Nem kell ahhoz teológusnak lenni, hogy ismerős legyen a mennyei manna kifejezés. Az valami nagyon jó, amit ingyen kapunk. Na jó – de mi is volt valójában a manna, és megkóstolhatjuk-e manapság?
A mennyei manna története a Kivonulás könyvének egyik legismertebb része. Az egyiptomi kiszabadulásuk után, az Ígéret földje felé haladva Izrael népe zúgolódni kezdett két vezetője, Mózes és Áron ellen. Ekkor az Elim és a Színai-hegy közötti Szin pusztában táboroztak, és semmiből sem tudtak kenyeret készíteni. Az emberek visszasírták Egyiptomot, ahol ugyan rabok voltak, de volt hús és kenyér. Ez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy megrendült a hitük az Örökkévalóban. Mózes közvetítette a nép elégedetlenségét Istennek, aki megígérte, hogy ad nekik húst és a mennyből hullat kenyeret. Úgy is lett: este fürjek lepték el a tábort, reggel pedig harmatszállás lett a tábor körül. Mikor pedig a harmatszállás megszűnt, a pusztát daraméretű apró gömbölyegek borították be, amelyek ízre édesek voltak, mint a mézes pogácsa. Az Úr pedig ezt parancsolta: „Szedjen abból kiki a mennyit megehetik; fejenként egy ómert, a hozzátok tartozók száma szerint szedjen kiki azok részére, akik az ő sátrában vannak.” A szedést követően Mózes még azt is kérte, hogy senki ne hagyjon belőle reggelre, mert megromlik – de persze sokan hagytak. Egyedül a pénteki manna volt az, amelyik két napig kitartott, mert szombaton manna sem esett.
A pusztai vándorlás során negyven éven át ették ezt a zsidók. A mannát először kézimalmokkal megőrölték vagy mozsarakban összetörték, majd megfőzték és lepényt készítettek belőle – ez volt tehát a kenyerük. Időnként a manna miatt is zúgolódott a nép, hiszen önmagában valóban szegényes eledel volt. Mivel azonban Isten – mint ahogyan oly sok mindent – a manna megjelenését próbatételnek is szánta, büntetésképp mérges kígyókat bocsátott az emberekre, akik közül sokan meg is haltak. Neve úgynevezett népetimológia – a Biblia az arameus „mán hu” (mi ez) – szókapcsolatból eredeztetni.
Az ókor és középkor embere elfogadta, hogy a manna bizony manna. Nem természettudományos magyarázatot keresett benne, hanem allegóriát. Rabbi Ismael szerint a mannával magát a Tórát fogyasztották a zsidók, és a manna így mindenféle mágikus tulajdonságokkal volt felruházva – például, hogy teljes egészében megemésztették, semmi nem távozott széklet formájában belőle. Rabbi Jehuda szerint valójában nem is csak manna érkezett a földre, hanem mindenféle ékszer és drágaság is. Rabbi Jonatán szerint a manna minden elképzelhető ízt magába foglalt és hatalmas adagokban érkezett. A középkori kabbala alapműve, a Zohár az ontológiai átalakulást hangsúlyozza, a manna elfogyasztását az isteni bölcsesség internalizálásának, a szentség testiséggé való átváltoztatásának módszereként tekintve azok számára, akik a hit ivadékai voltak: Az átalakult testtel az egyes manna-evő az isteni bölcsesség felé fordíthatja figyelmét, amely olyan szellemi eredmény, amely meghaladja a Sínai-hegyen adott Tóra egyszerű ismeretét. Más szavakkal, a misztikus teljesség a fizikai teljesség kiterjesztése, amely a test lelkesített vagy spiritualizált testének pszichoszomatikus tapasztalatát hozza létre – a fizikai tapasztalat misztikus találkozássá való átfordítását. Rabbi Simon bar Joháj szerint, aki a Zóhhárt írta a manna a hívőket telejusséggel tudóssá, a hitetleneket pedig telejusséggel őrültté teszi – és azt Örökkévaló így a manna útján választotta el az igazakat a hamisaktól. A keresztény szerzők Jézussal az isten való kenyerével, és a jézusi kenyérszaporítással állítják párhuzamba a mannát.
A középkor színes allegorikus világa után a pozitivista 19. század azután egészen máshogy kezdett gondolni a mannára. Azaz elkezdett azon gondolkodni, hogy valójában mi is lehetett a manna. Nagyjából két megoldás körvonalazódott. Az egyik szerint a manna valójában zuzmó. A zuzmók telepes növények, amelyek gombák és moszatok állandósult szimbiózisával alakultak ki. Egy zuzmótelep gombafonalak és moszatsejtek millióiból áll, ezek együttműködésétől tud a zuzmó életben maradni és szaporodni. A legkietlenebb területeken is megtelepednek: sivatagokban, tundrákon, kopár sziklákon és köves területeken egyaránt előfordulnak. A zuzmókon belül a mannazuzmó a sivatagos tájak jellemző növénye, amely még kiszáradt állapotban is megőrzi az életképességét, akár több éven át is. És mivel a száraz zuzmó igencsak könnyű, a szél könnyen felkapja, felaprózza és messzire el is viszi. Ezért is feltételezhető, hogy a sivatagban vándorló zsidók táborai fölé mannazuzmót hordott a szél, és ők ezt tekintették Isten segítő ajándékának. A mannazuzmóval a Krímtől kezdve a kirgiz pusztákon és Kis-Ázsián át Perzsiáig vagy Észak-Afrikáig sok helyen lehetett és lehet még ma is találkozni – ismerik a sivatagi beduinok is.
