Türkmenisztánról – azon túl, hogy a világ talán legabszurdabb diktatúrája – egy dolgot szokás tudni: ott nyílik a Pokol Kapuja. Aki arra jár, mindenképpen nézze meg – bár arra járni nem éppen egyszerű dolog. Az élmény viszont megéri.
Ashgabattól, az ország csupa fehér márvány fővárosától, alig 270 kilométerre van a kráter, nyílegyenes úton, gondolnánk, 3 óra alatt maximum oda lehet érni. A Google útvonaltervező kicsit többre saccolja, de persze ezt csak utólag tudjuk meg, az országban ugyanis a külföldi telefonok nem tudnak felcsatlakozni a hálózatra, wifi meg még az elvben hétcsillagos hotelben se nagyon van, szóval totálisan rá vagyunk utalva helyi vezetőinkre. Ez persze nem véletlen, így van ez a rendszer kitalálva. Ők azt mondják, közelebb lesz a hat órához, mire odaérünk – és persze igazuk is lesz.
Délelőtt még a márványpaloták egyikét nézegetjük…
A várost elhagyva hamar sivatagossá válik a táj – amin végighaladunk, a Karakum, (hivatalos türkmén formában Gara Gum), a fekete homok sivataga. Ez teszi ki Türkmenisztán területének jó háromnegyedét. Ritkán lakott vidék, több benne a teve, mint az ember.
Figyelmeztetnek rá… és ott is vannak.
Az eredetileg kétszer két sávos szovjet útból alig maradt valami. Hála istennek, kiváló sofőrünk van – elég gyakran dönt úgy, hogy a Lexusszal, amit alánk raktak, inkább lemegy az útról és a sivatagban, az út mellett off-roadozik.
Sokkal kellemesebb, mint a töredezett betonmaradványokon egyensúlyozni. (A nagy vezérnek persze a fővárosban jár a fűtött autópálya, hogy télen is nyugodtan tudjon rezidenciája és palotája között furikázni és rajta tartani kezét az ország vérkeringésén.) Míg odaérünk, nézzük végig, mit is tudunk tulajdonképpen az ország egyes számú turistalátványosságáról. Meglepően keveset.
A kráter távolról
Az biztos, hogy valamikor a szovjet időkben keletkezett. A legelfogadottabb elmélet szerint 1971-ben akartak szovjet kutatók itt egy gázkutat létesíteni, de a dolog félresikerült, egy föld alatti gázzal teli üregre találtak, a fúrás beomlott. Aztán valahogy begyulladt a kiömlő metán. De ez koránsem biztos. A keletkezés időpontját 1960 és 1980 között bármikorra tehetjük. Azt meg, hogy hogyan és miért gyulladt be a kiömlő metán, végképp nem tudni. Egyesek eldobott cigarettáról mesélnek, mások arról, hogy a helyi pásztorok gyújtották fel, megint mások öngyulladásról tudnak. Van, aki úgy tudja, hogy a hatvanas években magától omlott be az üreg, a gázt csak 1980 körül gyújtatták be. Ez ahhoz képest, hogy nem éppen történelem előtti eseményről van szó, meglehetősen sovány, de hát a Szovjetunióról, illetve annak legfurább utódállamáról van szó. Az értelmetlen titkolódzás éppúgy a levegőben van itt, mint a metán, meg az, hogy valamit egyszerűen elbaltáznak és senki se figyel oda. Szóval bőven lehet, hogy egy orosz vagy türkmén levéltár zárt részlegéből (melyik nem az?) előkerül egy titkosított szovjet dokumentum a vizsgálati jegyzőkönyvvel, vagy hogy egyszer egy nyugdíjas gázipari szakember majd meglepi a válasszal a világot, de az is, hogy ez egy örök titok marad.
A lángok közelről
Az már sokkal kevésbé titokzatos, hogy mitől ég folyamatosan – mondjuk 1971 óta – a gázkráter. Az Amu-darja medencéje és Kaszpi-tenger környéke a világ egyik földgázban leggazdagabb vidéke. A szénhidrogének még akkor keletkeztek, amikor az egykori tenger visszaszorult innen, az üledék pedig bomlásnak indult. A gáz ráadásul a felszínhez nagyon közel helyezkedik el, és akár természetes gázszivárgások is lehetségesek. A gáz ilyenkor kihasználva a porózus közétek átjárhatóságát vagy a kisebb repedéseket-töréseket, a felszínre tör. Ilyen az azerbajdzsáni Yanar Dag – Baku közelében – ahol folyamatosan ég a gáz.
A Yanar Dag – sokkal kisebb, mint a Darvaza kráter
Vagy Dél-Azerbajdzsánban, Arcivanban a Yanar Bulag – az égő forrás, ahol a vízzel keveredve tör föl a földgáz a földből, így meg lehet gyújtani a vizet.
