Fürdőzés a dús vízzel teli Szaharában, Történelmi mértékkel nem is olyan régen ez is lehetséges volt. Vannak is erről tanúink, akik megörökítették a dús tájat. Vehetjük a történeteket akár figyelmeztetésnek is.
A Szahara a világ messze legnagyobb forró sivataga. Ennél nagyobb sivatagok csak a sarkvidékeken találhatók, de azok – ellentétben a Szaharával – nem forrók, hanem nagyon hidegek,. A Szahara területe meghaladja a kilenc millió négyzetkilométert – vagyis egy közel száz Magyarországnyi területről van szó, ami a gyakorlatban kevés kivételtől eltekintve totálisan laktatahaltan. A Nílus völgyén kívül csak itt-ott elhelyezkedő oázisokban alkalmas a környezet hosszasabb emberi létezésre.
Bár a képzeletünkben csodás lenyűgöző homokdűnék sorként él a Szahara, vakjában a látványos, szép homoksivatag csak a kisebb részét alkotja a területnek. A nagy része ennek a kilenc millió négyzetkilométernek egyszerűen unalmas és barátságtalan kősivatag,. Általában kellemetlenül meleg van, és nem nagyon van mit csinálni, azon túl persze, hogy az ember megpróbál valahol valami tenyérnyi árnyékot keríteni, ahová nap közben behúzódhat.
Nem véletlenül mozogtak a karavánok a korábbi időkben alapvetően este – a Hold megdöbbentően, túlvilágian fényesen világít a sivatagban. Van valami kísérteties abban, hogy a Hold kékeslila fénnyel borít be mindent éjszakánként, mintha valami hatalmas neon égne az égen mindent kékes .a holdfénynél olvasni lehet, meg ami annál is fontosabb volt – tájékozódni, és a hőmérséklet is sokkal barátibb, mint napközben. A tűbortűz a vacsora – a forró homokban sütött lepény – elkészítésére, teafőzésre, és az állatok távoltartására kiváló. (Kivéve persze az iszonyatos mennyiségű rovart, amit odavonz. )
Ezért is van az, hogy az arab naptár – ami ma már csak a muszlim vallási ünnepek meghatározására használnak az arab világ nagy részében – nem a Nap, hanem a Hold járását veszi figyelembe, tizenkét 28 napos hónapra osztva az évet, figyelmen kívül hagyva, hogy ez kevesebb, mint a napév napjainak a száma.. A Nap ellenséges és forró volt – a Hold viszont segítséget adott a karavánoknak. Akik ma a Szaharát lakják alkalmazkodtak a mostoha körülményekhez. Nincsenek sokan, néhány ezres, tízezres közösségek élnek a szaharai országokban. Úgy öltöznek, hogy minél kevesebb látsszon ki belőlük, bebugyolálják az arcukat is a jellegzetes tuareg kendőkbe, és nap közben nem éppen rohanós típusok.
Amikor a nap a legmagasabban jár, akkor általában egy-egy sziklaperem vagy fa árnyékában igyekeznek meghúzódni, végtelen hosszúságban sziesztáznak, órákig öntögetik a teát, hogy jó habos legyen, és végeláthatatlan történetmesélésbe fognak anyanyelvükön, a berber nyelvek valamelyikén.
Délután, amikor már lefelé száll a a Nap, akkor élénkülnek meg, és viszik körbe a vendégeket a sivatag rejtett kincsei körül. A városok – falvak, forróak és kihaltak, vagy forróak és nem tűnnek barátságosnak. Az emberek, ha az utcán töltik a napot inkább az árnyékba húzódnak, és ott figyelik, hogy ki hová megy, mit csinál.
Ilyen ma a Szahara – de milyen volt régen? Nagyon más. Dús zöld táj volt, hatalmas tavakkal, amelyekben krokodilok és vízilovak éltek, a mezőkön a mai szavannák állatai – zsiráfok, antilopok, és vadlovak futkároztak. Mindezt évezredeken keresztül – és nem is olyan régen. Annyira nem régen, hogy már emberek is éltek itt. Mindezt ugyanis nem csak a szobatudósok feltételezéseiből tudjuk, hanem onnan, hogy az itt élő emberek megörökítették az utódkornak a dús szaharai szavanna életét – az állatokat, az emberkét, a nagy vadászaktokat. Ekkor még hatalmas tavak voltak a mai sivatag helyén a Csád tó több országnyi területet foglalt el.
