Ahogy megjelentek az első képek a nemzetközi sajtóban is a nyugat-kínai régészeti leletekről, amelyeken furcsa “ufó-fejű” emberek láthatók, az ezotériára hajlamos nyugati közvélemény azonnal mozgásba lendült. Sanxingduit persze nem ufók alapították – de története így is számos furcsa, nehezen megmagyarázható elemet tartalmaz.
Kik laknak Kínában? Hát persze, hogy kínaiak. Meg 55 hivatalosan is bejegyzett nemzetiség, akiket nagyon szívesen bemutatnak nekünk, ha éppen nemzetiségi területen járunk. De ha a történelemre terelődik a szó, az úgy tűnik, mintha valami egységes célirányos történet lenne – Kína egyenesen tartott a végkifejlet felé, ami persze a Kínai Népköztársaság megalapítását jelenti. Persze egy ekkora területű civilizáció esetében joggal feltételezhetjük, hogy a valóság ennél változatosabb volt – de a kínai történetírói hagyomány nagy úr, és az átlátható rendszerezés iránti vágy sokszor felülírta a valóság sokszínűségét. Szecsuan lakói ma egyértelműen kínaiak – úgynevezett han kínaiak – még akkor is, ha kicsit mások, mint a pekingiek. Más ételeket esznek, kicsit máshogy is néznek ki, és – saját bevallásuk szerint – sokkal lazábbak, sokkal jobban élvezik az életet, mint az északiak. De nem volt ez így háromezer évvel ezelőtt. A mai Szecsuan vidékét más nép lakta, akik azután az évezredek során beolvadtak a kínaiakba. Történelmük pedig jórészt elveszett. Vagy talán mégsem.
Az ősi kultúrára utaló bizonyítékokat először 1927-ben találtak, amikor egy jómódú földműves egy öntözőcsatorna kotrása közben jáde tárgyakból álló kincsleletet tárt fel, amelyek közül sok az évek során magángyűjtők kezébe került. 1931-ben értesült a felfedezésről egy brit misszionárius, Vyvyan Donnithorne. Felismerte a felfedezés jelentőségét, és felvette a kapcsolatot a helyi elöljáróval, valamint Daniel Sheets Dye-jal, a Nyugat-kínai Uniós Egyetem (WCUU) geológiaprofesszorával. Ezután mindhárman felkeresték a helyszínt, lefényképezték és felmérték a lelőhelyet. Az elöljáró révén néhány tárgyat megszereztek, és elküldték a WCUU múzeumába. Ezután 1934-ben David Crockett Graham, a WCUU múzeumának új igazgatója megszervezte a helyszín első régészeti feltárását. A történelem azonban közbeszólt – jött a háború, majd az új Kína első évtizedeinek zavaros időszaka. A felfedezést elfeledték. 1986-ban helyi munkások véletlenül találtak áldozati gödröket, amelyekben több ezer arany-, bronz-, jáde- és agyagtárgyat találtak, amelyeket összetörtek (talán rituálisan elcsúfítottak), elégettek és gondosan eltemettek. A körülbelül 800 tárgyat tartalmazó második áldozati gödröt alig egy hónappal később, 1986. augusztus 14-én találták meg, mindössze 20-30 méterre az elsőtől. A második áldozati gödörben talált bronztárgyak között emberszobrok, állatarcú szobrok, harangok, állatokat ábrázoló szobrok – sárkányok, kígyók, csibék és madarak -, valamint balták voltak. Az aranyból készült tárgyak között találtak asztalokat, maszkokat és öveket, míg a jádéból készült tárgyak között balták, táblák, gyűrűk, kések és csövek voltak. Nagyszámú elefántcsont és kagylóhéj is előkerült. A kutatók megdöbbenve tapasztalták, hogy olyan művészeti stílust találtak, amely teljesen ismeretlen volt a kínai művészet történetében. Ekkor már megindult a rendszeres feltárás, a különös szobrokról készült képek pedig bejárták a világot. A különös stíluson túl a tárgyak elképesztő mennyisége is megdöbbenéssel töltötte el a szakmát és a szakmán túli érdeklődő közvéleményt. Senki sem gondolta volna, hogy itt ilyen fejlett és ilyen gazdag civilizáció élt az időszámításunk előtti második évezredben, majd kvázi nyomtalanul eltűnt. A legdöbbenetesebb a ma a múzeum központi elemének számító aranymaszk lett. A maszk a becslések szerint 84%-ban aranyból készült és 280 grammot nyom. A Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szerint a tárgyak hat újonnan felfedezett „áldozati gödörből” kerültek elő. A gödrökben további maszkokat, jáde eszközöket és elefántcsont relikviákat is találtak.