Égő víz
A földgáz nagy része metán – amiből annyira sok van a vidéken, hogy Közép-Ázsia szinte összes gépjárműve át van állítva gázüzemre, ami (no persze részint az állami támogatásoknak köszönhetően) elképesztően olcsó. Viszont sokkal kevesebb utat lehet megtenni egy töltésnyi metánnal, mint benzinnel, így a hosszú közép-ázsiai utak rendszeres közjátékának számít a nyitva tartó gázkút keresése, majd a végtelen hosszúságúnak tűnő sorbanállás és töltekezés, mivel gáz töltése lassabb, mint a folyékony üzemanyagoké.
Gázkút Üzbegisztánban
Türkmenisztán különösen gazdag gázban – az a helyi diktatúra túlélésének egyik alapja is. A gázból mindig van bevétel, azt bárkinek el lehet adni – veszik is Kínától Európáig mindenhonnan – és a lakosságnak is el lehet adni a rezsicsökkentés turbó változatát. Az országban bizonyos – elég magas – fogyasztási szint alatt sokáig teljesen ingyenes volt a gáz és az áram is. Most már kell fizetni – de persze sokkal kevesebbet, mint bárhol másutt a világon, így ha mással nem is, ezzel el is büszkélkedhetnek a türkmének.
Meg is érdemli ezért az aranyszobrot…
A gázkráter pár évtizedig csak úgy égett magának, igazán a független Türkmenisztán idején kezdték el felkapni a világban. Ekkor kapta hivatalos nevét is Garagum ýalkymy – A Karakum fénye. Félhivatalos neve Darvaza-kráter. Darvaza, (hivatalos türkmén írásmóddal Derweze) – jelentése egyébként kapu – a környékbeli, mára kitelepített falu neve, nyilván ez a név is ihlette részint a turisztikai promóciós nyelvezetben használatos Pokol Kapuja ragadványnevet. A kilencvenes években – az akkori liberálisabb vízumpolitikának köszönhetően – jelentős számban kezdtek érkezni ide külföldi turisták is, írtak róla a nemzetközi utazási lapok, felkapott hely lett. A hatalom azonban meglehetősen ambivalensen tekintett rá – a nemzeti büszkeség és a felesleges káros hülyeség között ingadoznak. 2004-ben az akkori elnök Gurbanguly Berdimuhamedow elrepült a térség felett, és látta, hogy valami lepusztult falu van a kráter környékén. Azonnal utasítást adott, hogy azt a falut tüntessék el – másnap már ott is voltak a rendőrök, és 12 órájuk volt a falusiaknak, hogy összepakolják magukat meg a kecskéket, birkákat és eltakarodjanak. 2010-ben viszont ugyanő kijelentette, hogy valahogy korlátozni kellene az elégő gáz mennyiségét, mert attól tart, hogy az kimeríti a környékbeli gázlelőhelyeket. Ez egyébként elég valószínűtlen. A gáz látványosan ég, de valójában nem sok fogy belőle, így – ha a mai kitermelési szint marad az országban – akkor is évezredekig van még tartaléka a kráternek.
Azóta is próbálják kiszívni a kráter alól a gázt, kevés sikerrel.
2013-ban viszont kiépítették (na azért nem nagyon) az odavezető bekötőutat, meg felállították a ma is üzemelő jurtatábort. Ez az év amúgy is fontos mérföldkő a gázkráter életében – ekkor merészkedett le először valaki a kráter mélyére. Ez a valaki egy George Kourounis nevű kanadai felfedező volt, akit speciális hővédő öltözetben hőálló kötélen, légzőkészülékkel felszerelve engedtek le a mélybe. Ő mérte meg egyébként a kráter pontos mélységét is – ami 30 méter. (Átmérője egyébként 69 méter.) Kourounis lent a törmelékkúpok között látott valami olyan deformálódott fémdarabokat, amelyek az eredeti gázkút maradványai lehetnek – ezek igazolnák, hogy itt tényleg egy félresikerült fúrásról lenne szó.
Kourounis a merülés előtt.
