hogy valahogy szerezni kell egy megbízható helyi partnert. Erre ma már az internet a legegyszerűbb megoldás. Szerencsére vannak olyan honlapok – mint pl. a Közép-Ázsiára specializálódott Indyguide – ahol akár meg is tudod versenyeztetni a különböző cégeket, hogy ki adja a legjobb ajánlatot. Ha megvan a partner, akkor el kell küldeni neki az összes adatot – ő pedig elkezdi intézni a meghívólevelet. Ez elég időigényes folyamat – legalább két hét, amíg az elkészül, de akár egy hónap is lehet, így aztán ez nem afféle impulzus-utazás, hogy kitalálom, hogy hova megyek, és másnap már repülök is.
A meghívólevél egy meglehetősen igénytelen kis jószág, de az nyitja meg az utat a vízumhoz. Anélkül ugyanis meg se próbálhatsz vízumot szerezni. Ha viszont megvan, akkor próbálkozhatsz. Mi a legközelebbi türkmén követségen – Bécsben – próbálkoztunk. A telefonos és emailes próbálkozásokat gyorsan feladtuk – az egészen gyorsan egyértelmű lett, hogy a telefont soha nem veszik fel, emailre pedig nem válaszolnak. A vízumkérelem benyújtásához szükséges papírok viszont fent voltak a honlapon. Nem volt mit tenni, el kellett zarándokolni Bécsben a követségre, ahol először lepattintottak, majd adtak egy időpontot másfél héttel későbbre. Akkor viszont – csodák csodája – helyből be is ütötték a vízumot az útlevélbe. Örültünk.
Ezután már tényleg csak az volt a feladat, hogy lépjünk be az országba – ami azért továbbra sem egy diadalmenet. Az utazás a bájos, turistás Buharából indul – a kevésbé turistabarát reggel hatkor. A türkmén iroda által biztosított sofőr – persze külön pénzért – a buharai szállásról egyenesen a határra visz.
Az üzbég oldal
Ez jó két óra. A határ nyolckor nyit – Közép-Ázsiában jobb, ha elfelejtjük a 24 órás át nyitva tartó határállomás fogalmát. Először ki kell lépni Üzbegisztánból. Ez is jó háromnegyed órás folyamat – mindent alaposan megnéznek, háromszor ellenőriznek. Közben pedig – a határállomásra autó nem mehet be – jó hosszan kell gyalogolni bőrönddel a kézben / hátizsákkal a háton. Mikor az utolsó üzbég határőr is ellenőrizte, hogy a kollégái tényleg beütötték-e a kilépőpecsétet, eljutunk a senki földjére – aminek az első felén egy túlzsúfolt üzbég kisbusz visz át minket szerény javadalmazásért. Ezután jön megint pár száz méter gyaloglás – ekkorra már jó negyven fokban – amikor is elérünk egy türkmén kisbuszt, amelyik fejenként egy dollárért elvisz a türkmén határállomás elé. Ott az első lépés egy kamu COVID teszt: mindenkinek feldugnak az orrába egy pálcikáét, majd felírják a nevét-útlevélszámát egy füzetbe. Azzal már nem szarakodnak, hogy melyik minta kihez tartozik, vagy hogy kivárják, hogy pozitív-e. A lényeg, hogy le lehessen gombolni érte 40 dollárt.
A senki földje
Ezután jön maga a türkmén határ. Jó egy órán át kell töltögetni különböző obskúrus papírokat, és – a COVID teszt árán felül – elkérnek még 12 dollár “migrációs díjat”. A rigorózus arcú határőr néni megenyhül, mikor észleli, hogy beszélünk oroszul, és meglátja a magyar útlevelet: Kicsit elnosztalgiázik a régi szép időkről, amikor még “szomszédok voltunk”. Majd közlik, hogy addig bizony egy tapodtat se mehetünk, amíg értünk nem jönnek a mi türkmén kísérőink. Újabb rövid várakozás, és meg is jönnek, mi meg mehetünk. Az első megálló a festőinek jó közelítéssel sem nevezhető Turkmenabat.
Turkmenabat legfőbb nevezetessége
Ott már meg is látjuk az első aranyszobrot – ezért jöttünk. Meg persze, hogy belepillantsunk a Pokol Kapujába, megnézzük, hol éltek a valódi párthus hercegek, és megismerkedjünk a világhíres ahal teke lovakkal.
