Afganisztánban utazni kihívás – és nem csak azért, mert utak csak nyomokban találhatók az országban. A jelenlegi hatalom is meglehetősen ambivalensen áll a turistákhoz – egy részről mintha szeretnék megmutatni, hogy az iszlám emirátus is tulajdonképpen egy “rendes ország” – másrészről viszont nem mindig képesek a rendezett “államszerű” működés látszatát sem fenntartani. Így azután egyszerre van túlszabályozottság és totális fejetlenség.
Nem tudom, hirdettek-e valaha ilyen versenyt, de Afganisztán jó eséllyel indulhat a világ leghosszabb polgárháborúja kitüntető címért. 1978 óta gyakorlatilag folyamatos volt a polgárháborús helyzet, ami meglátszik az országon, az embereken, a teljes környezeten, ami körülvesz, mihelyt átlépjük a határt. Nem is csak a mindent átható manifeszt szegénységről van szó – bár az is kétségtelen, hogy látszik, hogy itt soha nem volt igazán pénz arra, hogy megteremtsék az infrastruktúrát.
A polgárháború nyomai még nagyon sok épületen is látszanak.
Az utak általában a pocsék és a katasztrofális között ingadoznak – már ahol egyáltalán vannak. 3-400 kilométeres távolságokat 10-12 óta alatt lehet megtenni autóval. A Hindukuson való átkelés kész rémálom – az utat még a szovjet hadsereg építette a nyolcvanas évek elején, és azóta sem nyúltak hozzá. A nyári hőség, téli fagy és a sok ezernyi túlterhelt kamion pedig megtette, amit lehetett – az út mára egy alig járható kőhalmaz lett. Kabultól az alig 335 kilométernyire fekvő Kunduzig jó 12 óra volt az út.
A szovjetek még a nyolcvanas években építették az utat a hadseregüknek – azóta senki nem tartja karban, csak használja.
De ez még csak a technikai nehézség – amit a kevés, de legalább drága belső légijárattal valamelyest ki lehet küszöbölni. (Már ha felszállnak, és nem törlik a járatot, mert akkor ugye marad az út, ami nincs.) A “hová lehet menni” ugyanis csak egy kérdés – a másik a “hová szabad”. A polgárháború ugyan véget ért, de a fegyveresek itt maradtak. És jelentős részük most az utak mellett lebzsel, mondván ellenőrzi a forgalmat, különös tekintettel a kisszámú, ámde annál gyanúsabb külföldire.
Fegyveres őr egy mecsetben
A városoknak – miután városonként alig néhány ki- és bevezető út van – szabályos városkapui vannak. A kapuknál őrséggel, akik minden autót ellenőriznek. De ellenőrzőpontok gyakorlatilag bárhol lehetnek. Semmi látható rendszer nincs bennük – van, ahol akár száz kilométert is lehet menni egyetlen ellenőrzőpont nélkül, másutt pár száz méterenként megállítják a kocsit. Abban sem láttunk rendszert, hogy éppen kik ellenőriztek – volt, ahol szedett-vedett polgári ruhába öltözött tizenéves suhancok lebzseltek szigszalaggal megragasztott AK-47-essel, és volt ahol újszerű állapotban zsákmányolt Hummer mellett álltak éjjellátóval és golyóálló taktikai mellénnyel felszerelt álarcos katonák. De a két véglet között végül is bármi előfordulhatott – egyszer például valami fura kalapos öregember ugrott elő az egyik ilyen helyen, hogy lelkesen üdvözöljön minket.
Ellenőrzőpont Bámján határában
És a fura kalapos fogadóbizottság.
Hogy pontosan mit is ellenőriznek és hogyan, az is elég titokzatos – az országban ugyanis annyira nem működik a közigazgatás, hogy a kocsik jelentős része rendszám nélkül fut. Az innen-onnan szerzett (adományba kapott? lopott?) teherautók jelentős részén pedig még a származási helye szerinti (német, litván vagy éppen magyar) rendszám van. Ahhoz viszont hogy külföldiként – egy rendszámmal rendelkező kocsiban – átjuss az ellenőrzéseken, számos engedélyre, és jó szerencsére van szükség.
Körülbelül minden második autón van csak rendszám.
Először is rendelkezni kell útvonalengedéllyel, amit a turisztikai és információs minisztérium állít ki. Egyéni utazók próbálkozhatnak minisztériumi kilincseléssel, de az napokat vesz el az életükből – nekünk a helyi kísérőnk ezeket a papírokat előre elintézte. Maga a miniszterhelyettes írta alá, hogy oké, mozoghatunk az országban. Ahogy az előző posztban leírtuk, erről kaptunk is egy kis fényképes kártyát az útlevelünkbe. Ettől függetlenül viszont minden tartományban külön is meg kellett szerezni a helyi engedélyeket. Ez általában azt jelentette, hogy fel kellett vonulnunk a helyi idegenrendészet – tálib parancsnokság épületébe, és ott elbeszélgetni a helyi parancsnokkal. Aki persze biztosított minket arról, hogy Afganisztán szabad ország, itt biztonság és béke van, és nagyon nagy szertetettel fogadnak minket. És persze bárhol bármit fotózhatunk. És erről kaptunk pecsétes papírt is. Ami azután vagy működött vagy nem.
