A panda szupercuki, ráadásul annyira esszenciálisan kínai, hogy annál kínaibb már nem is lehetne semmi. Sokan csak azért mennek Szecsuánba, hogy pandát lássanak, vagy akár gondozzanak, simogassanak, stb. Jöjjön egy kis pandatörténelem.
A panda verhetetlen a virtuális cukiállat-versenyben. Utcahosszal veri a nyuszit, és még a cicát is előzi a kanyarban. Ezt pontosan tudja minden tévés szerkesztő, aki számára a “kispanda született” az adu ász, amivel egy híradót be lehet fejezni. A hírolvasó végre mosolyoghat, és a nézők is felszabadulnak a sok gyilkosság és politikai borzalom után. A fekete-fehér medve globális szimbólum, ami megolvasztja bárki szívét, ezért is használja a WWF, és ezért vannak teli vele az érzékenyítő szájtok (hiszen ugye egyszerre fekete-fehér és ázsiai) közben viszont esszenciálisan kínai, és kifejezi azt, amiért a kínaiakat szeretni lehet, amit mindenki tud, aki csak egyetlen részt is látott már a Kung fu Pandából. (Nem nagyon van a Földön olyan, aki egyet se látott volna.)
Tényleg cukik…
Tekintve szerény biológiai ismereteimet, a panda rendszertani hovatartozásának kérdésébe nem mennék bele. Bár sokáig vitatták, hogy a medvék vagy a mosómedvék közé tartozik-e, most inkább a medvefélék családjába sorolják de azon belül egy olyan alcsaládba, aminek ő az egyetlen tagja. Így csak távoli rokona a vörös pandának, ami valójában macskamedve, és szintén cuki, de nem annyira. Természetes körülményke között meglehetősen rejtőzködő életet él. Szecsuán hegyei közt, ahol eredetileg élt, természetes ellensége nem volt, az emberek sem vadászták (aki kóstolta, azt mondja kimondottan rossz ízű a húsa). Miután természetétől fogva nem egy hiperaktív teremtmény jól elvolt az erők mélyén, napjai nagy részét eszegetéssel és lustálkodással töltve. Tekintve, hogy a bambuszrügynek, ami az elsődleges tápláléka igen alacsony a tápértéke sokat meg kell ennie ahhoz, hogy jóllakjon vele. Így aztán napi alig két-három órát aktív – ennyi az, amit nem evéssel vagy alvással tölt. Ideális emblémaállat lehetne bármely magyar munkavállalónak, persze,. ha itthon élne. Állatkerti szempontból viszont, valljuk meg, szuboptimális, mert a látogató az esetek kilencven százalékában nem cukin játszadozó, hanem szintén cukin, de mégiscsak fetrengő állatot lát. Ráadásul tényleg elég tartózkodó, így elég sokat húzódik vissza a – mesterségesen kialakított – odvába. Ez persze nem csökkenti a lelkesedést. Aki alaposan felkészül pandából, vagy súgnak neki – mint nekünk tették – az előre tudja, hogy mikor lesz éhes(ebb) a panda, így mikor várható, hogy némi cuki aktivitást mutat.
Átlagos pandapóz
Természetes élőhelyén az sem jelentett problémát, hogy nem valami szapora. Általában nincs különösebben nagy kedve nemi élethez, fogságban pedig különösen ritkán, és ha sikerül is felkeltenie egy pandalánynak egy pandafiú érdeklődését, és teherbe is esik, akkor is csak egy kölyköt nevel fel. A másikat – ha ikerszülésre kerül sor – természetes körülmények közt magára hagyja. Ez a magatartás nyilván akkor alakult ki, amikor a természetnek kellett szabályozni a pandapopulációt, szűkös élelemforrások mellett úgy, hogy – mint láttuk – nemigen van természetes ellensége, amelyik szabályozná a populáció nagyságát. Most, hogy élettere jelentősen beszűkült ez a fajta hozzáállás a nemi élethez kimondottan frusztratív a sok pandabébiben érdekelt természetvédők számára.
