Türkmenisztánt Eritreával és Észak-Koréval szokták egy csapatban említeni. Való igaz, mindhárom ország személyi diktatúra. De hangulatában mégis nagyon különböző három országról van szó. Korea merev és félelmetes, Eritrea – a diktatúra ellenére – oldottan barátságos, Türkmenisztán pedig szürreálisan abszurd. (Cikksorozatunk első részét itt találják.)
Az ország abszurditásának netovábbja a főváros Aşgabat. Ez az abszurditás már a megérkezés előtt el is indul. Az ország útjai általában katasztrofálisan pocsék állapotban vannak, még a nagyobb városok közötti főutak jelentős része is kátyús, néha rendes kocsival járhatatlan. Maryból viszont a bevezető út tökéletes tükörsima autópálya – türkménül, kapaszkodjanak meg: awtoban. Forgalom mondjuk alig van rajta – az országban kevés a magánautó. (Az is mind fehér – a nem fehér autók be vannak tiltva. Hogy miért, senki nem tudja, de az elnöki rendeleteket nem is érteni kell, hanem végrehajtani.) Így aztán egy kifogástalan autópályáról hajtunk be egy városba, aminek észlelhető központja nincs.
Büfé az awtobanon
Történelmi városmagról, netán bájos óvárosról ne is álmodozzunk. A várost 1881-ben alapították, amikor az oroszok csúnyán megverték a türkmén törzseket. Az teke törzs amúgy is csak 1830 táján telepedett itt meg, szállása pedig néhány jurtából és egy sárból tapasztott erődféléből állt csak.
A vesztes csata, amikor az oroszok elfoglalták a mai Türkmenisztánt
Ennél sokkal többet a cári időkben sem építettek. Volt egy kis orosz erőd, benne pár téglaház, a többi leginkább földszintes vályogépület. Ezek pedig szinte mind elpusztultak, amikor 1948-ban egy földrengés csapott le a városra. Alig maradt ép ház, és a lakosság nagy része is a romok alatt lelte halálát. (Közük az első elnök édesanyja is.)
A földrengés emlékmúzeuma
És a földrengés emlékműve – az “arany gyermek” maga a leendő volt elnök
A hatvanas években a város újjáépült – bár szebb éppen nem lett. Legfőképpen unalmas, egyforma szovjet blokkházak épültek. Nem sok maradt mára belőlük – bár ezekért nem is nagy kár.
A turisták által nem látogatható részeken még vannak ilyen házak.
Van Lenin szobor is.
1991-ben azután eljött a függetlenség napja – Aşgabat egy távoli szovjet provincia székhelyéből igazi főváros lett. Az ország első elnöke pedig Saparmyrat Nyýazow,(a fura helyesírás ne tévesszen meg senkit, a kiejtés körülbelül: Nijazov) aki egészen addig a Szovjetunió Kommunista Pártjának helyi tagozatát vezette. Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a pártot átnevezték Türkmén Demokrata Pártra, de minden ment tovább a lenini úton. Illetve mégsem – az új elnök ugyanis sokkal színesebb egyéniség volt, mint a többi közép-ázsiai diktátor. Mindnyájan az egykori kommunista pártok vezetői közül kerültek ki – de a többiek megelégedtek azzal, hogy az országukat saját uradalmuknak tekintve úgy gazdagodjanak meg, hogy közben senkit ne engedjenek a hatalom közelébe se. Nyýazownak viszont világraszóló tervei voltak – és, mivel az országnak volt gáza, némi pénz is kerülközött a tervek megvalósításához.
Másoknak egy vagy kétfejű sas jár – a türkméneknek ötfejű kellett.
Nyýazow úgy viselkedett, mint, aki egy Zs kategóriás amerikai filmekból tanulta a diktátorkodást, a legtöbb utasítása értelmetlen, és teljességgel abszurd volt, de senki sem akadt, aki ellent mert volna mondani. Különösen azután kezdett ámokfutásba, miután egyszer merényletet kíséreltek meg ellene. Az összes őrültségét nehéz lenne felsorolni, így maradjunk a címszavaknál: átnevezte a hónapokat – saját magáról – illetve kitüntető címéről – türkmenbasinak nevezték át a januárt, de kapott hónapot szeretett édesanyja és kedvenc – saját maga által írott – könyve is. A péntek kivételével új nevet kaptak a hét napjai is, és persze a hét napjai közül is kinevezett egyet, amikor A Könyvet kellett olvasni. Szétzavarta a tudományos akadémiát, utasítást adott minden vidéki kórház és könyvtár bezárására, mert aki beteg az úgyis a fővárosba utazik, a vidékiek meg amúgy sem olvasnak könyveket. Az iskolákban betiltották az idegen nyelvek oktatását, a tanároknak egységesen minimálbért írt elő, és kötelezően dicsőítő cikkeket kellett írniuk az elnökről. Az orvosokat szinte mind egy szálig elbocsátották, és a helyükre katonákat helyeztek, a maradéknak pedig a hippokratészi eskü helyett az elnöknek kellett hűségesküt tenniük. A fogorvoslást azzal igyekezett kiváltani, hogy fiataloknak azt tanácsolta, rágjanak csontot, a videójátékokat viszont betiltotta, mondván azok túl erőszakosak a türkmén fiataloknak. Nem jártak jobban a nyugdíjasok sem – egy harmaduknak jelentősen csökkentették az amúgy sem éppen egetverő nyugdíját. Saját magának viszont olyan aranyszobrot építtetett, ami folyamatosan a Nap irányába fordult.