2018-ban az ország történetének egyik első nagy nemzetközi sportrendezvényét, az Amul-Hazar sivatagi rallyt hozták el ide. 2019-ben pedig az elnök azzal demonstrálta, hogy még mindig él – minden pletyka ellenére – hogy saját maga elvezetett ide egy terepjárót és vidáman sütögetett a kráter partján. 2022-ben azután az új elnök, Serdar Berdimuhamedow – nem véletlen névegyezés, ő a türkmének szerint az előző elnök fia volt a legalkalmasabb jelölt – bejelentette, hogy hamarosan vége annak, hogy csak úgy égessék a nagyvilágba a nemzeti vagyont, a Pokol Kapuja bezár. A család nyilván ahhoz van hozzászokva, hogyha bármit kitalálnak, az úgy is lesz, legyen az bármekkora baromság. De a természet – egyelőre – nem igazán engedelmeskedik az elnöki akaratnak. Pedig elvben még lehetne is némi alapja ennek az elképzelésnek. A metán rendkívül erős üvegházhatású gáz. Különböző nemzetközi megállapodások az ember által létrehozott forrásokból származó metánkibocsátás csökkentését célozzák, miközben remélik, hogy a vizes élőhelyekből és a felolvadó permafrosztból származó természetes metánkibocsátást meg tudják fékezni. Türkmenisztán történetesen a világ egyik legnagyobb metánkibocsátója. Ez még a szovjet időkből ered, amikor a fosszilis tüzelőanyagok szovjetesen slampos kitermelési gyakorlata szivárgó kutak, csővezetékek és egyéb ipari létesítmények sokaságát hozta létre, amelyek jó részéről – ahogy a kráterről is – még utólag is alig derül ki, hogy hogyan és mikor baltázták el. Ezeket a problémákat az ország az 1991-es függetlenné válásakor megörökölte és megoldatlanul hagyta. És számos, használatban lévő és elhagyott kútja még ma is szivárog. „Elég nagy káosz van ott” – mondta erről a National Geographicnak Euan Nisbet, a londoni Royal Holloway Egyetem éghajlatkutatója. Türkmenisztán számos metánszivárgásához képest azonban a kráter lényegében jelentéktelen. „Rossz, hogy van egy metánszivárgásuk” – mondta. „De jó, hogy ég.” A tüzek a metán nagy részét szén-dioxiddá és vízgőzzé alakítják – amelyek ugyan szintén üvegházhatású gázok, de sokkal kevésbé veszélyesek.
A környezetvédelem tehát, ha szerepet is játszik a döntésben, inkább csak ürügy – valójában egyszerűen zavarja a kormányzatot néha, hogy csak úgy ég valami. Ha komolyan gondolják, a kráter elpusztításához két dologra van szükség: el kell oltani a tüzeket, majd meg kell akadályozni, hogy a gáz kiszivárogjon a földből. Az első lépés lényegesen egyszerűbb, mint a második: például gyorsan száradó cementet lehet a kráterbe permetezni, ami eltávolítja a tüzeket tápláló, oxigénben gazdag levegőt. A geológusok azonban óvakodnának attól, hogy „csak tegyünk rá fedőt”, mivel akkor a metán egyszerűen más utakat fog találni a felszínre, és újabb szivárgó metánforrással bővíti az ország siralmas statisztikáját, amivel ugye jobb híján nem tudnának mit tenni, minthogy meggyújtják. Ez azt jelenti, hogy a Pokol Kapuját csak úgy lehet megfelelően bezárni, ha a szivárgást a metánforrásnál fojtjuk el. „Nem hiszem, hogy bárkinek is lenne jó ötlete, hogyan lehetne ezt megtenni” – mondja Kourounis. Ehhez gázipari szakértők kellenének, akik lefúrnak a kráter alá, hogy felfedezzék, honnan is jön a metán. Ezután a föld alatti csöveken keresztül betont lehetne pumpálni a repedésbe. „Az olaj- és gáztechnológiával el lehet dugaszolni a járatot, ha tudják, hol van” – mondja Rein. Ha azonban nem végzik el ezt a feltáró munkát, „nulla remény van arra, hogy bármi hasznosat csináljanak”, hozzátéve, hogy ha a kutatást nem a legnagyobb körültekintéssel végzik, egy kósza szikra vagy fúrási baleset halálos robbanást válthat ki.
Mark Tingay, az Adelaide-i Egyetem kőolaj-geomechanikai szakértőjének nincs biztos válasza arra, hogy egy ilyen földalatti repedést hogyan lehetne lezárni, még ha a mérnökök meg is találnák azt. „Nem igazán van mód arra, hogy lefúrjuk és elzárjuk” – mondja. Tingay megjegyzi, hogy az ipari szivárgásokat is bonyolult kijavítani, de a geológiai szivárgások sokkal kaotikusabbak és tele vannak bizonytalansággal. Elvben lehetséges, hogy egy nagy robbanószerkezettel el lehetne zárni a metánt. Ezt a módszert már használták ipari kúttüzek elfojtására: egy fúrólyukon keresztül szállított bomba a metán forrásának közelében robban fel, eltávolítva az oxigént (és így megállítva a tüzet), miközben egyidejűleg a metánt kibocsátó repedés összeomlik. Nem világos, hogyan működne ez a Darvaza-kráter esetében, és valószínűleg nagyon nagy bombára lenne szükség. A szovjet mérnökök úgy tudni, többször használtak kis nukleáris robbanófejeket földalatti tüzek lezárására – utoljára 1981-ben. Az viszont teljesen valószínűtlen, hogy Türkmenisztán most ezt az utat választhatná. És lehet, hogy még a Darvaza-kráternél sem működik. Nemcsak, hogy „ez lenne a világ legostobább ötlete” – mondja Kourounis -, de gyanítja, hogy a gáz máshol így is, úgy is kiszivárogna. Úgy tűnik, a szakértők egyetértenek abban: a Pokol Kapujának bezárására tett bármilyen kísérlet nagyon körülményes, meglehetősen veszélyes, költséges és eredménytelen lenne. Így nem kell aggódni. Aki most még nem jutott el a kráterhez, nem maradt le örökre.