Pedig a kicsik tényleg még cukibbak
A panda megjelenése az “ősi”, “hagyományos” termékeken, és mai pozíciója mint elsődleges nemzeti szimbólum azt a látszatot kelti bennünk, hogy Kína és a panda kapcsolata is “ősi” és “természetes”, holott ez nagyon nem így van. Manapság, miután a panda mindent visz, igyekeznek a régi szövegekből is előásni legalább valami halvány utalást arra, hogy a kínaiakat érdekelte a fekete-fehér medve régen is. Sok sikert nem értek el. A régi utalások jó része elég kérdéses, jórészt valószínűleg nem is pandára, hanem a hasonló színkomplexiójú maláj tapírra vonatkozik. Állítólag egy Tang kori császár is ajándékozott már pandát, de bőven lehet, hogy az is tapír volt. A Ming és Qing korban még a meglehetősen alapos kínai enciklopédiák sem említik az óriáspandát. Először 1869-ben egy francia misszionárius és természettudós Armand David atya írta le. A 20 század leső felében is főleg nyugaton lelkesedtek a titokzatos rejtőzködő fekete-fehér medve iránt. A rejtőzködő állat levadászása – ekkor még szó szerint – menő kalanddá vált a hadurak uralta Kínába látogató fehérek közt. A kínaiakat hidegen hagyta a dolog- különösen a helyi lakosokat, akik persze ismerték az állatot, de mivel még a nem túl finnyás szecsuáni gyomor számára is ehetetlennek tűnt, nem törődtek vele. A panda diadalútja tulajdonképpen a Kínai Népköztársaság melegalakításéval kezdődött. 1955-ben kerültek az első pandák a pekingi állatkertbe, és a közönség azonnal megszerette őket – a pártvezetők pedig rájöttek, hogy a panda pont jó lenne az új Kína szimbólumának.
A csungkingi állatkert nem hagy kétséget afelől, hogy mi is a fő attrakció
Méghozzá éppen azért, mert – ellentétben számos más állattal – egyáltalán nem jelent meg a hagyományban, vagyis semmi nem kötötte a feudális múlthoz, amit akkor éppen szőröstől-bőröstől akartak kidobni. Viszont, mint tudományos érdekesség pontosan illeszkedett a tudomány diadalát hirdető szocialista rendszerhez, ráadásul endemikus fajként az éppen izolálódó Kína számára jól mutatta az ország különlegességét. 1965-ben éppen a pandák megőrzésére alakították ki – ekkor még szovjet szakemberek segítségével, szovjet mintára – a Wanglang Nemzeti Parkot, Kína első igazi nemzeti parkját. Az elkövetkező évtizedekben a panda kínai és nemzetközi karrierje szétválik – a világban alapvetően mint cuikállat kerül be a közgondolkodásba, és lesz a WWF emblémája – Kínában az új egységes nemzet új, feudális hagyományoktól mentes szimbólumává növi ki magát. Ezzel generálta a kínai természetvédelem fejlődését is. Meglepő módon a kulturális forradalom idején – amikor sok mindent leromboltak – a pandakutatás továbbra is nemzeti ügynek számított – éppen azért mert “tiszta”, feudális konnotációktól mentes nemzeti szimbólumnak számított. Egészen sokáig viszont Kínában egyértelműen kizárólag, mint identitásépítő – tudományos kérdésre gondoltak a pandákra. Kimondottan nem gondolták, hogy anyagi hasznot is hajthatnak a macik. Diplomáciai cserealapnak viszont kiválók. 1958-1982 között 23 óriáspandát ajándékoztak ilyen célokkal. Az egyik híresebb gesztus akkor történt, amikor 1972-ben Richard Nixon kínai látogatása után Mao Ce-tung adott egy pandapárt a washingtoni állatkertnek. Nixon két keleti pézsmatulok ajándékozásával viszonozta a gesztust. Egy 1984-es törvény szerint pandák mind egy szálig a Kínai Népköztársaság tulajdonát képezik, és amelyik országgal jó viszont szeretnének ápolni, az kap belőlük. Jelenleg 21 ország 25 állatkertjében van panda – de egyedül Mexikónak van “saját” pandája, amelyik nem kínai állami tulajdon. (Tajvan esetében a helyzet – mint minden, ami Kína és Tajvan között alakul – sajátos. Kína Tajvan számára ellenszolgáltatás nélkül ajánlott fel kölcsönadásra egy pandapárt. Ez azért volt kényes ajándék, mert a törvények szerint ellenszolgáltatás nélkül csak belföldre lehet óriáspandát kölcsönadni, így az “ajándék” a szeparatista Tajvan számára elfogadhatatlan volt. Végül nem pénzbeli, hanem csere kölcsön állatokkal oldották fel a tajvaniak a kényes helyzetet.) A pandákat azután, ha a viszony romlik vissza is lehet venni. Pandát kapni kiváltság – ahogy Kína nemzetközi ereje nő, úgy egyre nagyobb kiváltság. A panda pedig Kínának azokat a tulajdonságait jeleníti meg, amelyeket a világ számára mutatni szeretne magáról – kedves, békés, szerethető, kicsit esetlen de igen bölcs. Szerethető és egyáltalán nem agresszív.