Hogy milyen lehetett ez a táj, azt bőven elképzelhetjük mi is, hiszen kis tavacskák, pocsolyánál alig nagyobb vízfelületek máig vannak ezen a vidéken – és ahol víz van ott ma is hihetetlen bőségben tenyésznek növények, és van némi állatvilág is. (Sajnos a legnagyobb számban a rovarok tenyésznek – bár tudom, hogy illik örülni ennek is, lásd méhlegelő, de azért mégis csak rohadt idegesítőek tudnak lenni.)
Ha ezeket a tavacskákat, kis oázisokat, csodás természeti jelenségeket no meg a falfestményeket akarjuk látni jó messzire kell utazunk, Algéria déli részére. Djanet, ahonnan utunkat kezdhetjük, Algírtól repülővel majdnem olyan messze van, mint Budapest. Két órát repül a gép délnek, a líbiai határ felé. (A határ nem léphetjük át – pedig a másik oldalon is számos rajz látható, a 2011-es líbiai forradalom óta zárva a határ.) Djanettől már terepjáróval kell továbbmenni. Amíg van út, addig az kiváló minőségű aszfalt – de egy idő után letérünk a kijelölt utakról és a sivatag homokjában folytatjuk utunkat.
Már ha tudjuk -a ritka esők ugyanis feláztatják a talajt, és van ahol a terepjáró sem tud tovább menni, beragad a Szahara közepén a sárba. (Na ezt azért nem gondoltuk volna,.) A relatíve esős idő – ne gondoljanak valami nagy zuhéra, néhány csepp esik csak – azzal az előnnyel is jár, hogy kicsit lehűti az időt. Így is bőven harminc fok felett jár as hőmérő higanyszála, de – mint megtudjuk – ilyenkor azért rendesen már negyven felett szokott járni.
A Tassli N’Ajjer Nemzeti Parkban járunk, 1982 óta a világörökség része -megérdemelten. Egészen különlegesen szép sivatagi táj lenne a sziklarajzok nélkül is, a keményebb sziklák közül a szél és az alkalmi eső felaprította, majd kifújta, kimosta a homokot, így a sötét sziklák a sárgás-vöröses homokból mint valami ősállat csontjai merednek ki, színben anyagban, formában sajátos kontrasztot mutatva.
Már ezek miatt ismerdemelné a világörökségi címet, de a lényeg abban rejjlik, hogy a sivatag szintje fölé mintegy 500 méterrel kiemelkedő plató az afrikai nedves időszak alatt – Kr.e. 14 000 és Kr.e. 2000 között – kiváló lakóhely volt az első itt élőú embercsoportoknak. A legkorábbi sziklarajzok Kr.e. 12 000 körüliek – nehéz pontos időpontot mondani – ezek vadon élő állatokat ábrázolnak legfőképp. Ez az az időszak, amikor a legcsapadékosabb volt itt az időjárás, a legtöbb volt a magasan fekvő nedves vidékeken a vad.
A későbbi időszakokban már lassacskán kezdett kiszáradni a vidék az éghajlatváltozás hatására. Az itt élő népek előbb a marhatartással barátkoztak meg, majd lovakat, később, ahogy sivatagossá vált a vidék, tevéket kezdtek tartani. EZek az állatok jelennek meg a sziklarajzokon, festményeken is.
A sziklarajzokon és falfestményeken kívül van néhány igen látványos sziklasír is – hogy pontosan kiket temettek ide – milyen nép királyai, törzsfői voltak arról nem sokat tudunk. Minden bizonnyal a ma is itt élő berber népek ősei élhettek ezek a vidéken ősidők óta. A népekről ennél többet csak az egyiptomi feljegyzésekből tudunk – abból az időből, amikor már elsivatagosodóban volt a vidék, és aki tehette Nílus zöld völgyébe menekült. Az utolsó törzs a libuk népe volt – róluk kapta nevét sok évezreddel később Líbia országa.
A leghíresebb sziklarajz, ami Djanettől alig néhány kilométerre található szintén egy tehenet ábrázol – ami, állítólag – sír. Hogy miért bőg a tehén, azt sajnos már sosem tudjuk meg, hiszen ahogy a Szahara elsivatagosodott, úgy néptelenedett el.
Az egykori szagarai népek pedig jobb éghajlatra költöztek – sokan éppen a Nílus völgyébe, vagy – talán – Európába. A történetet akár figyelmeztetésnek is vehetjük – egykor a világ egyik legkellemesebb, legdúsabb vidéke volt – ma szép, de lakhatatlan pusztaság. Az léghajlatváltozás nem kíméli a lakókat – vagy hozzáedződünk a kíméletlen éghajlathoz, vagy el kell menekülnünk, és nem marad más utánunk csak egy kőbe vésett síró tehén.