A heráti tálib parancsnokkal
A kitudhatatlan számú fegyveres szervezet és az állami szervek közti függelmi viszonyok ugyanis – ezt a helyi emberünk is megerősítette – meglehetősen kuszák és átláthatatlanok. Akármelyik helyi parancsnok lazán mondhatja, hogy őt baromira nem érdekli, hogy kinek milyen papírja van. Ott helyben ő a főnök, a minisztériumról meg azt se tudja, kicsoda-micsoda. Tehát gyakorlatilag bármelyik ellenőrzőponton mondhatják, hogy itt márpedig a külföldi nem megy át. Mert, miért? Mert csak. Meg lehet próbálni meggyőzni, sőt alkalomadtán meg is vesztegetni őket -, de hogy mit lehet, azt csak a tapasztalt helyi ember tudja. Így megtörtént, hogy egy ponton azt mondták, hogy márpedig akármilyen papírunk is van, mi akkor se megyünk be Bámjánba. És akkor vissza kellett fordulni, és egy másik – jóval hosszabb – úton elmenni. Ahol viszont széles mosollyal fogadtak, hogy Isten hozott, és hogy örülnek nekünk. Ennél is faramucibb kérdés az, hogy hol és mit lehet fényképezni. Mint láttuk, elvben bárhol bármit, hiszen pecsétes papírod van. Mondjuk a katonákat – vagy bármi egyéb fegyverest azt nem – kivéve persze, ha ő akar veled minden áron szelfizni, mert akkor meg igen.
De ez előre nem megjósolható. Ahogy az sem, hogy mikor közlik veled, hogy mégsem szabad sem videózni, sem fényképezni semmit. Mert, miért? Mert csak, nála van a fegyver, ő azt mondta. Volt mecset, ahol először a helyi mufti lelkendezett, hogy mennyire örül, hogy ott vagyunk, és természetesen bármit fényképezhetünk, majd egy idő múlva odajött valami fegyveres, hogy mit fényképezgetünk itt össze-vissza, azonnal takarodjunk innen.
Szóltak, hogy mégse…
Ennél már csak az fogósabb kérdés, hogy hova kell fegyveres kíséret. Elvben persze sehova, hiszen – tudjuk – Afganisztánban béke van és biztonság, ezt naponta elmondják legalább tízszer. De közben van, ahol mégis csak kell. Hogy hol, mikor, és miért az nagyjából szintén kiszámíthatatlan. (Nem csak nekünk, a helyi emberünk, aki évtizedek óta dolgozik a turizmusban, éppúgy nem tudta előre, mint mi. Hiszen nincs lefektetett szabály, előírás, az aktuális helyi parancsnok aznapi kedve szerint alakul minden.) A Band-e-Amir Nemzeti Parkba például – elvben – nők már egyáltalán nem léphetnek be. Nekünk volt olyan papírunk, hogy a turistanők ennek ellenére bemehetnek. Ezt a papírt az információs minisztérium állította ki, és a helyi kirendeltség is megadta az engedélyt. A park kapuját viszont az iszlámügyi minisztérium fegyveresei őrzik. Akik jó fél óra huzakodás után – onnan indultunk, hogy egyáltalán nem mehetünk be – belementek abba, hogy mehetünk, de csak, ha van fegyveres kíséretünk. De ki adja a kíséretet? A helyi emberünkkel végigjártunk három különböző (!) laktanyának-parancsnokságnak látszó helyet, de mind a háromról elhajtottak, mondván ez nem az ő dolguk, hagyjuk őket békén. Majd a harmadik helyről visszahívtak, hogy na jó, ők adnak. Fél órával később meg is jelent öt fiatalember egy alig mozgóképes polgári kocsiban, polgári ruhában, gépfegyverrel. Ők a mi kíséretünk. Nagyon jó. El is indultunk, majd körülbelül negyed óra múlva észleltük, hogy az ő kocsijuk már nem jön mögöttünk – kiderült, hogy leültek teázni. Még jobb. Aztán valahogy eljutottunk a kapuig, ahol az iszlámügyi minisztérium emberei immár beengedtek – csakhogy utána még volt három ellenőrzőpont. Ebből kettőn elsőre nem akartak átengedni – de végül sikerült őket is meggyőzni. És bejutottunk a parkba.
A park bejárata az iszlámügyi minisztérium fegyvereseivel
Ahová elvben nők ugye nem mehetnek be, mert a buja testükkel ki tudja mit csinálnának a hattyús vízibicikliken. Ettől függetlenül bőven voltak bent helyi családok, akik valahogy mégis bejutottak. Meg persze ott voltak a turistanők is, akikre külön szabályok vonatkoznak. A következő részben erről lesz szó.