Az aranymaszk
Így találták meg a bronztárgyakat (kép a múzeumból)
Az első múzeumot az eredeti feltárás közelében – Csengtutól, a modern Szecsuan tartomány fővárosától északra – 1997-ben nyitották. 2019-ben azután az egészet átalakították, és egy ultramodern hatalmas múzeumépületet emeltek, amelynek két emeletén a legmodernebb technikával mutatják be a leleteket. Hatalmas terek vannak a múzeumban, amire szükség is van. Évente közel egymillió látogatót fogad már Sanxingdui. hogy mennyire fontos lett ez a hely a helyieknek és az ide látogató kínai turistáknak, azt jól jelzi, hogy mekkora a zsúfoltság. Êletem során már nagyon sok régészeti múzeumban jártam. A legtöbben szinte egyedül voltunk, néhányban voltak páran rajtunk kívül is, és a legfontosabbakban – például az athéni Nemzeti Archeológiai Múzeumban – aránylag sokan. De olyan tömeget, mint itt Sanxingduiban, még megközelítőleg sem láttam olyan helyen, ami több ezer éves tárgyakat állított ki.
A múzeum épülete…
…és a tömeg odabent.
Az azonban kétségtelenül igaz, hogy a kiállított tárgyak maguk is egészen különlegesek és igazán lélegzetelállítóak. Legnagyobb mennyiségben a jellegzetes “ufó arcú” fejek vannak. Van kiállítóterem, amelyben szinte csak ilyenekkel találkozunk – nagyon hasonlóak, mégis látni rajtuk a különbségeket is, mintha valamilyen formában egyénítve lennének. Minden valószínűség szerint valamilyen kapcsolatban vannak az őskultusszal. Van olyan is köztük, amelynek megvan az egész teste is, de a legtöbb csak mellszobor.
Ide tartozhatnak a furcsa rombusz alakú szemek is, amelyekből szintén több százat találtak a sírgödrökben.
Vannak jáde karikák is, egy és három lyukkal, szintén jádéból faragott csövek és olyan tőrök, amelyek minden valószínűség szerint valamiféle rituális célt szolgáltak.
És vannak maszkok, amelyek talán a halottkultuszhoz – őskultuszhoz kapcsolódnak. (Ilyen a fent látható különös arany maszk is.)
A legkülönösebbek az egyedi alkotások. Meglepően aprólékosan kidolgozott, a kortárs művészet szintjét messze felülmúló állatszobrokat – madarakat, kígyókat – találtak.
Az egyik legfurcsább lelet egy közel három méter magas szobor, amely egy szakállas férfialakot formáz. Kezeit kitárja, és úgy tartja, mit aki fog valamit. Hogy mi volt a kezekben – egyáltalán volt-e valami – azt csak találgatni tudjuk. Minden valószínűség szerint, ha volt is, valamilyen bomlandó anyagból készült, és nem állta ki az idők próbáját. Ruháját különböző szimbólumok díszítik. Valószínűleg a közösség számára fontos személy, király, főpap, isten (istenkirály?, papkirály?) volt.
A legszebben kidolgozott bronztárgy egy közel négy méter magas fa, rajta madarak szobraival.
Vannak egyszerűbb égetett kerámiák is: főző és tárolóedények. És számos más apróság, amely a mindennapi élet megismerésében nyújt komoly segítséget.