A másik – minket most jobban érdeklő – megoldás a tamariszkuszcserje. A Biblia több tamariszkuszfajtát is említ. Ezek egyike a mannacserje (Tamarix Nilotica), amely Északkelet-Afrikában és az egész kelet-mediterrán térség sivatagi és tengerparti élőhelyein őshonos. Vörösbarna kérgű, 2-4 méter magasságra nővő cserje vagy fa, amely mélyre ereszti gyökereit, így biztosítja a sivatagos helyeken is a sejtjei számára a vizet. Jellegzetessége, hogy nyaranként egy pajzstetűfaj telepszik a cserjére, amelyen a tetvek szúrásai nyomán méz sűrűségű, cukortartalmú nedv választódik ki. A cseppek gyorsan megszilárdulnak és kis, fehér kristálygömböcskéket alkotnak. Ezeket szintén könnyen felkaphatja a szél, így valóban ez is ott lehetett az isteni mannák között.
De ehetünk-e ma mannát, ha szeretnénk? Nos Szicíliában hagyományosan termesztik ez utóbbi mannatípust, és most a termesztés reneszánszát éli. A Madonie-hegységben – ahol a 40 ezer hektáros Madonie Természeti Park található – a manna begyűjtése legalább a 9. századig nyúlik vissza, amikor a sziget arab uralom alatt állt. A reneszánsz idején a szicíliai gazdák gyűjtötték ezt az édes nedvet – amelynek íze nádcukorra emlékeztet, mandulaízzel -, és eladták a Földközi-tenger környékéről érkező kereskedőknek, ami rendkívül jövedelmező kereskedelem volt, és a Nápolyi Királyság a 16. században adót vetett ki rá. A második világháborúig a manna termesztése sok szicíliai család életformája volt. Mannit készült belőle, amit édesítőszerként és vizelethajtóként is használtak. Az 1950-es években a tudósok megtalálták a mannit szintézisének módját, és az ezt követő évtizedekben a mannatermelés gyakorlatilag megszűnt. 1985-re kevesebb mint 100 gazda volt, aki még mindig mannázott. Azóta ismét nő a kereslet.
Azt mondják, a legnagyobb hozzáértés ahhoz kell hogy tudják, mikor kell levágni a kéreget. A fák egész évben termelnek nedvet, de csak az év legmelegebb napjain termelnek annyi gyantát, hogy szüretelni lehessen. Ha túl korán vágják le a kérget, a fák teljesen leállíthatják a manna termelését. A manna nagyrészt mannitból, egy természetesen édes kristályos vegyületből, valamint olyan ásványi anyagokból áll, mint a kálium, a magnézium és a kalcium. Vivienne Spadaro, a Palermói Egyetem botanikaprofesszora szerint ez a sűrű, fehér gyanta étrend-kiegészítőként használható az ásványi anyagok, különösen a kálium visszaadására, valamint számos gyógyszer alapanyagaként. „A mannát dekongesztáló és nyugtató tulajdonságai miatt használják székrekedés, köhögés, torokfájás és bőrsebek kezelésére” – mondja. Alacsony glikémiás indexe miatt pedig Spadaro szerint némi manna édesítőszerként is használható cukorbetegek vagy hipokalóriás diétán lévők számára. A Madonie mannát 2002-ben a Slow Food, a veszélyeztetett élelmiszeripari hagyományokat népszerűsítő nemzetközi szervezet védett alapanyagnak nyilvánította. A 2000-es évek közepére a manna a helyi szakácsok és cukrászok keresett alapanyagává vált.
A cukrászokat különösen érdekli a manna. Nicola Fiasconaro, Olaszország egyik leghíresebb cukrászmestere mostanában a panettone, Olaszország hagyományos karácsonyi gyümölcskenyerének különleges kiadását készíti csokoládéval és mázas mannával, míg a Michelin-csillagos séf, Davide Oldani 2014 és 2016 között csokoládéval bevont mannarudakat szerepeltetett Milánó környéki D’O éttermének étlapján. Az utóbbi években a Madonie „fehér aranya”, ahogyan néha nevezik, elérte a 200 eurós kilónkénti árat, és számos cukormentes pékáru készült belőle, a muffinoktól a biscottiig.