Maradna tehát a turisztikai hasznosítás. Ma is vannak ide szervezett túrák – mi is ilyenen vettünk részt. A Pokol Kapuja előtt még két kisebb kráternél álltunk meg – ezek valószínűleg természetes víznyelők (nem messze vannak a gázkrátertől, ami meg a természetes kialakulás elméletét erősítené), az egyikben víz van, a másikban viszont némi gázocska is ég.
A kráterhez magához pedig este érkezünk. Már távolról látszik a derengő fény a sivatagi szürkületben. Ahogy közeledünk, a látvány egyre szürreálisabb – a földben mindenütt kisebb-nagyobb lángcsóvák, pászmák látszanak. A mélység vörösen izzik.
A tűz pedig melegít is – miután lement a nap, erre már szükség is van. Napközben még negyven fok körül volt a hőmérséklet, estére már jócskán hűvös az idő, igazai sivatagi éjszakánk van. A csillagok fényesen ragyognak, a levegő tiszta, csak a tűz apró roppanásai hallatszanak. És gázszag van. Romantikusabbak számára tényleg olyan az érzés, mintha a pokol kapujában állnánk – alattunk a fortyogó tüzes mélység, körülöttünk a dermesztő hideg. A kevésbé romantikusakat arra emlékezteti, amikor télen állnak a gáztűzhely előtt és főzik a levest.
A kráter körül van egy biztonsági kerítésféle de aki szeretne, az átléphet rajta, és egészen odamehet a peremhez. Sőt, egy részen van lentebb egy bemélyedés, az igazán bátrak oda is állhatnak vagy ülhetnek és lógathatják lábukat pokol tüzébe. Én persze nem vagyok kicsit sem bátor, nem ülök oda. Magánál a kráternél körülbelül egy órát töltünk – utána átvisznek a jurtatáborba. Ott kapunk bőséges vacsorát abból, amit még Ashgabatban vettünk. A turisztikai infrastruktúra minimális, rajtunk kívül talán ha egy másik csoport van a táborban – mind külföldiek, türkmén kísérőkkel. Az egész meglehetősen kihalt – érződik rajta, hogy ide még nem ért el az igazi turizmus. Üzbegisztán volt ilyen 20 évvel ezelőtt.
A meglehetősen spártai jurta belülről
Szinte bármely más országában a világnak egy ilyen helyen tolonganának a turisták, lehetne kráteres szuveníreket, örök mécsest mitt’oménmit kapni. Itt viszont romantikusan kihalt minden. Még türkmén vállalati csoportokat sem látunk. Amikor kérdezzük a kísérőnket – egy egyébként borzasztó kedves angolul határozottan jó beszélő fiatalembert – hogy járt-e itt korábban, mondja persze vagy huszadszor jár itt külföldi csoportokkal. Na jó, de az előtt? Az előtt, nem. Kérdezzük, miért nem? Mondja igazán, nem is tudja, de valahogy a türkméneket nem érdekli. Ez a külföldieknek nagy szám csak. Ha mennek nyaralni, akkor elmennek a Kaszpi-tengerhez.
Awaza, a kihalt üdülőhely, minden türkmén álma.
Utoljára számottevő turizmus a kilencvenes évek végén volt az országban – akkor még több mint 300 ezer külföldit engedtek be. Ez 2008-ra leesett összesen nyolcezerre. Utána is lassan kapaszkodott felfelé – a vízumot igen nehéz volt megkapni, és nagyon sok volt a visszautasítás is. A COVID idején három évig totálisan le volt zárva az ország. Múlt márciustól feloldották az utazási korlátozásokat, adnak is turistavízumot – így megcélozták az évi 20 ezer turistát. Pedig ha jól csinálnák – ahogy például az üzbégek alig pár száz kilométerrel odébb -, akkor a kráter a sokszorosát termelné ki látogatókból, mint amennyibe az elégetett rezsicsökkentett gáz kerül.