Kedves, mosolygós, jószívű, kicsit talán esetlen…
Közben pedig a reform és nyitás politikájának részeként – ez ugye a kínai zsargonban a kapitalizmus de facto bevezetését jelenti – Szecsuán rájött, hogy a panda igenis értékes turisztikai termék. A korábban nehezem megközelíthető alapvetően tudományos kutatási célokat szolgáló nemzeti parkok mellé Csengtuban és környékén jól megközelíthető és kiváló infrastruktúrával felszerelt “pandabázisok” épültek. A helyből rejtőzködő életet élő állatokat ugyanis természetes élőhelyükön alig lehet látni. Itt aztán minden van – nem csak csinos kertecskékbe helyezik el az állatokat, hogy aztán kedvükre játszhassanak (nem nagyon teszik), de még légkondicionált játszószobát is csinálnak nekik üvegfallal. mert a panda a magasabb hegyekben érzi jól magát, a bázisok viszont jól megközelíthető helyekre épülnek. Ha túl meleg van, a maci bemegy a légkondiba. A hegyes környezetet kedvelő pandák persze mászkálhatnak fel le – a turistáknak van lift is. Mivel ezen az éghajlaton a pandák által kedvelt bambuszféle már nem terem meg azt a hegyes vidékekről szállítják a bázisokra.
A Dujianyan Pandabázis bejárata
Parkosított út a pandák felé.
A bambuszerdő csak kulissza – a valódi ehető bambusz itt nem terem meg
A Pandák Völgye felett nagy a tolongás
A pandázásból nem maradhat ki Csungking sem – amely ugyan kicsit odébb van, de azért elég közel. A helyi állatkertben 22 panda van – a legtöbb a világon. Vannak cuki ikerpandák is, akiket akár arra is rá lehet bírni, hogy szépen üljenek körül egy asztalt.
A panda pedig mint merchandizing mindent visz. Az állatkerti látogatásokon a pandafüles fejpánt szinte kötelező kiegészítője a női ruházatnak 0-99 éves korig, és bármit lehet panda alakúra csinálni: édes és sós süteményt, kávéhabot, ki tudja, milyen egyéb ehetőnek vélt dolgot.
A panda tehát nyert – és nem csak anyagilag. Komoly energiát fektetnek valóban a faj megőrzésébe, aminek a sikere így a modern, immár technológiailag is fejlett Kína sikere lett. A fekete-fehér, és évtizedekig inkább vörös panda így most egyértelműen a zöld Kínához kapcsolódik, amelyik környezettudatos, sőt élen jár a természetvédelemben – hiszen mára egy negyed Magyarországnyi területet kaptak meg a pandák, ahol háborítatlanul élhetnek. Így bér továbbra is csak kb. 1800 felnőtt egyed él a világon, lekerült a veszélyeztetett fajok listájáról, már csak sebezhetőnek számít.