A kultúra kezdetei még a Kr.e. III. évezredbe nyúlnak vissza, de virágkora a második évezredre tehető. Sanxingdui, vagy bárhogyan is hívták akkor, nagyjából az ókori Babilonnal, az Egyiptomi Újbirodalommal egyidős. A város falai az ásatások eredményei szerint körülbelül Kr.e. 1600-ban épültek. A trapéz alakú város keleti fala 2000 méter, déli fala 2000 méter, nyugati fala 1600 méter, amely 3,6 négyzetkilométert zár körül. A város a Yazi folyó partján épült és mellékfolyója, a Mamu-folyó egy részét a városfalak közé zárta. A városfalak alapjuknál 40 méter, tetejüknél 20 méter magasak voltak, magasságuk 8-10 méter között változott.A falakat 25-20 méter széles és 2-3 méter mély csatornák vették körül. Ezeket a csatornákat öntözésre, belvízi hajózásra, védelemre és árvízvédelemre használták. A várost lakó-, ipari és vallási negyedekre osztották, amelyek egy domináns központi tengely köré szerveződtek. E tengely mentén találták a legtöbb gödörsírhelyet, négy teraszon. Az építmények favázas vályogból épült, téglalap alakú csarnokok voltak. A legnagyobb körülbelül 200 négyzetméteres volt.
A város térképe a múzeumból
Minden valószínűség szerint egy természeti katasztrófa pusztította el a várost, a régészek ugyanis hatalmas árvíz nyomaira bukkantak. De nem lehetetlen, hogy a modern Kína más részeiből érkező hódítóknak is volt szerepük Sanxingdui pusztulásában. De kik is éltek itt, mi közük a ma ott élő népességhez, és van-e bennük bármi titokzatos? A korban a virágzó civilizációk bukása és eltűnése egyáltalán nem különös vagy példátlan dolog – elég, ha a Sanxingdui-jal nagyjából egyidős Indus-völgyi civilizációra vagy akár Mükénére gondolunk. Néhány aszályos év, vagy éppen egy a szokásosnál jóval nagyobb árhullám a folyómenti öntözésre épülő civilizációkat teljesen tönkre tudta tenni. Ebben igazán nincs semmi titokzatos. A “kik is voltak Sanxingdui lakói?” kérdésre ennél bonyolultabb válaszolni. A kínai történészeknek persze vannak válaszai, amelyek nem is feltétlenül rosszak. Először is abból indulnak ki, amit találtak – az pedig azt jelzi, hogy Sanxingdui, ha fejlettebb is volt, mint a többi korabeli térségbeli központ, alapvetően beleilleszkedik a kínai kultúrkörbe. Erre utalnak a fent látott csodásan kidolgozott bronzszobrok is. A kelet-ázsiaiak már a neolitikumban is állatokkal azonosították az égtájakat: A kelet a Kék Sárkány, a Dél a Vörös Madár, a Nyugat Fehér Tigris, az Észak a Fekete Teknős szimbolikus lakóhelye volt. E négy szimbólum mindegyikéhez egy-egy olyan csillagképet társítottak, amely az adott évszakban látható volt: a sárkányt tavasszal, a madarat nyáron stb. Mivel ez a négy állat – madár, sárkány, kígyó és tigris – dominál a Sanxingdui leletek között, a bronzok a világegyetemet jelképezhették. A Sanxingduiban talált jádék is korrelálni látszanak az ókori Kína hat ismert rituális jáde-típusával.Több olyan, valószínűleg uralkodókhoz köthető szimbólumot is találtak, amely még közelebb vihet a megoldáshoz – bár itt azért már kicsit ingoványosabb talajon mozgunk. Ezek szerint Sanxingdui valójában az ókori kínai krónikákból ismert Shu királyság lenne. Shu-t Kr.e. 316-ban olvasztották be az alakuló kínai államba, korábban Shu királyairól nem sokat tudunk, bár a feljegyzések szerint a Zhou királyok szövetségesei voltak a Shang elleni harcban. Mivel a történetek nagyrészt inkább meseszerűek – mint például a királyé, aki kakukká változott halála után, hogy így jelezze a parasztoknak a tavaszt -, a történészek sokáig az egész Shu királyságot egy mítosznak tartották. (Sejthetően olvasóink már itt elvesztették a fonalat, így nem is bonyolítjuk tovább a történetet.) A lényeg, hogy a feljegyzések szerint Shu első királya Cangcong volt. Neve egyébként selyemhernyó-bokrot jelent, de a krónikák szerint gülüszemű volt. A bronz fejek-maszkok között pedig többet is találtak, aminek az átlagnál is furább kigúvadó szemei vannak.