Az aranyszobor az emlékmű tetején – már nem forog
A ronda, megalomán, de legalább drága műalkotás a Semlegesség Emlékműve nevet kapta. Az ország ugyanis deklaráltan semleges – Észak-Koreával szemben az abszurd diktatúra nem akar globális geopolitikai tényezővé válni, megelégszik azzal, hogy saját népén uralkodik. Túlélésének egyik záloga volt, hogy pragmatikus, távolságtartó külpolitikát folytatott, sem Oroszországgal, sem Törökországgal, sem Kínával nem volt túl jóban, de rosszban sem. A Türk Tanácsnak is csak megfigyelő tagja – gázt viszont mindenki kaphat, aki megfizeti.
A baráti országok állam és kormányfői fákat ültetnek a függetlenségi parkban, ez Schmitt Pálé
Ez pedig Orbán Viktor fácskája – a magyar vendégeknek lelkesen mutogatták.
A politikai iszlámmal szemben viszont keményen felléptek -bár épült néhány látványos mecset is, de de a vallásnak nem volt szerepe a közéletben, zavarta volna a személyi kultuszt. (A külföldire pedig szinte tukmálják az alkoholos italokat – jelezvén, hogy milyen felvilágosultak.)
A kipcsak mecset
És az isztambuli Kék Mecset egy az egyben lemásolva.
Nyýazow 2006 decemberében meghalt, és a hatalmi harcból Gurbanguly Berdimuhamedow került ki győztesen. Azon túl, hogy a tévés hírolvasóknak még nagyobb kihívást, jelentett nem sok mindent tudtunk korábban róla. Később sem lett annyira karakteres egyéniség, mint Nyýazow. A legextrémebb lépéseket visszavonta -a hónapokat visszanevezték, a nyugdíjasok visszakapták a pénzüket, a kórházakat újranyitották, sőt a tudományos akadémiát is újraindították. Az ormótlan háromlábas aranyszobrot pedig – a Semlegesség Emlékművét – elszállították a város közepéről és egy parkban állították fel.(Azóta már a liftek is elromlottak, fel se lehet menni a tetejére.)
A hatalomgyakorlás alapelvei viszont nem változtak – az új elnök kevésbé volt excentrikus, de nem kevésbé megalomán, és diktatórikus. Míg az egész országban pocsékok az utak, neki jár, hogy az elnöki rezidenciától a hivatalig vezető városi autópályát alulról fűtsék, nehogy fagyos úton kelljen télen munkába mennie. Aranyszobra nem csak neki lett, de még a kutyájának is.
Az elnök lovasszobra
A hatalmas elnöki kutya
Az elnök nagypapája pedig a Nagy Honvédő Háború hőse lett.
2022-ben azután átadta, immár rendezetten, a hatalmat saját fiának, Serdarnak.
Az ifjú elnök körül is van azért személyi kultusz rendesen – itt éppen a szőnyegmúzeumban.
Közben pedig telerakták a fővárost mindenféle drámaibbnál drámaibb emlékművekkel, amelyek általában kívülről súrolják a jó ízlés határait.
A fővárosban tobzódnak az abszurd, kissé őrült középületek – mind hófehér márványból. Olyannyira, hogy 2013-ban a város bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a “legtöbb fehér márvány épülettel rendelkező város”. A városnézés ma a hasonló márványcsodák megtekintését jelenti.
Van zárt óriáskerék…
… házasságkötő terem nyolcszögletű gyűrűvel a tetején…
…és a semmiből a semmibe vezető magasvasút.
Az egész olyan, mint valami legóváros – a Nagy Építtető kitalál valamit, azután hopp, megcsinálják, pénz nem számít. Nagyszabású, meglehetősen giccses, és uniformizált – minden fal fehér, minden üveg kék, körülbelül három fajta betűtípust és három alapszínt használhatnak a tervezők. És körülbelül annyi élet is van benne, mint egy legóvárosban. A fehér márvány csodák csak a párt és állami vezetők – és a külföldi vendégek – szórakozására szolgál. Szinte hermetikusan el van zárva a városnak attól a részétől, ahol emberek élnek. Ahogy a turistákat is igyekeznek távol tartani attól, hogy lássák a márványvárosion kívüli Türkmenisztánt. Minden csoportot ugyanabba a néhány étterembe és boltba visznek el, nyilván azokba, ahol megfelelő a személyzet és a kínálat. Amúgy az egész márványváros kísértetiesen kihalt.
Régebben még a túrák állandó eleme volt az “orosz bazár” meglátogatása is – mára ezt is igyekeznek távol tartani a turistától.
Bepillantás az “orosz bazárba”.
A laknegyedeken csak átsuhanunk – alig van lehetőségünk, hogy meglássuk, milyen is a valódi türkmén élet, ahol nem az arany és a márvány dominál az építészetben, és a hatalmas gázvagyonból csak a rezsicsökkentést látják.
A következő részben kicsit mélyebbre ásunk, ha nem is a modern életbe, de a történelembe mindenképpen.