Ő lenne Cangcong?
A királyság későbbi uralkodói között volt Yufu – vagyis kormorán – és Duyu, vagyis kakukk király is. A madarat ábrázoló tárgyak között pedig ezek a fajok szerepelnek nagy mennyiségben – olyan tárgyakon is, amelyek talán uralkodói jelvények lehettek.
Arany kormorán? Yufu szimbóluma?
Mivel Sanxingdui lakói nem írtak – vagy legalább is nem olyan anyagra, ami megmaradt volna -, így a város és nép nevét sem tudjuk, a Sanxingdui is a modern helynév, jelentése a Három Csillag Dombja. Így az ufológusokat nem igazán győzték meg a kínai történészek. Különösen, hogy a bronzfejek nem csak a modern legendák “kis szürkéire” hasonlítanak nagyon, de például egyes mezoamerikai leletekre is. A legvadabb elmélt szerint Kr.e. 5000 táján érkeztek az “ősi idegenek” a Földre, hogy megteremtsék a civilizáció alapjait, és egyszerre alapítottak kolóniákat Egyiptomban, Közép-Amerikában és itt, Nyugat-Kínában is. Majd mint akik jól végezték dolgukat, távoztak a Bermuda-háromszög féreglyukán keresztül. Mondjuk ahhoz, hogy ebben higgyen valaki, már feketeöves összeesküvés-elmélet hívőnek kell lennie. Annak ellenére, hogy a C14-es kormeghatározás szerint az áldozati gödröket 2000 évvel az idegenek feltételezett földi tartózkodása után készítették, az idegenek hipotézise jelentős teret nyert a kínai interneten. Egy sokkal ésszerűbb elmélet szerint Sanxingduit nem földöntúli, csupán külföldi telepesek alapították. Vannak, akik a fejek feltűnő hasonlósága miatt elsősorban mezoamerikai – például maja, tolték – kapcsolatokra gyanakodnak. Persze elég nehéz elképzelni, hogyan hidalhatták át az ókorban azt a hatalmas távolságot – hacsak nem gondolkodunk űrhajókban. Zhu Dake, a sanghaji Tongji Egyetem neves kultúratudósa azt állította, hogy a várost a Közel-Keletről vagy az ókori Egyiptomból érkező utazók építették. A Sanxingdui szobrok az ókori Egyiptomban talált leletekhez hasonlóan hangsúlyozzák alanyaik szemét – jegyzi meg Zhu. Az áldozati gödrökben talált elefántcsont és arany jogarok pedig a közel-keleti relikviákkal osztoznak bizonyos jellegzetességekben. A kínai régészek többsége azonban nem ért egyet Zhuval. Eddig nem találtak bizonyítékot emberi vándorlásra vagy akár gazdasági cserére Sanxingdui és Nyugat-Ázsia között.
„A civilizáció elterjedése és a kulturális elemek elterjedése teljesen különböző dolgok” – mondja Xu Jian, a Sanghaji Egyetem régésze. „Kínában például van Coca-Cola, de ez nem jelenti azt, hogy a kínai civilizációt az Egyesült Államokból importálták, még kevésbé azt, hogy mi amerikaiak vagyunk”. Van azonban olyan dolog, amire az ilyen magyarázatok nem adnak -egyelőre – egyértelmű magyarázatot. Ilyen például az elefántcsont tárgyak rejtélye: itt ugyanis az ókorban sem éltek elefántok. A kutatók most igyekeznek DNS-mintákat kinyerni az ókori elefántcsont maradványokból, hogy meghatározzák, honnan érkezett az alapanyag.
Sok mindent megoldana persze, ha találnának írásos dokumentumokat. Ezek kutatása az egyik oka annak, hogy Xu Feihong és csapata a 3-as gödörben minden egyes porszemet összegyűjt az ásatáson. Mindegyikben tintával töltött selyem vagy papirusz nyomai lehetnek, amelyek az évszázadok során lebomlottak, de amelyeket a modern kémiai elemzési technikák talán azonosítani tudnak. Az írásjegyek végre lehetővé tennék, hogy az ősi civilizáció a saját hangján szólaljon meg.
